Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)
2008-09-06 / 207. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. SZEPTEMBER 6. www.ujszo.com Szikora János szerint a jó színházi előadás olyan, mint a többszólamú zenei mű, a motívumok kiegészítik, erősítik, ellenpontozzák egymást Mindig a szerző szándékainak kell megfelelni Szikora Jánost a monumentális, sok szereplőt felvonultató darabok rendezőjeként ismerik Magyar- országon, de ha róla esik szó, munkáinak ismerői azt is rögtön hozzáteszik: páratlan érzéke van a részletek kidolgozásához. Abban a darabban, amit ő rendez, nincsenek üresjáratok, a színpadon tétlenül ácsorgó szereplők és betöltetlen terek, egy-egy előadását akár többször is érdemes megnézni, hogy minden gesztusra és jelzésre kiterjedjen a figyelmünk. VRABEC MÁRIA Az se baj, ha ismerjük a cselekmény történelmi, kulturális hátterét, mert amit látunk, az sosem csak a forgatókönyvben megírt történet, hanem annak mélyebb rétegei, továbbgondolt és elgondolkodtató összefüggései is. A rendezővel az István, a király rockopera mai komáromi előadása kapcsán beszélgettünk. Úgy képzelem, hogy minden rendező álma hatalmas színpadon, több száz szereplős kosztümös darabot rendezni. Önnek több ilyen is kijutott: a Jézus Krisztus Szupersztár, majd a Bánk bán a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Az ember tragédiája a Nemzeti Színházban és most legutóbb az István, a király. Mikor jött rá, hogy különös érzéke van az ilyen nagy léptékű munkákhoz? Mindig szerettem, ha a színpadon sokféle dolog történik, és ezek egésze adja meg az összképet úgy, mint egy zenekarban a sok hangszer a végső harmóniát. A hajlam azonban önmagában nem lett volna elég, ha nem adatik meg az a ritka szerencse, hogy a gyakorlatban is kipróbálhatom. A nagy és költséges produkciókat az ember soha nem önmaga választja, hanem azok találják meg őt, így volt ez az első ilyen munkámmal, a Jézus Krisztus Szupersztárral is 1986-ban. A hályogkovács bátorságával vágtam bele, mert akkor még nem sejtettem, mennyi buktatója van a dolognak. Hatalmas siker lett, tíz évig játszották azt az előadást, és a szakmai közvélemény, amely addig avantgárd rendezőként ismert, akkor figyelt fel rá, hogy ilyen léptékekben is képes vagyok színpadi hatásokat létrehozni. A zenekari párhuzamnál maradva, az előadásai is nagyon sok szólamban szólnak, rengeteg apró részletből tevődnek össze. Ez a sokfelé ágazó figyelem még a művészvilágban is ritka tulajdonsága a férfiaknak. Mindig szerettem egy történetet sok szálon elmesélni, mint egy fúga témáit úgy használni a színpadi motívumokat, hogy kiegészítsék, erősítsék vagy ellenpontozzák egymást. Örülök, ha azt tapasztalom, hogy a nézők is szeretik ezt, gyakran kapok visszajelzéseket, hogy többször is megnéznek egy előadást, és még mindig találnak benne újat. Ezeket a mellékszálakat jó előre kitalálja, vagy a próbafolyamat során adják magukat? Készülős rendező vagyok, főleg az ilyen nagy munkáknál tartom nagyon fontosnak, hogy az előadás szerkezetét előre kitaláljam. Ugyanakkor, hál' istennek meg(Somogyi Tibor felvétele) őriztem azt a rugalmasságomat, hogy menet közben változtassak a dolgokon, nem ragaszkodom görcsösen a rendezői forgatókönyvemhez, ha látom, hogy a dolog nem úgy működik, ahogy elképzeltem, vagy valakinek jobb ötlete támad. De ez nem mond ellent annak, hogy az első próbára már úgy megyek, hogy elképzelem és felvázolom az egész előadást. Amikor felrakom a színpadra, megnézem kívülről, és akkor dől el, mennyire működik, mennyire színpadképes az, amit megálmodtam. Ennek alapján kezdek el újra gondolkozni, de ebben a szakaszban már nagyon sok a kötöttség - tér, idő, jelmezek, kulisszák, műszaki adottságok -, úgy szoktam mondani, hogy az álmok ekkor már gúzsba vannak kötve. Az adott kor történelmét, szokásait is tanulmányozza? Arról jutott ez eszembe, hogy az István, a királyban például Géza temetésén a táltosok megsebzik az arcukat a gyász jeléül, az istenek megidézésekor pedig kábító italt itatnak Koppánnyal. Az eredeti változatban ezek nincsenek benne, viszont hiteles, korhű mozzanatok. Mindig nagyon sokat merítek az adott kor zenei, tárgyi és viselkedéskultúrájából, mert ez adja meg a cselekmény hangulatát. Főleg olyan legendás darabok újrarendezésénél veszem ennek nagy hasznát, amelyeket a nézők már ismernek, és nehezen tudják elképzelni, hogy valami újat is láthatnak még. Épp ezért lehet a nagy megtiszteltetés mellett hatalmas kockázat is legendákat rendezni. A közönségnek vannak elvárásai, ragaszkodik az eredeti változathoz, amelyhez élmények, emlékek kötik, és mindent ahhoz hasonlít. Milyenek a tapasztalatai, mennyire nyitottak az emberek az újra, mennyire képesek elfogadni, hogy az új generációk a régi legendákat is újraértelmezik? A legendákhoz, legyen az Az ember tragédiája, a Bánk bán, vagy akár az István, a király, mindig nagyon óvatosan kell nyúlni. Jómagam Az ember tragédiája rendezésekor éreztem először, hogy olyan nagyfokú az elvárás, hogy ezt már szinte lehetetlen teljesíteni. Nem tudtam pontosan, mit várnak, de arra sem számítottam, hogy ez a rendezés ilyen fokon megosztja majd a közvéleményt. Mindenesetre a Tragédia eredményei és kudarcai tanítottak meg arra, hogy a nézői elvárásokat nagyon komolyan kell venni. Elég sok idő telt el azóta, hogy objektiven meg tudjam ítélni a dolgot, és ma sem csinálnám másként. Nem hozta az előadás azt a sikert, amit vártam tőle, vagy amit az egész alkotócsapat munkája megérdemelt volna, de mégsem maradt bennem keserűség, mert tudom, hogy az előadás rendkívül hű volt Madách szelleméhez. Ha valamit tanultam belőle, akkor azt, hogy nem a már megrendezett, legendává vált előadásoknak kell megfelelni, hanem csakis a szerző szándékainak. De a nézők elvárásai inkább a korábban látott előadásokhoz, mint az adott műhöz, annak jelentőségéhez kötődnek. Ezt teljesen figyelmen kívül lehet hagyni? Az ember ilyenkor egyéniségében érzi megcsonkítva magát, de hát nem légüres térben, magunknak rendezünk, hanem a nézőknek. Egyik véglet sem szerencsés, sem kiszolgálni, sem figyelmen kívül hagyni nem szabad a közönséget. Valahogy úgy kellene ezeket az előadásokat megrendezni, hogy méltók legyenek az elődjeikhez, de mégis többek, újabbak annál. Az István, a király esetében, úgy érzem, ez sikerült. Pedig a huszonöt évvel ezelőtti bemutató mára történelmi eseménnyé nemesedett, az összehasonlítás itt még inkább elkerülhetetlen. Rendezőként ez feszélyezte, vagy inkább inspirálta? Inkább inspirált. Az volt a feltett szándékom, hogy a cselekmény és a szereplők viszonyainak mélyebb rétegeit próbálom feltárni, ettől lehet ez a rendezés árnyaltabb, korszerűbb, és úgy látom, a nézők megértették, elfogadták, amit közölni akartam. Mindeközben, végig hű maradtam a szó legnemesebb értelmében vett hagyományokhoz is - például a koronázási jelenetben Istvánon az ereklyeként ismert palást látható, holott ma már tudjuk, hogy első királyunk ezt soha nem viselte, eredetileg miseruhának készült. Mégis azt gondoltam, hogy a nézők többsége ezt a palástot szeretné látni, éppúgy, mint a Szent Korona mását, holott ma már történelmi tény az is, hogy István koronája egészen más formájú lehetett, és csak az abroncsa maradt fenn. Ilyenkor mindig végiggondolom, milyen kép él az adott dologról a nézőkben, és ha ez erősebb, mint a tények, nem biztos, hogy érdemes szembemenni vele — a színház végül is mese. Egy kritikusa írta önről, hogy nincs még egy színházi rendező Magyarországon, aki így tudna érzéseket képekben megfogalmazni. Komoly elismerés. Igen, de ez nem az én érdemem vagy szándékom, egyszerűen csak velem született készség. Természetesen, vannak az ilyen nagy munkáknak szakmai sajátosságai is, ezeket egyszerűen tudni kell, mert hiába a fantázia, ha az ember nem tudja megvalósítani. Kezdetben nem is rendezőként, hanem építészként kell gondolkozni, én szívesen képzelem magam reneszánsz építőmesternek, aki nagy szerkezetet hoz létre, és utána kezdi rakni a falakat, díszíteni a homlokzatokat. A kisebb színpadi vagy stúdiómunkák megengedik a képlékenységet, a tétova tapogatózást, de az ilyen nagy darabok nem. Itt pontosan kell tudni, mi hol van, mikor mi történik, ki hol áll, mikor jön be, és merre megy, mert egyébként szétesne az egész. A sokéves tapasztalatom mondatja velem, hogy ha ez a gondolati, logikai és dramaturgiai szerkezet jó, akkor működni fog az előadás. A pályája során váltották egymást azok az időszakok, amikor egy-egy társulathoz tartozott, majd szabadúszóként dolgozott. Melyik állapotban érzi jobban magát? Ez társulat- és felkérésfüggő. Csapathoz tartozni, egy intézmény tagjának lenni nagyon jó dolog, de egy művészember számára a szabadság és függetlenség érzése is nagyon fontos - aztán az ember előbb-utóbb rájön, hogy így is, úgy is kiszolgáltatott, mert azt rendezi, amire felkérik. Az ilyen nagyprodukciók, mint legutóbb az István, a király volt, azért is egyediek, mert szinte a nulláról kell őket felépíteni, több felől összejött, különböző szakmai háttérrel, neveltetéssel, ízléssel rendelkező embereket társulattá kovácsolni. Ha az ember színházban rendez, adott az az előny, hogy összeszokott csapattal dolgozhat, és pontosan tudja, kitől mit várhat. Mostanában a Vígszínházban dolgozom sokat, amelynek négy évig tagja is voltam, repertoáron van Esterházy Péter Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című darabja, ebben az évadban pedig Stendhal Vörös és feketéjét, majd Bartis Attila Romlás című művét állítom színre. Elég nagy a különbség a három darab között, és ha hozzáteszem, hogy az idén operát is fogok rendezni, elmondhatom, hogy egyike vagyok azon szerencsés rendezőknek, akiknek megadatik a sokféleség. Abban az értelemben is, hogy a tanult és ismert színművészek mellett teljesen kezdő, még formálható, alakítható fiatalokkal, A Társulat tagjaival is dolgozott. Nehezebb volt velük a munkája, vagy csak más? Nehezebbnek nem mondanám, csak annyiban volt más, hogy sokkal több mindent kellett előre kitalálnom. Kevésbé mertem az ő kreatív színpadi fantáziájukra bízni magamat, nem várhattam meg, hogy majd ők találják ki a figurát. Többet kellett a szereplők életrajzával, előtörténetével foglalkoznunk, mint máskor, mert én azt vallom, hogy minden konkrét színpadi helyzet mögött háromszor annyi történés van, mint amennyit a néző az adott püla- natban lát - és ezeknek a nyomait a szereplő az arcán kell, hogy viselje. Ezt vagy hosszú évek gyakorlatával lehet megtanulni, vagy istenadta tehetségnek kell születni, de mivel az István, a királyt nem egész egy hónap alatt kellett színpadra állítanunk, nem volt időnk megvárni, míg maguktól kialakulnak a karakterek. Biztosra mentem, irányítottam a fiatalokat, ugyanakkor, ahogy haladtunk előre a munkában, úgy bátorodtak fel ők is, és nem egy jó ötletük volt. Ezekből még nem született volna előadás, de némelyikükben láttam megcsillanni az ígéretes, önállóan gondolkodó színpadi tehetséget. A darab idestova harmadik hónapja a saját életét éli, az Aréna után bemutatták Székesfehérvárott, a szegedi Dóm téren és Budapesten a Szent István-bazilika előtt is. Sok néző szerint előadásról előadásra jobb lesz, mások még mindig azt róják fel neki, hogy más, mint az eredeti változat. Önben megvan a jól elvégzett munkának az a nyugalma, amit sem a hangos siker, sem a fanyalgó kritika nem tud befolyásolni? Megvan, mert sikerült megvalósítanom, amit megálmodtam, és azt is tudom, mennyi szív, lélek és odaadás van ebben az előadásban. A fogadtatást illetően is elégedett vagyok, mert látom, hogy a közönség szeretettel fogadja, egyértelmű a sikere, és nagyon sok emberben sikerült katarzist előidéznem. A befejező jelenettel, amikor Koppány kezet nyújt Istvánnak, ez is volt a célom, mert úgy érzem, nagyon nagy szükségünk van ilyen békülékeny gesztusokra. Izgultam is, amikor először mutattuk meg Szörényi Leventének, de nem csak jól fogadta, hanem kifejezetten megrendítette őt ez a végkifejlet. Azok, akik ma megnézik az előadást, ennél a jelenetnél érezhetik leginkább, hogy ez a történet jelenvaló, a máról, a mának szól. Ha ezen csak néhányan gondolkoznak el, már érdemes volt megcsinálni. Ilyen nagy munka után nyilván mindenki számba veszi, mit nyert általa, mit tanult belőle. Ön mit emelne ki? Emberileg nagyon sokat kaptam ezektől a fiataloktól, jó volt látni, milyen alázattal és hittel dolgoznak, és ma is jó nézni, hogyan fejlődnek. Fárasztó munka volt, de egyszer egy pécsi színésznőtől hallottam, hogy a tehetség olyan, mint az anyatej, folyamatosan szívni kell, hogy újratermelődjön, és ezt nagyon igaznak tartom. Ha az ember teljesen odaadja magát egy munkának, kimerül ugyan, de fel is töltődik. A két dolog csodálatosan összefügg, és végeredményben mind ezért az érzésért dolgozunk. 4 I 4 4 4 4 4 á < < < i < c 4
