Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)
2008-09-13 / 213. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. SZEPTEMBER 13. www.ujszo.com Csányi Sándor: „A művészetnek nem az a lényege, hogy szép emberek, szép történeteket meséljenek, hanem, hogy közelebb hozzák az embereket magukhoz..." Szeretne forradalmár lenni és szabályokat törni Szívtiprásból jeles. Elvégre született hősszerelmes. Gondoljunk a Csak szex és más semmi vagy az S.O.S. Szerelem című filmekre, amelyekben hódít és bódít, csóvál és csábít. Színészi eszköztára ennél mégis jóval gazdagabb. Tehetsége súlyát színpadi alakításai bizonyítják. SZABÓ G. LÁSZLÓ Csányi Sándor korosztálya egyik élvonalbeli játékosa. A Szabó Istvánnal forgatott Rokonok után most Goda Krisztina rendezésében, a Kaméleonban állt ismét kamera elé. Egy romantikus szappanopera körülrajongott sztárját alakítja benne, egy öntelt és hiú sorozatszínészt, aki a végén jól pofára esik. Főiskolai osztálytársnőjétől, Hámori Gabriellától tudom, akivel az I love Budapestben, majd az Állítsátok meg Terézanyut! című filmben is partnerek voltak, hogy a konyhában is remekül megállja a helyét. Nem vagyok nagy szakács, de szeretek főzni. El is tudok készíteni sok mindent, pedig még csak pár éve főzök. Ez pont olyan, mint a színészet. Amint kicsit belekóstolsz, akkor döbbensz rá, hogy milyen borzalmasan nagy dolog ez. Volt olyan, hogy egy héten keresztül minden nap főztem, és épp akkor jöttem rá, hogy ez nem is olyan egyszerű. Kolléganőm, Tóth Ildikó férje, Domonkos Laci tud főzni. Ő igen! De ha összejön az osztályunk, és mindenki besegít, akkor csinálunk egy finom pörköltet vagy levest, esetleg sörben sült csirkét... ... tehát továbbra is összejárnak? Ez nagyon nagy szerencse, hogy üyen osztályunk volt. Összesen heten vagyunk, és egy nagyobb autóban el is férünk, és akkor megyünk. Késés van, csúszás van, de ha elkezdődik a buli, és már borozgatunk, dumálunk, akkor tényleg mindenki azt érzi, hogy nagyon jó egy üyen társaság. Gyakorlatilag akármit csinálhatunk. Akkora hülyeségeket mondok, amekkorákat csak akarok, eshetek is hatalmasakat, ezek az emberek nem tudnak nem szeretni engem. A nagy összeveszése- ken, a majdnem verekedéseken már túl vagyunk. Az iszonyú leége- téseken is, amikor tök tehetségtelennek mondtak bennünket, elárultuk és visszafogadtuk egymást, annyi gonoszság volt és annyi jó, annyi közös siker és bukás... voltaképpen ezekre emlékezünk vissza a legszívesebben, arra, hogy „amit te ott műveltél!”... ezek olyan viszonyok, hogy nem is tudom, mivel lehetne elrontani őket. Aki nagy szenvedéllyel játszik és nagy vehemenciával főz, az a szerelemben is... ... na, pont ott vagyok más. Olyan szélsőséges. Magánemberként gyakorlatilag elviselhetetlen. Úgy vagyok szélsőséges, hogy hirtelen rám tör a rosszkedv, a szorongás, a nyomorúság, amit simán átviszek a másikra, elvégre arra van képességem, hogy közvetítsem az érzelmeimet. Nagyon nehéz velem. Amikor jó vagyok, akkor nagyon, ha gonosz, akkor az is nagyon. Ha hatalmába kerít egy ilyen állapot, az istennek sem tudok szabadulni tőle. Azért az a Liliom nem volt messze tőlem. És nemcsak azért, mert sármos és helyes, hanem mert olyan bántós is. Ascher Tamás, a Katona József Színház rendezője mondta egyszer, hogy ki az, aki hosszú távon meg tud maradni ezen a pályán. Az, aki nem elég boldog a magánéletben. Mert ez az a hely, a pálya, ahol mindent meg kell kapnia, mindent ebbe tesz, mert ebből kap vissza. És emlékszem, hogy mit feleltem erre. Hogy ez nagyon kiábrándító. Az, de így van, mondta Ascher. Aztán eltelt pár év, és újra beszélgettünk. Ez azért nem így van, ugye? - kérdeztem tőle. És mondta, hogy nem, nem egészen. Ma viszont már úgy gondolom, hogy de! Ez tényleg így van. Meg tesz is érte, hogy így legyen. Mármint, hogy sokáig a pályán maradhasson. Valóban megteszem a tőlem telhetőt, és az nem kevés. A szenvedélye, a vérmérséklete „gonosz” pillanataiban meddig sodoija? Előfordult már, hogy törött és zúzott? Hogyne?! Vitte a lendület, s ki tudja, hol állt meg? Az a borzasztó, hogy pontosan látod magad, és nem azt nézed, hogy meddig mész el, hanem, hogy istenem, de jól áll ez nekem! Ez a szörnyű az egészben. Van benne halálos nárcizmus is és nagy adag önsorsrontás. És van egy folyamatos elégtétel is, hogy mennyire olyan vagyok most, mint mondjuk, egy igazi Jókai-hős. De az önirónia itt is nagyon fontos. Ha elveszik, akkor-ott vége mindennek. Jin Menzelben csodálom ezt, akivel a Rokonokban játszottam. Ő hihetetlenül önironikus ember. Annyira nem veszi komolyan magát egyetlen pillanatban sem, hogy ettől nagyon komolyan vehető mint színészegyéniség vagy mint alkotó. Majdnem minden ember, akinek adok a véleményére, üyen. De még Pedro Almodovar is, aki a hogyan legyünk nemzetközüeg híres filmrendezők kérdésre, a következőt válaszolja. Vegyél egy szuper 8-as kamerát és mászkálj, próbálj klipet készíteni egy rockbandának, de ha nem jönnek el, mert berúgtak, szerezz valaki mást... nagyjából a saját pályáját úja le... és ha már fent vagy a csúcson, figyeld a fiatal tehetségeket, barátkozz össze velük, szoktasd rá őket a heroinra, ezzel aztán meg is szabadulsz tőlük. Any- nyira szimpatikus, hogy a saját féltékenységét üyen nyütan és ennyire humorosan tálalja, ennyire kendőzetlenül, hogy így mindjárt közelebb kerül az emberhez. Az álszentség amúgy is mindenben ott van. A Rokonok forgatása során merült fel bennem a kérdés, amikor jelenetről jelenetre figyeltem, hogy építi fel a figurát, mennyire precízen és átgondoltam, hogy mennyi energiájába kerülhet vajon magára erőltetni ezt a mérhetetlen önfegyelmet, amely a munkájához szükséges? Hogy miképpen tudja elfojtani magában azt a hatalmas tüzet, amely minduntalan hajtja és égeti? Ehhez valóban nagy energia kell. Az S.O.S. Szerelemben például hideg pasi az igazgató. Van ugyan egy pici humora, de inkább nincs. Talán olyan James Bond-típus, az a nagyon cool, amüyen én egyáltalán nem vagyok. És rettenetesen elegáns, ami szintén nem vagyok. De ez a film, ez a vígjáték nagyon fontos volt a pályámon. Nem azt mondom, hogy sorsdöntő, csak fontos. Nekem innen a „nyóckerből”, az én életemmel, az én hátteremmel, az én mentalitásommal eljátszani! Ezzel együtt nagyon nehéz volt visz- szafogni azt az erőt, ami ebben a csávóban benne van. Mit mondjak? Nekem nem könnyű egy helyben megállni, és csak jelen lenni, nem csinálni semmit, nekem ez folyamatosan gondot okoz. A főiskolán elképzelhetetlen lett volna, hogy én ezt eljátsszam. De még két évvel ezelőtt is. Van a sikerben valami, ami önbizalmat ad, Ka nem bolondulsz meg tőle. Nagy erőforrás ez, amire szükséged is van, hiszen ki keü állnod a közönség elé. Anélkül, hogy túlértékelnéd magad. Szerencsére vannak már bejáratott módszereim. Van egy nagyon fontos dolog... becsszóra, most semmiféle stréberség nincs bennem! Én egy üyen helyzetben abból merítek önbizalmat, hogy... most a fűmről beszélek... én vagyok itt az igazgató, én olvastam el legtöbbször a forgatókönyvet, én tudom a legjobban a szöveget, tudom, mit veszünk fel, honnan, müyen beállításból, a jelenetek előtt egyáltalán nem beszélgetek, ülök a lakókocsiban, tanulok... nekem ez ad erőt ahhoz, hogy eljátsszam: én vagyok itt az igazgató. A Rokonokban a legapróbb mozzanatot is tisztán látva élte a szerepét. Jó érzés visszafogni az energiát. Az segít. Amikor a Liliom süketnéma változatát játszottuk, nem beszélhettem, csak némában lehetett veszekedni, kiabálni. Nyüván ez is rengeteg energiát termel, hiszen hangtalanul megy minden, nem tud kidurranni. Pokomy Liával, Pelsőczy Rékával, Lengyel Tomival és a többiekkel háromnegyed évig csak a jelelést tanultuk. Műiden szóra meg keüett tanulni egy jelet. Izgalmas munka volt. Természetesen műidig voltak haüók is a nézők között. Az első tíz percben mindenki csörgött, mocorgott, nem bírták elviselni, hogy csend van, valamit csinálniuk keüett, de negyed óra múltán abbahagyták, és a végén már olyan sűrű koncentráció ült a nézőtéren, pont ettől a némaságtól, hogy most is küáz a hideg, ahogy erről beszélek. Tényleg olyan ereje volt ennek a hosszúhosszú csendnek! És ahogy jeleltünk, az alatt ment felüattal a szöveg. Tehát olvasták, eüenőriztek bennünket. Nagyon kevés baki volt, pedig nagyon nagy erők feszültek a színpadon. A Rokonokat melyik polcra tette ott legbelül? Eddig ebből a filmből tanultam a legtöbbet. Ez Szabó István műve. De elkövettem egy nagyon nagy hibát, ami miatt szerintem nem vagyok elég jó a filmben. Gobbi Hüda mondta egyszer, hogy tíz alázat nem ér annyit, műit egy kis csibész- ség. És pont ez a csibészség hiányzik belőlem a vásznon. Hogy akkor is én vagyok a fűmben a főszereplő, és én viszem a váüamon az egészet. Mindennek-és mindenkinek meg akartam feleim. A nagy feladatnak, a nagy rendezőnek, a nagy partnereknek. És ez nem tett jót az alakításnak. Ezt úgy értsem, hogy a kelleténél nagyobb szakmai alázattal viszonyult a dolgokhoz? Igen. Az alázat egy dolog, de nem párosulhat félelemmel. Ugyanis ez történt. Pedig sosem hallgatta el a véleményét, nem egyszer láttam, ahogy mélyreható beszélgetéseket folytatott Szabó Istvánnal. Alapvetően én nagyon szeretem a konfliktust a munkában. Az nagyon jót tesz nekem. Meggondol- koztat. Meg keü védenem a saját érveimet, és ezzel is épül a szerep. Nekem eddig mindig csak jó veszekedéseim voltak. Műiden rendezővel volt négy-öt nagy vitám, de mindegyiküktől jól váltam el. Vannak ízlés- és látásmódbeli különbségek, és ezt meg keü beszélni. Leginkább azt szeretem, ha van egy nagy vita, és az eredménye beépül a játékba, miközben kiderül, hogy akivel vitázom, jobban ért hozzá, mint én. Nekem ez megnyugtató. És Szabó Istvánnal is üyen jó ízű vitáink voltak. Külföldi partnereiről, Oleg Ta- bakovról és Jin Menzelről is érdekel a véleménye. Az a rész, amely a leginkább izgatott a Rokonokból, Tóth Ildikóhoz kötött. Hozzá volt a legtöbb közöm. Egy házasság széthuüása. Vagy egy ember, aki megbolondul a hatalomtól. Nagyon fura: pont akkor jött a Rokonok, amikor nekem is elindult a siker, jöttek a felkérések, hívtak ide, oda, amoda. Pénz, barátok, új nők, egy csomó kísértés. Le tudta győzni mind? Lehet, hogy párat nem is kellett volna. Csak kezdtem félni, nehogy Kopjás útjára lépjek, egyszer csak mégis hasonló helyzetben találtam magam. Bizonyos dolgokat meg lehet csinálni, be is vállaltam ezt-azt, kifejezetten csak a pénzért. Ha ciki, ha nem. Aki elmegy táncosnőnek, ne csodálkozzon, ha felkérik táncolni. Tabakov? Nagyon nagy tanulság volt nézni őt. Hihetetlenül erős. Igen, mindig csak az erő! Nem is figyeltem meg őt olyan nagyon, de láttam: lehet ezt a szakmát úgy is csinálni, mint ő, hogy nem lesz az emberből szorongó művész. Persze, mint tudjuk, az oroszok mindent túlélnek. Lesöprik az embert, olyan az energiájuk. Szembe kellett volna szállnom vele. Jobban. Folyamatosan akarni kellett volna nyerni. De annyira erős volt, hogy szinte eltűnök mellette a vásznon. Menzel nagyon vicces. Térdre borultak egymás előtt Szabó Istvánnal, úgy hajlongtak, hogy „mester, mester!” Két Oscar-díjas, akik ki tudják nevetni saját magukat. Mégis csak bohócok vagyunk, akármit is teszünk. Ez szép. Nagyon bírom, ha valaki ennyire bohóc. A stréberséget ellensúlyozni egyfajta szertelenséggel, kedves pimaszsággal - ez nagyon érdekel engem. Meg tudta őrizni magában a tétnélküliséget. Én is szeretnék bátor lenni, forradalmár lenni, szabályt törni, semmin sem idegeskedni. Főleg nem két film között, hogy „mi lesz most, hogyan tovább?” Erre is van példám. Márciusban fejeztük be a Szabadság, szerelem című filmet, szeptemberben kezdtem egy újat, tehát nem telt el sok idő a kettő között, a másodüt film első snittje előtt mégis valami olyat éreztem, műit a heroinista. Hogy kezd beáramlani a vérembe valami boldogság. Elkezdtem szeretni magam, elhittem, hogy a helyemen vagyok, azt csinálom, amit mindig is akartam, fűmet forgatok. Fél napom volt a Zuhanórepülésben, Novák Eriknél, és azt mondtam: nincs ennél jobb a világon. Ha nem dolgozom, hasznavehetetlennek érzem magam. Vannak jó időszakaim, de igazából akkor funkcionálok, amikor dolgozom. A művészetnek nem az a lényege, hogy szép emberek, szép ruhában, szép történeteket meséljenek, hanem, hogy közelebb hozzák az embereket magukhoz. Tehát feltárni, megmutatni a hibákat, hogy ez van, de semmi baj, nem dől össze a vüág! i 4 4 4 I 4 4 4 4 i i i < i i <
