Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)

2008-09-06 / 207. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. SZEPTEMBER 6. Szalon 17 DVD A SZALONBAN Vér és olaj H. NAGY PÉTER Szépen kivitelezett, aranyos kis papírborítóban látott napvilágot DVD-n néhány héttel ezelőtt a ta­valyi év egyik fergeteges siker­filmje, Paul Thomas Anderson There Will Be Blood (magyar for­galmazásban: Vérző olaj) című al­kotása. (A fülszöveget idézem: „Dániel Day-Lewis Oscar-díjas [legjobb férfi főszereplő, 2007] alakításában életre kel Dániel Pla- inview, aki a XX. század eleji Kali­forniában a fiával együtt függet­len olajkereskedő. Legfőbb ver­senytársuk a sikerért mindenre képes Eli Sunday [Paul Dano]: a két férfi küzdelme ijesztő és meg­hökkentő képet fest az amerikai történelem egy izgalmas korsza­káról és az őrület mélységeiről.”) A hatalmas elismerést kiváltó produkcióról igen sok megkapó írás született, s van ezekben egy közös mozzanat, mely egyben je­len gondolatmenet apropóját is képezi. A kritikák ugyanis kivétel nélkül dicsérően szólnak Daniel Day-Lewis színészi teljesítményé­ről (teljes joggal), ugyanakkor nem igazán fejtik ki, hogy miben is áll ez a remeklés. Hiába említik meg, hogy a film zenéje (Jonny Greenwood = Radiohead), hosszú beállításai, képi szerkezetei, sajá­tos humora stb. hozzájárulnak ugyan az összhatáshoz, a végszó minden esetben az, hogy a Vérző olaj sikerének kulcsa Dániel Day- Lewis zseniális játéka. (Példaként még általában a záró jelenetet hozzák, melyben a főhős a tekepá­lyán megdobálja, majd agyonveri az álszent papot.) Ezzel nagyjából egyet is lehet érteni, s persze egy szimpla filmismertetésnek nem feltétlenül kell tisztáznia az érté­kelés előfeltevéseit, a szituáció azonban nagyon is beszédes. Va­jon miért állnak meg ezen a pon­ton az értelmezések? Azaz mi alap­Jelenet a filmből: Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) ján lehet a színészi játékról eldön­teni, hogy az valóban maradandó? (Pláne akkor, ha nincs módunk összevetni azt mások ugyanabban a szerepben való alakításaival.) Nem könnyű ám erre válaszolni. A filmteoretikusok többsége természetesen beleütközött ebbe a dilemmába. Bíró Yvette A hete­dik művészet című kiváló könyvé­ben például ez olvasható: „Szinte a legnagyobb nehézségekbe ütkö­zik leírni, elemezni ezeket az ala­kításokat, látszólag olyan kevés történik.” Ez a „kevés” azonban adott esetben nagyon is jól körvo­nalazható, ahogyan a szerző erre Jean Gabin, Paul Muni és Greta Garbo kapcsán utal. Nézzük tehát röviden a részleteket. Először is a filmszínész felada­tát el kell választani a színházié­tól. Erre mindenekelőtt a beállítá­sok miatt van szükség. A film ugyanis folyamatosan változó perspektívát kínál, mindig más részleteket mutat a szereplőből. Ezért előtérbe állíthat olyan, alig látható emberi reakciókat, melyek bemutatására a színház egyszerű­en nem alkalmas. (A kettő közti különbséget azzal szemléltethet­jük a legegyszerűbben, ha elkép­zelünk egy olyan előadást, mely­nek bármelyik pillanatában a né­ző beszaladhatna a színpadra és közelebbről, oldalról stb. is szem­ügyre vehetné a színész fizimiská­ját, testének részleteit. A film ezt megoldja a kamera mozgatásával, a mélységélesség váltakoztatásá- val, illetve a keretezéssel.) Ahogy Bíró Yvette fogalmaz: ,A jó film­színész hangsúlyait úgy helyezi el, hogy a felvevőgép segítségét, al­kotómunkáját is »beletervezi« a majdani hatásba, a kettő összjáté- kát kell nagy érzékenységgel, megfelelően eltalálnia.” Ebből több minden is következik, az egyik legfontosabb viszont az, hogy a filmszínész szinte törek­szik arra, hogy színházi értelem­ben véve ne játsszon. Ezért lehet (AP Photo/Paramount Vantage) ennek a „módszernek” a legtalá­lóbb ismérve a közvetlenség vagy az eszköztelenség. Ezen a ponton máris látszik, hogy miért nehéz megítélni a filmszínészi teljesítményt (illetve kifejteni annak paramétereit). Ha ugyanis a színész a produkcióban kiélheti fizikai cselekvéseit, nem korlátozza a teatralitás elvárása, akkor az alig érzékelhető stilizált- ságot önnön természetességén ke­resztül kell felmutatnia. Ez való­ban nem könnyű feladat, hiszen túljátszani legalább annyira egyszerű, mint megfeledkezni a kamera pozíciójáról és állandóan afelé tekintgetni. Ráadásul az in­tim részleteknek ugyanúgy stim­melniük kell, ahogyan a távoli fel­vételek áttetszőségének is. (Mind­kettő más-más színészi akciót igényel.) Ez a fiziognómiai kap­csolatrendszer azonban felszínre hoz egy sokkal egyszerűbb kér­dést is, mely nagyban meghatá­rozza a szereplőválasztást. Arról Daniel Day-Lewis 2008 januárjában, egy hónappal az Oscar elnyerése előtt, a Golden Globe-bal (REUTERS/Danny Moloshok) az adottságról van szó, hogy vala­ki mennyire fényképezhető. Elég itt arra utalni, hogy kiváló színé­szek veszthetik el a színházból is­mert varázsukat azzal, hogy nem mutatnak jól a filmvásznon, aho­gyan teljesen hétköznapinak tűnő emberekről derülhet ki ennek az ellenkezője. Bíró Yvette szavaival: „A tapasztalatok szerint vannak filmre nagyon kevéssé alkalmas fiziognómiák, s bizonyos voná­sokról csak a filmképen derül ki, mennyire gazdagon érvényesül­nek.” A látvány ugyanis a döntő. Ha ez adott, kezdődhet a munka, indulhat a show... E néhány megállapítás után - még ha konklúziónk meg is egye­zik a fentebb említett kritikákéval - közelebb juthatunk a Vérző olaj sikerének megértéséhez. A foto- genitástól persze hosszú út vezet Daniel Plainview megformálásá­ig, leszögezhetjük, hogy Dániel Day-Lewis vérbeli filmszínész, akinél minden olajozottan mű­ködik. (Ezt nem mellékesen már olyan figurák életre keltésével is bizonyította, mint Hentes Bill a New York bandáiban.) Ha tudato­sítjuk továbbá, hogy milyen moz­zanatok szükségesek az ilyen jellegű karakterek felépítéséhez, és milyenek a színházi gesztusok lebontásához, akkor még inkább feltűnhet, hogy jelen esetben mi­ben is áll Daniel Day-Lewis nagy­sága. Többek között abban, hogy minden természetesnek tűnő ap­róságon keresztül érzékeltetni tudja: itt vér fog folyni... KÖNYV A SZALONBAN Gasztronómiai stílusgyakorlatok BENYOVSZKY KRISZTIÁN Az étel és az evés poétikai sze­repének megnövekedése az iro­dalmi művekben koroktól függet­lenül a testi élvezetek és általában az érzéki tapasztalatok hangsú­lyozásával hozható összefüggés­be, de nem hanyagolható el az ízek emlékezést serkentő és múlt­idéző funkciója, mint ahogy a gasztronómiai eredetű metaforák szemléletessége sem. Természe­tesen nem mindegyik szerző művében játszik kiemelt szerepet a gasztronómia. Petronius, Rabe­lais, Proust, Krúdy, Móricz vagy Csema-Szabó András regényei­ben és elbeszéléseiben kulcsfon­tosságú; számos tanulmány, esszé és kritika foglalkozott már e szö­vegekkel épp ebből a szempont­ból, s hangsúlyozta kultúrtörténe­ti forrásértéküket is (pl. Satyri- con). Aki arra vállalkozna, hogy az említett írók valamelyikének stílusát próbálja meg utánozni, nem térhetne ki a gyomor öröme­inek vagy éppen gyötrelmeinek sajátos ábrázolásmódja elől. Az eddig fotósként ismert Mark Crick Kafka levese című könyvé­ben hasonló utakon jár, amennyi­ben az imitációt összeköti a kuli­náris élvezetek irodalmi repre­zentációjával. Azonban nemcsak olyan írókat idéz meg, akik az „irodalmi gasztronómia” kiemel­kedő képviselői közé tartoznak, hanem olyanokat is, akiknek neve hallatán nem a konyha és az ebéd­lőasztal jut először az eszünkbe (pl. R. Chandler, G. Greene, H. Pinter). Fogalmazhatunk úgy is, hogy Crick a receptet az irodalmi stíluseffektus (írói visszhang) ki­váltásában érdekelt szövegek tar­talmi és szerkezeti sorvezetője- ként használja. A szakácskönyvek felépítését követve a cím alatt a hozzávalók olvashatók, s utána következik a munkafolyamat le­írása. A szépirodalom és a gasztronó­mia köztes szövegterében fogal­mazódnak az egyes fejezetek, s a végeredmény hol az egyik (re­cept), hol a másik (novella) pólus­hoz közelít. Műiden esetben egy étel elkészítési folyamatának hol humoros, hol „komoly” narrativi- zációjáról van szó egy-egy világ- irodalmi rangú író modorában (Homérosztól Irwin Welschig). Rendhagyó irodalmi paródiákról és/vagy stílusutánzatokról, azaz pastiche-okról van szó. Ezenfelül a könyvet a szerző által készített, nemcsak az adott író, hanem álta­lában egy-egy festő (Chirico, War­hol, Hogarth) világát is idéző il­lusztrációk kísérik. Egyaránt van tehát szó a gasztronómiai temati­ka verbális és vizuális megjeleníté­séről. A képi reprezentációt olykor a szövegben elhintett utalások is gazdagítják: a Proust-fejezetben egy terem falán megpillantjuk Bel­lini Az istenek lakomája című fest­ményének reprodukcióját. A legjobban sikerültnek a Chandler-, az Austen- és a Borges- fejezetet tartom. A Bárány ka­pormártásban receptjével Chand­ler Marlowe-történeteit jellemző stílusban ismertet meg a szerző: melankolikus hangütés, szelle­mes vagy fárasztóan humoros ha­sonlatok (a báránycomb „hűvös volt és nyirkos, akár a halottkém kézfogása”), és a magánhekus azonosító jelei: whisky, cigaretta, puha kalap. Crick az ételkészítés „krimis” vonásait igyekszik ki­emelni: vágásról, ütésről, meg­szorongatásról és ólmosbotról esik szó az étel elkészítése kap­csán. A férjhez menés (a jó „parti”) körül folyó sznob társal­gás austeni retorikáját ügyesen használja fel Crick a tárkonyos to­jás elkészítésének leírására, re­mekül adva vissza az angol írónő jellegzetes és népszerűségét ma is biztosító finom iróniáját. A nyelv­hal elkészítése egy miniszter rejté­lyes halálával fonódik össze a tényszerűség látszatát keltő, ugyanakkor a fantasztikum ele­meit is alkalmazó borgesi detek- tívtörténetet keretében. De meg­győzőnek találtam a Márquez modorában fogant Coq au Vint is. Fülledt déli atmoszférájával, foj­tott érzékiségével és baljóslatúan nyitott befejezésével talán ez a kö­tet „legirodalmibb” receptje. Itt sikerül a leginkább többletjelen­téssel megtölteni az ételkészítés folyamatának a leírását. A legke­vésbé pedig a Gombás rizottó a la John Steinbeckben. Crick az egyes nemzeti kony­hákat értékelő kritikus megjegy­zésektől sem tartózkodik. A leg­keményebb szavakkal épp a saját­ját illeti: „Az angol konyha irtózat: vízben pépesre főzött káposzta, zsugorodásig sütött hús, mintha szándékosan fosztanák meg az ételeket ízüktől.” (60.) A Kafka levese jó példája az olyan műnek, amelynek olvasása­kor egyaránt kell számolnunk az esztétikai és a gyakorlati funkció (ideiglenes) dominanciájával: Crick könyve ugyanúgy olvasható irodalmi műként, mint recept­könyvként. Ismerős irodalmi mez­be öltöztetett receptek gyűj­teménye, mely a konyha és a dol­gozószoba könyvespolcán egy­formán megtalálja a helyét. Ezért megjósolható, hogy tinta- és zsír­foltok egyaránt tarkítják majd. Élveztem, ahogy a szerző meg­idézte Proust hosszúmondatos stí­lusát, mely a szagok és ízek nyo­mán beinduló asszociációk ka­nyargását hivatott leképezni, ugyanakkor megjegyeztem egy „titkos” fogást is, amely a tiramisu Kafka levese Irodalmi és gasztronómiai ínyencség - a világirodalom 14 receptben írta és az illm/u.iciók.u készítette Mark Crick ALEXANDRA sajátos ízharmóniáját erősítheti: az amaretto nem a krémbe, ha­nem a kávéba kerül (Tiramisu a la Marcel Proust). Ha legközelebb készítem ezt az általam is olyany­nyira kedvelt olasz édességet, biz­tos kipróbálom. (Mark Crick: Kafka levese. Ford.: Getto Katalin és Varró Dániel. Bu­dapest, Alexandra, 2008,96 o.) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents