Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)
2008-10-04 / 230. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2008. OKTÓBER 4. www.ujszo.com KÖNYV A SZALONBAN szorul, Surik azonnal ágyba viszi, s teszi mindezt puszta sajnálatból. Az pedig, hogy esetleg rosszul látja a dolgokat, fel sem merül benne, s egy ideig talán az olvasóban sem. A regény vége pontosan emiatt maradhat emlékezetes. A S úrikban központi helyet foglal el a szexualitás témája, amelynek megjelenítése - ezt talán nem árt hangsúlyozni - mentes minden vulgarizmustól. Ulickaja nem alkalmaz olcsó fogásokat, regényében a szexualitás nem csupán az olvasói kíváncsiság kielégítését célozza, hanem elsősorban az emberi kapcsolatok fontos közegeként jelenik meg. Ugyanilyen finoman dolgoz bele a regényszövegbe egy másik kényes témát, a huszadik századi orosz, illetve szovjet történelmet - Sztálinnal, Brezsnyewel, a lágerekkel és a moszkvai olimpiával. Szembenézni a múlttal sosem könnyű, Ulickajának azonban sikerül elkerülnie a két legnagyobb csapdát: az ítélkezést és a nosztalgiát. Nem terheli túl a regényt felesleges történelmi háttérismeretekkel, hanem a jellemző részletek kiemelésével igyekszik megragadni valamit a korszak atmoszférájából. Minden erénye mellett azonban az is elmondható a Surikról, hogy kevésbé ötletes, mint például a Kukockij esetei. Valahogy hiányzik belőle a korábbi nagyregényre jellemző virtuozitás, egyszerűen szólva szimplább. Bár az egyes fejezetek szépen épülnek egymásra, s mindig újabb lendülettel gazdagítják az elbeszélést, sem a cselekményvezetés, sem pedig a regényszerkezet nem mutat kellő változatosságot. Sőt az előbbi helyenként nagyon is kiszámíthatóvá válik, ráadásul éppen olyan esetekben, amikor inkább meglepetéssel kellene szolgálnia (például Valerija és Szvetlána halálakor, vagy Lena Sztovba elutazásánál). Kárpótlást ezekkel szemben az irónia alkalmazása nyújthat, illetve nyújthatna. Sajnos azonban az irónia, amely a klasszikus helyzet megfordításán alapul („a férfiak mind azt akarják” helyett: „a nők mind azt akarják”), nem bizonyul elég tartós konstrukciónak ahhoz, hogy elbírja az egész építményt. Ha nem következne be fordulat a zárlatban, valószínűleg össze is dőlne. így azonban olyan érzésünk is támadhat, hogy Ulickaja igyekszik menteni a menthetőt. S ha ehhez hozzátesszük, hogy alkalmanként kifejezetten gyenge megoldásokra is bukkanhat az olvasó (Valerija utolsó mondata, amellyel megpróbálja szavakba foglalni a kimondhatatlant, vagyis a halál pillanatát, például így hangzik: „Jaj, el- úszok valahová...”), akkor talán nem lesz túlzás, ha azt állítjuk: a Surik minden erényével együtt sem tekinthető Ulickaja legjobb könyvének. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy nem lehet a legjobb választás mondjuk egy esős őszi délutánon. (Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik. Fordította Goretity József. Magvető Kiadó, Budapest, 2007) Mi kell a nőknek? hogy a Surik kortárs regény; egy olyan regény, amely mai kérdésekről szól mai olvasókhoz (s ki tudja, talán a jövőbeliekhez is). A mű középpontjában egy vonzó fiatalember áll, Surik Kom, akit gyermekkorától fogva nők vesznek körül, s akinek bizonyos értelemben ez lesz a végzete. Egy talán megengedhető analógiával élve azt is mondhatnánk, hogy Ulickaja regénye egy olyan naprendszer, amelyben Surik a Nap, s a körülötte keringő bolygók pedig kizárólag nők. E bolygók nagyon sokfélék (nem véletlenül kapnak nagyobb teret a regényben, mint a Nap, amelyről mi más mondható el azon kívül, hogy vonzza őket). Van közöttük energikus nagymama, felnőni képtelen anyuka, nyomorék könyvtáros, több öngyilkossági kísérletet maga mögött tudó virágkötő, „önzetlen” iskolatárs, mostohagyermek, hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem. Surik mindegyiküknek igyekszik megfelelni, nem is csoda, hogy rajonganak érte. Miért érezzük akkor mégis úgy a regény végén, hogy Surik a vesztes? Ennek magyarázatát a regény több nézőpontú szerkesztésmódjában kell keresnünk. A férfi-nő kapcsolat különböző megvalósulásait általában Surik szemszögéből látjuk, aki elég hamar választ talál az élet egyik nagy kérdésére: mi kell a nőknek? Mivel az általa adott válasz az esetek többségében rá nézve is kellemes következményekkel jár, nem törekszik arra, hogy legalább időnként felülvizsgálja azt. Amint egy nő gyámolításra KESERŰ JÓZSEF L) U D M I L A U L I C 1C A J A ODAADÓ HÍVETEK, SURIK F0LY0IRAT-AJANL0 Kalligram, szeptember CSANDA GABOR Igencsak problematikus, sőt szinte lehetetlen egy száznégy oldalas folyóiratot úgy az olvasóknak ajánlani, hogy abból ki-ki ráakadjon a neki leginkább tetsző irodalomra, ráadásul azzal is számolni kell, hogy olvasói ízléstől és szokástól de még akár a szövegektől függetlenül is magának a produktumnak a lapozgatása, szép tördelésének, grafikai elrendezésének figyelemmel kísérése is élményt jelenthet. Vagyis az alábbi sorok olyanoknak szólnak, akik kényszerűségből legalább valamelyest azonosulni képesek az ajánlattevő ízlésével, érdeklődésével. Előnyt élveznek mindazok, akiknek gyermekkorukban nagymamájuk hangosan olvasta az ágyban Gvadányit. Poggio Brac- ciolini latin nyelven író olasz humanista anekdotái (Csehy Zoltán fordításában) a különösebb fáradság nélkül elérhető azonnali gyönyörérzet forrásai, de hiába olvasható belőlük több mint ötven a Kalligram szeptemberi számában, gyorsan végük van. Pótlólagos gyönyörforrás-ajánlat: megfelelő válogatásban emez-amaz családtagnak vagy alkalmi látogatónak felolvasni belőlük párat. A norvég összeállítás (Gerevich András és Szabados Ferenc, de főként A. Dobos Éva munkája) megkerülhetetlen, egyrészt nehéz kihagyni, másrészt nagy kár volna. Ame Lygre novellája (Bedőlni; A. Dobos Éva fordításában) az izgalom fenntartásában érdekelt, egy filmforgatókônýv rejlik benne, krimiszerűsége a kommunikáció részbeni felszámolásából adódik, parodisztikussága meg a kommunikáció részbeni túlhajtottságá- ból: a három szereplő központi alakja, a lány süketnek tetteti magát, ebből kifolyólag a két fiú he- tet-havat összehord a füle hallatára, s csak az olvasó előtt világos, hogy a kezdetektől fogva mindhárman ugyanazt akarják. A szöveg alatti Ids magyarázat szerint „Ame Lygre (1968) a kortárs norvég irodalom egyik rendkívül egyéni hangú képviselője, Jon Fosse után a mai norvég drámaírás legkiemelkedőbb tehetsége”, amit habozás nélkül azonnal igaznak gondolunk, s csak azt sajnáljuk, hogy Jon Fosse nem fért bele a tekintélyes norvég blokkba. Ám a folyóirat belső borítóinak egyike már arról tájékoztat, hogy a Kalligram- nál épp megjelent az Álmatlanság című Fosse-mű; ezt a 72 oldalas könyvet egy kis internetes kutakodás eredményeként regénynek, azon belül is kriminek tartjuk. A Knut Hamsun szobái (Irodalom- támogatás norvég módra; A. Dobos Éva esszéje) a táblázataival együtt (Norvég szépirodalmi kiadványok száma 1965-ig; a Kulturális Tanács által megvásárolt norvég szépirodalmi kiadványok tételenkénti száma; Európai nyelvekről fordított irodalom. Támogatott könyvek 2000 és 2006 között stb.) jóval többet nyújt, mint amennyi egy esszétől elvárható; fő mondanivalójáról (az állami könyvbeszerzés mechanizmusáról) jó volna azt hinni, hogy Szlovákia (Magyarország stb.) illetékes állami szervei fölfigyelnek rá, megtetszik nekik, és bevezetik. Mamo János három versével (Triptichon: Ő; És ő; Na és) nyit a Kalligram, s a visszalapozás is rendre ide vezet s itt marad abba. A roppant finom technika (rafi- náltan rímeltetett blank verse) sejtelmes képek megidézője lesz, miközben a nyelv oly keresetlen, minta csak ez volna a világ (a vers) legtermészetesebb dolga. Ha volna az embernek saját kiadású és szerkesztésű folyóirata, ilyen verseket keresne az elejére. A Borbély Szüárd-rajongókra jó idők járnak; itt és most Krupp József idézetekben gazdag, szemléletes recenziója jár nekik. Vörös István novellája (Az Astoriától a Klinikáig) az ajánlása szerint „Búcsú a mágikus realizmustól”, de hamar fölmerül a gyanú, hogy talán már ez is része azoknak a megtévesztő manővereknek, melyeknek olvasóként alanyaivá válunk. Előbb a narrátor megszólalása, majd a szövegben megszólalók egymáshoz való viszonya, aztán a mondottak és a hallottak (reális voltának) viszonylagossága, ezek különössége, mulatságossága és e különösség meg mulatságosság dacára is hihetősége (reális volta) az, ami végigolvastatja a szöveget. („Közben, anélkül, hogy észrevettük volna, tovább indultunk.”) A biológusból lett regényíró, Ljudmila Ulickaja az utóbbi évek talán legtöbbet emlegetett orosz szerzője. Nem alaptalanul. Sodró lendületű, lebilincselő módon megírt regényeivel immár a magyar olvasók szívébe is belopta magát. Az Odaadó hívetek, Surik a szerző hatodik magyarul is olvasható könyve. Az alábbiakban ennek kapcsán tesszük fel a kérdést: miben rejlik Ulickaja titka? Mindenekelőtt a kiapadhatatlan mesélőkedvben, amely a tizenkilencedik századi klasszikusokhoz teszi őt hasonlóvá. Az irodalomtörténészek egyre gyakrabban beszélnek arról, hogy a kései modernség és a posztmo- demitás önreflexív, gyakran túlbonyolított elbeszélői szerkezeteket felvonultató prózairodalma az ezredfordulón mintha a kimerülés jeleit mutatná. És mintha újra feléledt volna az igény a csalhatatlan, tiszta mese iránt. Talán ezzel is magyarázható az a lelkesedés, amellyel az olvasók és a kritika jelentős része fogadta Ulickaja könyveit. Műveiben ugyanis, különösen nagyregényeiben, a mesének főszerep jut. A mese iránti igény azonban mindig is létezett, s azt sem szabad elfelejtenünk, hogy egy hagyomány, legyen bármennyire tiszteletre méltó is, sosem folytatható töretlenül. Ebből kifolyólag Ulickaja kapcsán is pontosításra szorul a tizenkilencedik század nagy orosz íróival feltételezett rokonság. Bár könyveiben szép számmal akadnak utalások Puskin, Tolsztoj és Csehov műveire, a különbségek azért szembeötlőek. Feltűnhet például, hogy a nagyregény mindentudó elbeszélője nem akarja mindenáron feltárni előttünk a regényalakok lelki mélységeit, s láthatóan szívesen lemond „tudatuk” minden történésének fáradságos megjelenítéséről is. Egyszóval nem analizálja a szereplőket. Megrajzolásukkor nem mindenütt használ élénk színeket, olykor csak satíroz, néhol pedig kimondottan vázlatosnak érezhetjük a kivitelezést. A címszereplő Surik alakja például olyan elmosódottnak tűnik, mintha csak egy robogó vonat ablakában látnánk őt. Érdekes módon azonban mindez egy cseppet sem zavaró. Hogy olvasás után mégis napokig, hetekig (hónapokig?) nem fakuló kép maradhat bennünk egy-egy Ulickaja teremtette figuráról, az azért van, mert az írónő ragyogóan ért a szereplők mögötti háttér megrajzolásához. Kerülve minden terjen- gősséget általában néhány határozott vonással felvázolja, hogy kicsoda az illető, honnan jött és mire számíthatunk vele kapcsolatban. Egy Ulickaja-szereplő nem a „valósághűen” megfestett pszichikuma miatt lesz hiteles jellem, hanem attól, hogy látjuk mögötte a sorsát, amelyet olykor csak egy jelentéktelennek tűnő metafora érzékeltet. A Sulikban éppen ezek a frappáns megoldások jelzik, hogy nagy íróval van dolgunk. Amikor például arról értesülünk, hogy a Liljának vett matijoskák „egy Róma melletti kisváros, Ostia szállodájában a szemetesben landoltak...”, akkor ugyan válasz nélkül marad, hogy miért pont ez a város és miért éppen szállodai szemetes (s vajon mi volt a szegény matrjoskák bűne?), mégis úgy érezzük, hogy ezek a látszólag semmitmondó szavak egy egész emberi sorsot rejtenek. Minden vélt vagy valós „anakronizmusa” ellenére érezhető,
