Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)
2008-10-29 / 251. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. OKTÓBER 29. Oszt-Veszt 27 A nagymegyeri hadifogoly-temetőben az 1. világháború éveiben több mint ötezer katonát temettek el, nagy részüket tömegsírokba: a kolera és a tífusz végzett velük Felelősséget jelentenek a „lezárult” temetők is Meglátszik a hozzátartozók gondoskodása A város zsidó módjának mementói (Kovács Zoltán felvételei) Nagymegyer. Tévedés, hogy a temetők némák. A maguk módján beszédesen tanúskodnak egy-egy közösség miiltjáról, és nem mellesleg a jelen múlthoz fűződő viszonyáról. A csallóközi kisvárosnak, Nagymegyernek öt temetője van. Közülük három ma is használatos, kettő pedig lezárult történetek mementója. LAKATOS KRISZTINA „A legújabb köztemető az evangélikus, a negyvenes évek végén alakították ki, nagyrészt a betelepült szlovákok temetkeznek itt. Az úgynevezett szerb temető melleit fekszik - vázolja a tényeket Varga László helytörténész. - Nem messze innen, a lakott területen túl található a fallal elkerített zsidó temető. Nagy valószínűséggel már a 19. században megvolt, az utolsó sírok a második világháború utáni évekből származnak, azután a hazatért túlélők szinte mindannyian elmentek Nagymegyerről. Ma már csak látogatóként tűnnek fel a városban zsidó családok, Amerikából vagy Nyugat-Európából, hogy felkeressék hozzátartozóik sírját. A jelenlegi katolikus és református temető úgyszintén 19. századi eredetű lehet, legalábbis a ma is fellelhető legrégibb emlékek erről tanúskodnak. A katolikus templom körüli munkálatok során előkerült csontok alapján korábban a városban is a templom körül temetkeztek.” Azt már a helyi református esperestől, Szabó Andrástól tudjuk meg, hogy a felekezet teljes egyenjogúsítása előtt feltehetően ugyanott helyezték végső nyugalomra a katolikus és kálvinista híveket, a különbség az volt, ki mondott utolsó imát felettük. Öt temetőről beszélünk, de ha számításba vesszük a közigazgatásilag Nagymegyerhez tartozó kistelepülést, Izsapot, a hatodikat is meg kell említenünk. Ez az utolsó mind közül a legősibb. Varga László szerint az eredeti Izsap falu a török időkben elpusztult, később az eredeti helyétől kissé távolabb alapították újra. A megsemmisült falu helyére, az egykori templomdomb köré a temető került - ez ma is jól látható a sírkert alaprajzán. Az utóbbi években valamennyi temető rendezett képet mutat. A területüket rendszeresen kaszálják, időről időre egy-egy jelentősebb felújításra is sor kerül. Legutóbb a katolikus sírkertben található ravatalozó teljes átépítésébe, műszaki korszerűsítésébe fektetett a város hatmillió koronát. A mai várossal „együtt élő” nyughelyek arculatát természetesen nagyban befolyásolja, hogy a hátramaradottak is gondoskodással veszik körül saját ha- lottaik sírjait. A „lezárult” temetők viszont másfajta felelősséget rónak a településre. Senkiéi. Mindenkiéi. A helyi szóbeszéd számos furcsa történetet megőrzött velük kapcsolatban. A zsidó temető síremlékei jó ideig felborogatva álltak - valószínűleg nem antiszemita indulat, „csak” a vandalizmus döntötte le őket. A falak között kóbor kutyák találtak menedékre az égig érő gazban. Arra pedig ma már csak az idősebb nagymegyeriek emlékeznek - ha akarnak -, hogy a mai szerb temető csak egy része az egykori hadifogoly-temetőnek. A további területét - az orosz és az olasz katonák nyughelyét - az ötvenes-hatvanas években felparcellázták és házhelyeknek mérték ki. A helyi legendárium szerint akkoriban a gyerekek csontokkal játszottak, az élelmesebb felnőttek pedig azzal voltak elfoglalva, hogy a szétbontott kripták, komolyabb sírok anyagából mi használható fel az építkezéseknél... A nagymegyeri hadifogoly-temetőben az első világháború éveiben több mint ötezer katonát temettek el. Az első hadifoglyok a déli frontról már 1914 őszén megérkeztek a városba. Elhelyezésük körülményei még a korabeli felfogás szerint is megdöbbentőek voltak: a tábor céljaira a vasúthoz közel kijelölt területen semmüyen épület sem állt, az első telet a foglyok földbe vájt üregekben, szalmára vacko- lódva töltötték. Nem véletlen, hogy hamarosan fertőző betegségek ütötték fel a fejüket közöttük: megjelent a kolera és a tífusz. Az első halottakat a lakott területtől távol, Nagymegyer és Ekecs határában hántolták el, később azonban a tömeges elhalálozás „szaporább” megoldást kívánt. A katonai hatóságok ekkor fordultak a civil város- vezetéshez, illetve Kálnoky grófhoz, hogy engedjen át a hadi temető céljaira egy önálló területet. Az elhunytakat a járvány idején tömegsírokba temették, később a tisztekkel kivételt tettek. A temetőben ma is látható sírköveket maguk a foglyok faragták. Később, a háború befejezése után néhány elhunyt családja megjelent a városban, a díszesebb kriptákat ekkor emeltették. Varga László kutatásai alapján azt meséli, a hatóságok a járvány idején is poroszosán precíz nyilvántartást vezettek, a Nagy- szombati Katonai Levéltárban hiánytalanul megtalálhatók azok az ún. „sírnyilvántartó lapok”, amelyeken a személyi adatok mellett a sírhely adatait is pontosan feltüntették. A temetőt az első csehszlovák állam idején és a visszacsatolás után is tiszteletben tartották, rendszeresen gondozták, a második világháború utáni évtizedekben azonban - mint arra fentebb már utaltunk - pragmatikusabb szempontok kerültek előtérbe. Pedig a város némi túlzással civilizációs vívmányokat köszönhet a hadifoglyoknak. Az első világháborús táborok általános gyakorlata szerint a foglyokat munkára adták ki a helyi gazdáknak. Kezük munkájáról tanúskodnak azok az ásott, téglával kirakott kutak, amelyek a mai Tábor utcában találhatók. Emellett a foglyokat közmunkára is kirendelték - nem sokat ragozott tény, hogy Nagymegyer első járdáit ők építették (részben ma is megvannak: a vasútállomás felé, illetve a település központjában). A városnak természetesen saját háborús áldozatai is voltak. Sokuk sorsáról annyit sem tudni, mint az itt eltemetett szerb, montenegrói, olasz és orosz katonák végéről - hol és hogyan érte őket a halál. November 2-án a Hősök terén, az I. és a II. világháború hősi halottainak emlékművénél rájuk emlékeznek. Ugyanúgy, mint a temetőkben - gondolattal, gyertyával, mécsessel, virággal. Ma még élnek azok, akiknek személyes élményük volt egy- egy szeretett hozzátartozó elvesztése, hiánya. Ha ez a generáció útja végére ér, már csak a közös emlékezet tiszteleghet az elhunytak előtt. Az ún. szerb temető: a sírköveket maguk a hadifoglyok faragták Katonás rendben, egyforma keresztek hadserege néz szembe az idővel, omlik, porlik lassan, miként korhad, mállik a „Hazáért" feliratú fakereszt is Egyszer egy évben két szál papírvirág SZÁSZl ZOLTÁN Rimaszombat. „Hol vannak a katonák, a sójukon nő virág?” - énekelte feledhetetlen mély, barna hangján Mezei Mária, s ilyenkor, halottak hapja idején a rima- szombati temetőben járva minden idelátogató ösztönszerűen rápillant a mintegy másfél száz katonasírra, rögtön a bejárat mellett, egy egész parcellányi területen. Vasilec Milan, Skeijanecz Johann, Török István, Gasdovicz Ivan, Jegor Pawlev, Solovij Vasil, Timcsuk Georg, Prokopczuk Ni- kula, Kálmán József, Bauerfeind Franz... Kik voltak ők, milyen életet éltek, hogyan kerültek ide, Rimaszombatba? Fiatal katonák voltak, az első világháborúban harcoltak, szer- bek, románok, magyarok, oroszok, lengyelek, szlovákok, németek, osztrákok. Katonák, akik a háború poklát megjárva már kórházvonatokon érkeztek ide, a rimaszombati hadikórházba, amelyet az egykori Egyesült Protestáns Gimnázium akkor még szinte vadonatúj épületében alakítottak ki számukra. Megfáradt, beteg, sebesült, csalódott, kiégett, megcsúfolt, leharcolt egységek morzsalékaiként fogsába került vagy hátravezényelt katonák, akiknek itt ért véget fiatal életük. Tífusz, kolera, vérhas végzett velük. Ideiglenes állomáshelyükön, a hadikórházban kiszenvedve a rimaszombati köztemetőbe kerültek földi maradványaik. Akiknek nevét megőrizték a dögcédulák, azoknak a sírkövükre is felírták azt, de vannak itt névtelen holtak is. Hol és kik siratták el őket, vannak-e még leszármazottaik, hol, hogyan élték életüket a nagy háború előtt - megválaszolhatatlan kérdés ma már. Csak a nevek maradtak, s minden évben a legkevesebb két szál virág a kőkereszt előtt, meg egy-egy mécses vagy gyertya, amit a temetőben kószálok kegyeletből gyújtanak felettük. A genfi konvenció értelmében, amely a hadifoglyokkal és a háborúban elhunytakkal szembeni bánásmódot is szabályozza, a hadisírok védett emlékek. így van ez Rimaszombatban is, ahol jelenleg mintegy másfél száz hősi halott alussza örök álmát. Béke van már köztük, pedig azóta már egy másik világégés halottal is szaporították a soraikat. Furcsa, misztikus helye ez a rimaszombati temetőnek. Katonás rendben, egyforma keresztek hadserege néz szembe az idővel, omlik, porlik lassan, miként korhad, mállik a „Hazáért“ feliratú fakereszt is, amely azoknak ad lehetőséget emlékezni, akiknek valahol messze, ismeretlen tájon van eltemetve ősük, rokonuk, családtagjuk. Halottak napján talán ennél a fakeresztnél ég a legtöbb mécses. A kegyelet meg a lelkiismeret gyújtatja meg őket. Minden háború és erőszak elleni csendes tiltakozásként lobognak ilyenkor a kicsi lángok, visszavárják a régen ellobbant lelkeket. Akik itt fekszenek, gondozott sírokban pihennek, nem háborgatja őket senki. Egy évben egyszer két darab papírvirág és egy- egy szál mécses vagy gyertya. Hol vannak a katonák? Hol vannak a katonák? (Szekeres Éva felvétele) Jövő heti számunk témája: Munkaadók és munkavállalók A rovatot szerkeszti: Lakatos Krisztina
