Új Szó, 2008. szeptember (61. évfolyam, 203-226. szám)
2008-09-06 / 207. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: SZALON Egyszer ebéd után, a szalonban várták a kávét, és apjuk szóba hozta, hogy ideje volna sarokba lökni a játékokat és komoly tanuláshoz fogni. MAKSZIM GORKIJ: MESÉK ITÁLIÁRÓL 2008. szeptember 6., szombat 2. évfolyam 35. szám Úgy tett az egyik műanyag állattal a konyhaasztalon, mintha az magától gyalogolna, menne szépen felfedezni a konyhát, a friss lecsó szagát, a kopott fazekakat... Plüssfazék A férjem valami rejtélyes oknál fogva egy ideje szinte rajong a plüssállatokért. SZÁVAI ATTILA Az elején csak-csak kérdezgettem, mi baja van a világgal, de csak nézett rám a konyhában, némán, mint egy mászóka, és görcsösen simogatta az egyik kedvenc plüsszsiráfját. Hiába mondtam neki, hogy ha már annyira gyűjteni akarsz, csináld úgy, mint mindenki az utcában, gyűjtsél lopott kábelt, üres sörösüveget, fél pár autófelniket. Másnak is rosszul áll az élet, mégsem veszi szatyorszám a játék állatokat. Azt válaszolta, nem érted ezt, nincs benned semmi érzék, és nyújtotta felém az egyik plüssállat fejét, hogy nézzem, milyen puha a nyakán a szőr. A múltkor már annyira voltam, hogy kihívtam hozzá a munkaközvetítőt a hivatalból, ha már az uram nem megy magától, szerinte a munka megüli, megöli, vagy hogy is mondta, a jellemet az emberben. Miután kijött a közvetítő, kértem, jól nézze meg a Galkovi- csot, mit lehetne még kihozni belőle. Erre a Galkovics hozta ki az egyik tejesláda plüssállatot, rózsaszín tigris, világoskék medve, egyebek, hogy tetszett-e már látni ilyen csodákat, közvetítő úr. Aztán úgy tett az egyik műanyag állattal a konyhaasztalon, mintha az magától gyalogolna, menne szépen felfedezni a konyhát, a friss lecsó szagát, a kopott fazekakat. A derék hivatalnok meg csak nézett, csóválta a fejét, és ráncokba ugrott a homloka, mintha tésztákat nevelne a fején, szép sárga tésztákat hullámzott a homlokzata. Azt mondta ez a derék hivatalnok, hogy ő már sok helyen megfordult (az uram maximum a kertben kistraktorral, súgtam neki bizalmasan, mikor ő éppen utánozta valami állat hangját), de még férfiember tulajdonában ennyi játék állatot nem látott, mint a Galkovics úrnál. Viccelt is a szép közvetítős öltönyében, hogy indítani kellene az öreget a rekordok könyvében, hátha beírnák valamelyik lap aljára, hogy tizenkétezer plüssállat. Aztán próbálta célozni a normális életet, sorolta a kellékeit egy átlagos vályogházi családnak, merthogy a plüssállatok még nem oldottak meg semmit. Hogy először tessék bevakolni a házat, visszaállítani az eldőlt udvari budit, vastagra gereblyézni a gazt a lopott síneken az ólak mögött, aztán akár lehetne plüssölni is, ha már annyira szükségét érzi. További ötlete volt, hogy próbálja meg az igazi állatokkal, azokból legalább jön némi érzelem, még ha büdösek is, még ha nem vattapuha is a tarkójuk. Én megjegyeztem, hogy azokon már túl vagyunk, volt itt már minden a konyhában, kutya, macska, disznó, de csak úgy hagyta meg őket, ha lefesthette a jószágot festékkel. Egyszer benyitott a plébános a konyhába, jött valami apróságért, doboz gyufa, nejlonszatyor, ilyesmik, mikor meglátta a világoszöld kacsákat a konyha közepén, ahogy ül közöttük a Galkovics és játékosan dünnyög, mint ahogyan a normális családokban bánni szokás a csecsemőkkel. Az atya elsőre keresztet vetett, másodszorra is, aztán az Úr bocsánatát kérte gyöngyöző homlokkal. Miután megittuk a kávét a pappal, félrehívott, és halkan súgta a fülembe, hogy szerinte baj van, nagybaj, imádkozni fog estére. Biztos, ami biztos, felhívtam a faluházát is, ha esetleg Isten nem segít, talán majd a politika. Aztán eljött a polgármester, nem tudtam már kinek szólni, a polgár- mester mégiscsak komoly ember, hiába veri a felesége, segítsen már, ahol tud. De neki sem volt jobb ötlete, mint hogy turisztikai céllal látogassák az uramat és az állatait a környékbeli falvak gyermekei. Aztán, ha sikeres az idegenforgalom a portán, betesz minket a katalógusba, ami a faluról szól, most nyomták ki. Adott is egy példányt a színesen fénylő, síkos tapintású papírból, tényleg szép, benne van a falu összes nevezetessége a dögkúttól és a használaton túli, illetve kívüli tésztagyártól kezdve egészen a csirketelepig, ahol korábban az uram dolgozott mint vágó, vagy mi. Szerintem ott szokott le az emberekről. Mindegy, lényeg, hogy látványosságot akar az uram hóbortjából, sőt, szerinte még a tévé is kijönne, és biztos felvennék, ahogy a Galkovics leveszi a polcról valamelyik plüssállatot, és kedvesen elbeszélget vele az ágy szélére ülve. Hát, másért nem is megy ez az ember az ágyba, pláne, hogy velem foglalkozzék, ahogy azt ottan szokták. Nincsenek nekem nagy igényeim, de azért csak jólesne olykor itt-ott némi ciróka-maróka. Legutóbb, mikor ágyba bújtunk, úgy jó három disznótorral ezelőtt, akkor is csak annyit mondott, hogy milyen jó puha a szőr a nyakamon. Már akkor láttam, hogy ez az ember már nem úgy látja a világot, ahogy az valójában forog körbe-körbe, mert benne megállt a rugó, ami hajtja a szellemet. Beleakadt valamelyik plüssmedve szemébe, és csak nyekeg meg csi- kordul, karcosan. Én nem tudom, mi lesz, de már teli a lakás, vagyis hát a vályogház a plüssökkel, a pincétől a padlásig folyik mindenhová a sok puha műanyag állat. Ki vagyok teljesen idegre a sok kicsi fekete műanyag gombszemektől, csak néznek, néznek, röhögnek, bugyboréko- san kacagnak rajtam, az uram meg már alig eszik valamit, annyi benne az élet, mint az állataiban. Teljesen kész vagyok, tegnap este már nem is evett, csak nézte a frissen készült pöfeteglevest, és csak annyit mondott: plüssfazék, kellene egy plüssfazék. (Képek: AP Photo/Andy Wong’
