Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)
2008-11-08 / 259. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI 1 SZALON I Üres a szalon. Már csak Einstein hegedűje hallik. FRIEDRICH DÜRRENMATT: A FIZIKUSOK 2008. november 8., szombat 2. évfolyam 43. szám És ott lesz majd szépen a logika a két képben, tehát a jövőkép, kilátás, lehetőség Trafó, Lázár, lábszárszőr Allen Ginsberg a Jack Kerouac utcán, San Franciscóban, 1994-ben (ČTK/AP) ETŰD Ginsberg üvöltése HORVÁTH GERGŐ Amióta itt van ez a jó kis vállalkozás a faluban, összeteszem a két kezem és úgy mondom esténként, amíg a férjem kint van a vécén, hogyhallelúja. SZÁVAI ATTILA A féljem meg csak helózni szokott, akárki jön, még a papnak is azt mondja, helló, atyám, majd bocsánatot kér és tőlem némi aprót a kocsmába, hogy félig se legyen láb alatt. Ez az új vállalkozás azért jó itt az Isten háta mögött, mert olyanokat is foglalkoztatnak, sót, csak olyanokat, akikben kicsit, hogy úgy mondjam, háttal áll a világnak a szellem. Érted. Elsőre én sem értettem, de aztán az atya elmagyarázta, hogy úgy kell ézt érteni, aki egy kicsit kevesebb valahol, mint az átlag. Nálunk ez a kevesebbnek levés, vagy hogyan is mondjam, ez ragadós, illetve hát családi hagyomány. A férjem konkrétan egy fél lábbal kevesebb, ezért is mondták neki a munkaközvetítőben, hogy majd ez az új vállalkozás felélénkíti kicsit, visszatér a lélekjelenlét. Ez nem is baj, mivel az uram egy ideje olyanokat mond magában a konyhában, hogy fél lábbal a sírban van már. Ami igaz is, ha onnan nézzük, ahol nincsen már meg térdből a futási reflex, de mivel nem lábbal kell tekercselni a trafókat, azzal vigasztalták a közvetítősök, hogy az öreg semmivel sem kevesebb munkaerő, mint a többi. Simán kinézik belőle a napi két ribizlisláda trafót. Amikor először mentünk az üzembe, csak ámultam, hogy hol tart a technika. Mi itthon a családdal épp hogy elhagytuk a petróleumlámpát, nemrég jutottunk túl rajta, ahogy rajtunk is csak-csak átszivárog az evolúció, még ha ez nem látszik is. Azt mondta erre az atya, mikor átjött a kompotokért, hogy az evolúció először csak a fejekben zajlik le, az első fázis nem látványos. Első az eszme, utána csak az olyanok, hogy disznó, ló, először fejben van meg az, hogy disznózás, majd utána az érezhető, szagolható része. Aztán csak a vizuális fejlődés, a plusz végtagok és extra tulajdonságok. Persze visszakérdeztem egyből, hogy akkor ezt most arra érti, hogy visszanőhet a láb, ha sokat trafózunk, de ezt meg az atya nem értette, csak nézte lehajtott fejjel a konyhapadlót. Talán azt gondolta el, hogy hogyan lesz a trafóból láb. Én nem tudom, de alig vártam már, hogy lehessen menni, tekercselni az üzembe. Egészen gusztusosnak találtam a munkát, a sok réz szálat, ahogy tekeredik szépen, milliónyi vékony fémgiliszta. Az első nap szépen körbevezettek minket, elmutatták, mit kell majd csinálni munkaidőben és azt is, hogy a szünetekben mit lehet, mit nem. Kérdeztem, hogy fényképezni sza- bad-e, esedeg, nem valami titkos haditekercseket fogunk-e csinálni, amiket ugye nem szabad fényképezni. Kérdezték is az öltönyös és kosztümös emberek, hogy minek a fénykép, de amúgy lehet. Vittem gyorsan a régi szalagosat, amiben volt még film, olyan fekete-fehér, és lefotográfoltam az egyik már elkészült trafót. Majd, ha meglesz az előhívás, kiteszem a szobába az esküvői képünk mellé, amin még mindkét lába megvolt az uramnak, két lábon, meg sok lábon állt a házasságunk, biztosan, mint egy trafó. És ott lesz majd szépen a logika a két képben, tehát a jövőkép, kilátás, lehetőség, ilyesmik. Aztán el lett trafálva a láb, az a szép szőrös, naná, hogy az uramé, nem is a kutyáé, azóta van kutya életünk. A szőrös lába miatt szerettem bele. Esze akkor se volt sok, épp csak annyi, hogy tudjon hegeszteni a téeszben. Valahogy az akkori világ biztosabb volt, mint ez a mostani, amiben mintha valami elpattant volna, mint valami villanyvezeték a vályogban otthon. Ha nincsenek a trafók, nem is tudom, mi lennevelünk. Amikor beléptünk az urammal az üzembe, előszörre azt hitték, hogy én valami kísérője vagyok, mondhatni a fél láb, ami hiányzik a családból, patapótlék, sőt láb- szárny, de miután körbefutottam nekik kétszer a csarnokot, elhitték, hogy én vagyok az egészségesebb. Az uram csak nézett nekitámasztva a falnak és halkan sziszegte, mikor éppen előtte tartottam a szaladás- ban, hogy ne égessem már a családot, úgy sose fogunk trafózni, ha látják a szaladásomat. Azt hiszik a végén még, hogy már az elején túlbuzog bennem a bizonyítási vágy. Ami sokak szerint nem tesz jót, pláne kedvező benyomást rögtön az elején. Szóval és tehát, a túlzott lelkesedést talán könnyen félreérthetik a kosztümösök, hogy esetleg megunom a trafózást és bármikor lelépek, mit lelépek, szaladok, mint a vülám, mint uram arcán ebédkor a húsleves. Amióta féllábú a féljem, Valahogy bennem fejlődött tovább a rohanás, ami kiveszett a Galko- vicsból, valahogy bennem ficamo- dik ki a boka, bennem ropog a térdkalács, én szaladnék ki a világból, hogy csak nézne utánam minden futóedző. Mondom én, hogy van itt bennem evolúció, meg is beszélem ezt majd az atyával, ha jön majd megint megkérdezni, mennyi víz kell a húslevesbe. A húsleves mostanában nem nagyon megy ennek a derék embernek, pedig mondom mindig a plébánosnak, hogy tegyen bele jó sok csirkelábat, attól lesz majd szép arcpír, mikor mondja a misén az idézetet, hogy keljen fel a Lázár és járjon, gyalogoljon, sétálja szépen körbe a kertet. Leánykoromban, mikor még nem volt se Galkovics, se trafó, mindig, ha baj volt bennem a közvilágítással, hát elővettem a Bibliát és felütöttem valahol, csak hogy megnyugodjak. Aztán jött a Galkovics és pár év alatt leverte bennem a távhőt, amit az égből kaptam, hosszú lejáratú hitelre, nullaszázalékos törlesztőrészletre. Valahogy szívesebben gondolok arra a Gal- kovicsra, akin még fésülni lehetett a lábszárszőrt. Ginsberg az árbocot simogatta. Nem tudom azt mondani, hogy - ismerve ót - ebben nem volt semmi visszataszító, de a hajó akkorra már úgyis visszafordíthatatlanul süllyedőben volt. Szegény Whitman apróra húzva magát gubbasztott a kantin szélében és siratta a kapitány segédjét, aki elsőként hagyva el a hajót, heroikus mámorában a vízbe vetette magát, majd elsüllyedt. Kierkegaard, aki épp Szicíliából tért volna haza, éppolyan csöndes volt, mint bármikor máskor, csak sétált fel s alá, poroltóval a kezében csurom vizesen. Hát ebben a látszólag szomorú és életidegen környezetben, valahol a misztika és a popkultúra kettős határán utaztunk valahányan. Armstronggal, Bachhal, az elsüllyedt kapitánysegéddel, valamint Shakespeare-rel együtt összesen ötszázhuszonegyen. Nem volt nagy felfordulás. A hangszóróból recsegve szóló Máté passiója ellenére sem mondhatnám, hogy nem volt kielégítően vidám a hangulat. Sokukkal találtam időt egy kis diskurzusra. Nekik mindegy volt, én meg... Azért őszintén megvallva, egy kicsit nekem is mindegy volt ám. De Ginsberg aznap este jót mondott ott az árboc mellett.- Ebben a kultúrában az a szép - szólt hogy mindig képes megmosolyogtatni az az önálló önáltató szelleme, amely jó alkimista módjára még az ürülékből is képes aranyat csinálni, de legalábbis drágán eladható nemesfémet. Úgy tűnik, fiam, ez itt és most a retro keresztény barokk, a csillogó templomok és bűnbocsátó cédulák kora a 20. században. A mögöttes tartalom meg, nos hát, a disznók martalékává lesz, ami viszont Orwell Állatfarmja után nem is hangzik olyan jól - pislantott kettőt, majd újra.- Lehet, hogy a disznó tényleg okos állat? Bambán rám nézett, majd üvöltve Orwell nyomába eredt, feltehetően azért, hogy igazolja magát, egyébként meg, kicsit ittas is volt már. Egyedül maradva ezek után felmentem a hídra, majd rövid idózést követően a báltermet választottam ideális helyemnek. Igaz, száraz Martinit sem kaptam volna másutt, így hát lényegesen könnyűvé vált meggyőznöm magam. Lent hatalmas volt a tömeg, annak ellenére, hogy bokáig álltunk a vízben. Szerencsére a hömpölygő és nihilista popkultúrának - ahogy Ginsberg fogalmazott - még nem sok nyoma volt. Említettem, még csak a cipőnk ázott el, ha értik, mire gondolok. Ezek éllenére, vagy talán éppen ezek nyomán volt valami egészen bámulatos abban az estében. Azt bántam csupán, hogy idővel egyre kevesebben maradtunk. A hosszú éjszakát sokan megunták, csónakba szálltak, és, jobb híján kezükkel evezve, evezőlapátok nélkül messzire sodródtak a hajótól. Az éjszaka vége felé egy kócos öregember közelített hozzám. Mikor már elég közel volt, hogy ha kiabál is, de tisztán halljam, rám kiáltott.- Minden bezárt! Találtam egy deci rumot, egy fél sört, meg egy törött cigarettát - közelebb lépett, és felém nyújtotta a bal kezét.- Egyébként hello! Bob Dylan vagyok. Igazság szerint ekkor már rá sem néztem. A lépcsők tetejéről körbejárattam tekintetem a teljesen alámerült báltermen, majd ismét a híd felé vettem az irányt. Pirkadt már, szárazföld meg sehol. Kiálltam a szabad ég alá és hallgattam Ginsberg üvöltését. Orwellt, úgy tűnik, nem találta meg, én meg sajnos nem tudtam őt igazolni, pedig kellett volna. Később, mikor a nap már belopta magát az éjszakába, egy madár szállt le olajággal a csőrében a korlátra, és hosszasan nézett. Untam, ezért elkergettem. „Mondom mindig a plébánosnak, hogy tegyen bele jó sok csirkelábat, attól lesz majd szép arcpír..." (Fénykép: REUTERS/Stringer)
