Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)
2008-09-06 / 207. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2008. SZEPTEMBER 6. WWW.ujszo.com MIZSER ATTILA A SZALONBAN Szöktetés egy másik nyelvbe ATTILA MIZSER FUGA VERSO UN'AREA AFFOLLATA ■*i ' 11 CSEHY ZOLTÁN Mizser Attila Szöktetés egy zsúfolt területre című, a Kalligram gondozásában 2005-ben megjelent regénye nagyrészt allúzióiból él, más szövegekkel együtt lélegezve önazonos. A mű játékba vonja mind a populáris, mind pedig a magas irodalmi beszédmód elemeit. Ezek a játékok a legtöbbször önmaguk nyelvi meghatározottságába zártak, s olykor az olvasó számára sem teljesen világosak vagy csak korlátozottan észlelhetőek. Hát még idegen nyelven! A Balassi Intézet 2008-ban megjelentette a mű olasz fordítását Fuga verso un’area affollata címmel. Az emberfeletti munkát felvállaló fordító, Monica Savoia biztos, ami biztos alapon szinte mindig az informatív közlést választotta szemben az artisztikusabb és még inkább az esetleges domesztikáló megoldásokkal, s így a regény idegensé- ge (hungaricum jellege) hatványozottan észlelhető maradt. Nincs elrugaszkodás, a másik nyelv számunkra megközelíthetetlen jelen- tésszóródásainak tudatos gerjesztése is elmarad. Természetesen egy olyan belterjes szójáték, mint a 24. fejezet egy helyén („Fontos Önnek ez a regény, uram? Igen, litfontos.” „É importante per lei questo romanzo, signore? Si, d’importanza vitale.”) alighanem a magyarországi olvasó számára is észrevétlen marad (talán nem is baj), illetőleg hozzávetőlegesen épp annyi hozható ki belőle a latolgatás során, ameny- nyit az olasz fordító is kihozott. A litfontos szó nála a létfontosságú szó facsarmánya (bár a szó csi- náltságát egyáltalán nem érzékelteti: „Igen, létfontosságú” - írja). Mizser viszont ennél bonyolultabb játékot játszik, ugyanis arra célozgat, hogy művét a Litfond (Szlovák Irodalmi Alap) ösztöndíjának idején írja. Persze, nevetséges lenne egy ilyen referenciális passzusnak nagyobb szövegpoétikai jelentőséget tulajdonítani a kelleténél, ám valamelyest rávilágít a szöveg meglehetősen intim, befelé táguló szintezettségére. Savoia következetesen egyszerűsít, egyértelműsít, redukál és az értelmi koherencia irányába próbál meg haladni a mizseri szövegtenger szeszélyes habjai, kiszámíthatatlanul felbukkanó sziklazátonyai és kavargó örvényei között. Ebből fakadóan Mizser regénye olaszul helyenként „érthetőbb”, mint eredetiben. Ez a tendencia a fordítás általános természetéből is adódik, minden értelmezés reduktív alapkarakterű, hiszen a közlés érzékelésekor is elsődlegesen értelmi ösztökéléseknek engedve kíséreljük meg a szöveg befogadását. Ez a - jobb híján nevezem így - proto-szint uralja az olasz szöveget, s nem rétegződik rá agyafúrt stilisztikai megoldások rendszere. A racionalitást és a szöveg értelmi koherenciáját előnyben részesítő fordító bő lábjegyzetekkel igyekszik segíteni magán, már ahol tud, és ahol lehet. Bevallom, magam sem igazodom el maradéktalanul Mizser poénjain, számon kérni már csak ezért sem szándékozom, hiszen itt vagy a lehetetlen izgalmas megkísérlése zajlik, vagy a kevésbé izgalmas jegyzetelt magyarázkodás. Egy augusztusi időjárás-leírás kapcsán hangzik el a következő mondat: „Hülye Aigner!” („Quel cretino di Aigner!”) Kutya legyek, ha magamtól rájövök, hogy itt Aigner Szilárdról van szó, valamely tévécsatorna időjósáról. Ehhez a fordító sem írt jegyzetet, egyszerűen leképezte a leképzendőt, kérdés persze, mit ért meg ebből egy olasz. Az 5. fejezet végéhez egy már le is tűnt mogyorókrém-reklámszlo- gen („Kismókusok kenyérre is kenhetik!”) ismerete szükséges: „Kezdő írók kenyérre is kenhetik.” Ezt persze a fordító nem tudja, honnan is tudná, ezért tényleg elkeni: „Gli scrittori esordienti possono fame ľuso che gli pare.” Magyarul kb.: A kezdő írók azt csinálnak vele, amit jónak lámák. Szinte sorolni lehetne az ezekhez hasonlatos passzusokat, megjegyzendő ugyanakkor, hogy bár a regény nem tehermentesíthető ilyen reduktív gesztusokkal, lévén kismillió ilyen szöveghelye van, merem remélni, hogy mégsem itt lappang a lényeg, vagy ha igen, akkor az egésszel baj van. A regény címe és a szövegben megjelenített Mozart-vonatkozá- sok egy nagyobb, noha regénypoéti- kailag kevéssé kiaknázott, de mégis csak közös narratívába vonják a szöktetés-motívumot. A magyarul Szöktetés a szerájból rímen ismert Mozart-opera (Die Entführung aus dem Serail) nyilvánvaló nyelvi összekapcsolása a Mizser-regény rímével az olasz rím (Fuga verso un’area affollata) esetében elveszik, s így távolabbra kerül a közös kontextus is, hiszen az opera bevett olasz címe: II ratto dal seraglio. Ugyanüyen veszteség a fonetikusan lejegyzett, sokszor valóban igen nehezen, máskor egészen könnyen dekódolható angol stílusréteg többszöri hiánya, pl.: „olyan lájt kupi”, olaszul: „quasi un bordello”. A fordító olykor helyettesítéssel próbálkozik (sikeresen): „Elcsépelt leszek, mint egy alapfokú angol nyelvkönyv (lúk ő híd)” - „Sarö banale come un libro di grammatica base d’inglese (the buuc is on the tebol)”. Ez a megoldás, bizarr módon, sokkal jobb, mint az eredeti, hiszen annak dekódolhatósága sokkal nehezebb. Az angol hiánya és a mondat grammatikai rendezése a 24. fejezet egy passzusában is alighanem szerencsésebb, mint a forrás- nyelvi bekezdés zsongító túlzsúfoltsága. Mizser: „Az ám, állatra legyen dzeend, ennek a szarókának, szövi hozzá megrögzötten, bár szemöldök bezúzva, Rubik.” Savoia: „Infatti, ehe questo cacasotto chiuda la bocca, aggiunse convinto Rubik, nonostante l’ematoma sül soppracciglio.” (Magyarul kb.: „Most már tényleg fogja be a pofáját ez a szarzsák, tette hozzá meggyőzően Rubik, noha zúzódás volt a szemöldökén.”). Noha eddig se volt, de itt már szemernyi kétségünk se lehet, hogy a fordító kiválóan ismeri a magyar nyelvet, s megtette, amit egy becsületes, de nem átütően kreatív műfordító megtehet. Kétségtelen tény: az olasz nyelvi közegben más az angol nyelv presztízse és köz- ismertsége, mint a magyarban. A németes szófordulatok sem járnak jobban: „Ez tótziher.” Olaszul: „Ci puo mettere la manó sül fuoco.” Vagyis kb.: Tűzbe teheted érte a kezed, kb. erre mérget vehetsz jelentésben. Más példa: „Ezt kell, kéne űberelni!” Olaszul: „É questo ehe andrebbe superato!”, azaz: Ez az, amit túl kéne szárnyalni! A stílusrétegekkel való játék elmaradása (a trágárságokat leszámítva) meglehetősen homogenizálja a regény nyelvezetét. A tipikusabbnak vehető szójátékok lefordítatlansága szintén a fordító értelmi koherenciára való törekvésének tudható be, ám e lefordítatlanság néha inkább afféle zavarpontként jelenik meg a Mizsemek tulajdonított olasz szövegben. „A szőcsség zavara.” - írja Mizser, „L’imbarazzo dell’essere Szőcs” - írja szó szerint a fordító, miközben (de hogy is lehetne másként?) elsikkad a „bőség zavara” fordulat játékba hozása. A frazeologizmusok kiaknázása szintén meglehetősen problematikus lehet. Pl.: „Hát elvált. Akár szar a májtól.” Olaszul: „Beh, si é visto. Óra é stabilito.” („Hát, már látszik. Most megállapodott.”) Nem tudom, léte- zik-e az olaszban is a petrezselymet árulni fordulat, kulináris tapasztalataimból kiindulva tudom, hogy ez a becses zöldség gyakorlatilag hiányzik az olasz főzéskultúrából. Mindenesetre ha van, így hangzik: „Non vendete prezzemolo!” Az eredetiben nincs többes szám: „Ne árulj petrezselymet!” De az is lehet, hogy elütés van a sorban (non vendere), hiszen a mondatvégi írásjel is hiányzik. A szleng gyakorta okoz problémát, talán a fordító is ezért preferálja az irodalmias fordulatokat, ahol csak lehet. Egy példa: „Döntenie kellett. A recept szerint. Lányokat.” Savoia itt nem vette észre a lányokat megdönteni fordulat erotikus töltetét, vagy nem tudta megfelelő invencióval visszaadni a talán nem is érzékelt poént: „Ha dovuto faié una scelta. Secondo ricetta. Trovare ragazze.” (Kb. Választania kellett. A recept szerint. Lányokat találni.) A „Tavasz lesz újra, rendes” szintén szó szerinti értelemben tűnik fel, az intertextuális poén elmarad: „Sara di nuovo primavera, regolare.” Félreértés is akad, de ez is, mondhatni természetes, mivel egy ilyen szövegkavalkád, melynek lényege a jelentések játékának maximális te- herpróbája és kiaknázhatósága, ezt mintegy önmaga természetéből adódóan generálja. „A kiadási oldalon talán szerepelt egy Müller Thurgau.” Olaszul: „Sotto la voce editore e’era forse il nome di un certo Müller Thrurgau.” Savoia a kiadási oldalt nem a pénzkiadás, hanem a könyvkiadás értelmében használja, mondván, hogy a szerkesztői cikk alján alighanem egy bizonyos Müller Thurgau neve szerepelt. A jegyzetéből azonban kiderül, hogy helyesen tudja, a Müller Thurgau egy borfajtát is jelenthet. A mondat helyes értelmének az alábbi tetszik: az elköltött ösztöndíj veszteséglistáján szerepel egy üveg Müller Thurgau. Persze, ez az észrevételem is viszonylagos, hiszen Mizser szóválasztása itt is jelentések közt lebegő. Hosszadalmas listákat lehetne összeállítani még pro és kontra, de mindez szükségtelen, hiszen Mizser nyelvi univerzuma többszörösen is rétegezett, s a fordítót folyamatos következetességgel képes sokkolni. Savoia elegendő erőt látott Mizser történet- és anekdotaformáló képességében, s a stüáris finomságok bonyolult játékát nem tartotta műiden ponton fontosnak érzékeltetni, de ezt nyüván a kiadó is így gondolta, amikor fordítandónak és fordít- hatpnak ítélte ezt az alkotást, és hasonló fordítói mechanizmusokkal számolt. Természetesen a könyv sorsát a mindenkori olasz recepció dönti majd el. (Attila Mizser: Fuga verso un’area affollata. Budapest, Istituto Balassi, 2008,112o.) A kiútkeresés fáradalmai azonban megtérülnek: a kiúttalanság tapasztalata közös élményként kínálja föl magát. Vagy közös élmény helyett... Egy másik völgy helyett HALMAI TAMÁS Nem emlékkönyvi Ina, nem is potenciális szavalati darabok gyűjteménye: Mizser Attila legújabb verseskötete ellenáll a könnyed olvasás, a belefeledkező öröm gyanútlan igényének. A három ciklusra tagolt versanyag az alanyinak nevezett költészet, a személyesre hangolt versbeszéd sajátos esetére nyújt példát. Olyanra, amelyben az én helye, helyzete, kiléte és szerepei válnak kérdésessé - s amely a mi van és a mi marad ant- ropologikus kérdéseiből bontja ki magát. Ehhez azonban a távoíítás, az elfedés, a személytelenítés nyelvi eszközeit hívja segítségül. Tétje nem több és nem kevesebb, mint nyelvet találni a nyelven túli tapasztalathoz. Esztétikai formát adni a tagolatlannak, érthető alakot az értést meghaladónak. A cím talányosán beszédes: elsőrendűen alkalmasint a beszélő megragadhatatlan helyzetére utal. Földrajzi vonatkozásban s az önértés szintjén egyaránt köztes állapotokban ismer magára a versek énje; az út toposza és a határ szimbolikája (egyszerre térbeli és szellemi jelentésben) aligha véletlenül vonul végig a teljes könyvön. Nem mellékesen: irodalmi értelemben is köztes lét a mizseri poétikáé: a szonett míves formafegyelmét a szabályszegés verstani megoldásai oldják nála. S áthallható a Köz morfémán a ’közös’ s a ’közérdekű’ tartalom; sőt, a ’szó-’ vagy ’sorköz’ típusú kifejezések írástechnikai vonzatossága is. S ne feledjük: központozás nélküli szövegeket olvasunk... Ez utóbbi csak az egyik meghatározó fogás a kötetben. Á versek nyelvi-poétikai arculatát ugyanilyen erővel határozzák meg a soráthajlá- sok, a szójátékok és nyelvi önreflexiók, atöredékszavak, akihagyások, a rontott rímek, a gondosan elvétett ritmika (a várt jambusok helyett gyakran trocheusok lepnek meg). E sajátosságok mind a rögzíthető értelem, az aggálytalan jelentéstulajdo- nítás ellenében dolgoznak; játékosságukkal a játék komolyságára, komolyságukkal az (ön)irónia szükségességére vallanakrá. A hétköznapi helyzetek és helyszínek (presszó, strand, mozi, busz stb.) absztrahálása a fogalmi versnyelv révén azt is eldönthetetlenné teszi: a megszólítás gesztusai mögött szerelmi vagy baráti viszonyokat, avagy az önmegszólítás kényszerét kell-e értenünk. Olyan (szöveg)világ ez, amelyben „állandó a / változékonyság” (érés; 27.), amelyben „kapaszkodni lehetetlen / lám alig vannakjambusok” (látlelet; 39.), s amelyben „ha volt is helyzet biztos nem ez” (fehér; 43.). Ami adódik: „létezik, de nem ott” (fórszél; 36.). A versek alanya elesik a metafizika vigaszától is: „nem futja félek itt imára” (ami ma; 40.). A remény számára nem egyéb, mint hogy „tercinákban bízhatunk” (alku tárgya; 23.) s abban, hogy „támasz a tájolás” (koordináta; 24.). Érdemes példaképpen egészében idéznünk a zsúrlódások című verset; ebben a frivol szólelemény („sörzés”) és a bensőséges archa- izmusok („kedvesim”, „éltünk”) jelölik ki azt a sokszínű stiláris közeget, melyben a test és a szellem megbomlott egyensúlyáról - a halál távlatában - egyáltalán még szólni lehet: „életünket úgy törték már ketté / mint sörzés mellett jól- lakók ropit / és így vált most szét ami a testé / meg a másik mi szellemmé kopik// kedvesim kik hisztek még a zsúrban / délután fekve majszoltok csokit / ernyedten bőn bénává lazultan / olvastok épp vagy képzeltek sztorit// alattatok a jólfésült flaszter / mára már nem fortyog flancos fitt/ fölötte meg egy falat falanszter // lám-lám lassan csak a nyál flörtöl itt / egészen addig amíg csak az kell / mitől éltünk majdan ketté törik” (25.). Hasonló játékos komorság hatja át például a tél című darabot; ennek allegorizá- ló jelenetezése a még biztonsággal belakható tér s a lakályosságon túli dimenziók feszültségét hordozza, az itt(lét) és a túl(világ) között keresve legalább szemlélhető tájat: „a terület nagysága kérdés / csak a kéreg roppanása mér / egyedül az ismétlés mérték / a zajszint dobhártyánkban vér // nyomok jelölik ki a tájat / etalon lábbelink a lépték / hol nem marad biztos kijárat / rákérdezni azt mondják vétség // innen a jussunkat nem látjuk / még nem nyertünk gáláns távlatot / az ajtónkat gondosan zárjuk // úgy hírlik mások is járnak ott / ahol eztán nem lesz bocsánat/ ha megfagy a felszín felragyog” (53.). A szonettnek, ennek a tüntetőén artisztikus, már-már arisztokratikus versformának alig beláthatóan gazdag a hagyománya. A Petrarca- és a Shakespeare-féle változat ma is népszerű verstani jelenség. Az utóbbi évek magyar irodalmából Bertók László kihagyásokra építő szonettsorozata és Kalász Márton ritka fegyelmű szabadverses szonettjei emelendők ki föltétlenül. Ilyen előzmények után kifejezetten bátor kísérlet Mizser részéről egy teljes kötetet ebbe a hagyományba állítani. Bátor-és sikeres. A Köz egyedi és öntörvényű nyelvi-poétikai világában könnyű elveszni. A kiútkeresés fáradalmai azonban megtérülnek: a kiúttalanság tapasztalata közös élményként kínálja föl magát. Vagy közös élmény helyett. Ahogy a második mottót adó versben olvassuk: „te azt hiszem most másra gondolsz / az én bajom nem egészen ez / a képben valami változó // volt és én azt hittem végleges / immár és abban járunk/ egy völgyben egy másik völgy helyett” (9.). A zsebkönyv méretű kötethez Hrapka Tibor szokásosan tökéletes borítót tervezett. A versekhez méltót, azolvasónakkedveset. (Mizser Attila: Köz. Pozsony, Kalligram, 2008,72o.)
