Új Szó, 2008. augusztus (61. évfolyam, 178-202. szám)
2008-08-26 / 199. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. AUGUSZTUS 26. Vélemény és háttér 7 Egy családi beszélgetés közben összekeverte a boszniai háborút a falklandival Felfalja a demencia a Vaslady emlékeit TALLÓZÓ RESPEKT Közép-Európa egyre megosztottabb Oroszország kérdésében. Lengyelország és Csehország a Nyugattal rokonszenveznek, Szlovákia Oroszországgal - írja a Respekt. Martin Šimečka, a cseh liberális hetilap szlovák főszerkesztője emlékeztet: Varsó és Prága elfogadták az amerikai rakétapajzs elemeit országukban, a szlovák diplomácia a tavaszi NATO-csúcson ezért példátlanul bírálta a cseheket. Pozsony az orosz-grúz konfliktusban is Moszkva mellé állt. Fico oroszbarátságának több oka van. Az orosz kőolaj- és gázvezetékek Szlovákián mennek keresztül, ebből az ország nagy hasznot húz. Koszovó ügyében az egész szlovák poíitika elfogadta az orosz érvelést, s nem ismeri el Koszovó függetlenségét. A szlovák kormány attól tart, Koszovó példájára a magyar kisebbség is önállóságot vagy Magyarországhoz való csatlakozást követelhet. De támogatják Dél-Oszétiát és Abbáziát, a kisebbségek jogát a szomszéd államhoz való csatlakozásra. „A logika nem erőssége a szlovák politikának” - szögezi le a szerző. Harmadik ok az érzelmek. Ficónak tetszik Pu- tyin politikája, követni akarja. Egyelőre a szlovák politika nem lépett ki az európai keretekből, Fico és Slota botrányos kijelentései szónoki fogások, ám a politikusok szavait többnyire tettek követik. Szlovákiában két év múlva választások lesznek, Fico pártja várhatóan megerősödik. Valószínű, hogy akkor Magyarországon „egy másik veszélyes populista”, Orbán nyeri a választásokat, de ő legalább óvatos Oroszországgal szemben. Rosszabb felállást a szlovák-magyar kapcsolatoknak nehéz elképzelni. Csehországban Paroubek, Fico barátja kerülhet hatalomra. Oroszországnak elég türelmesen várakoznia, s Közép-Európa önmagától megoszlik - szögezi le a szerző, (kés) Rosszabb napokon már a mondat végére elfelejti, hogy mit akart mondani - írta anyjáról Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök lánya hamarosan megjelenő önéletrajzi kötetében. MTI-ÖSSZEFOGIALÓ A Vaslady memóriája hetedik éve rozsdásodik. „Majdnem leestem a székről. Nem akartam hinni a fülemnek” - idézi fel Carol Thatcher, hogy milyen volt, amikor anyja 2000-ben egy családi beszélgetés közben összekeverte a boszniai háborút az egy évtizeddel korábbi falk- landi háborúval. „Mindig kortalannak gondoltam őt, akinek az idő nem árthat, de az a nap egy új és rettenetes fejezetet nyitott az életünkben” - áll a kötetben, amelyből a The Mail on Sunday című vasárnapi lap közölt részleteket. A 82 éves konzervatív politikus a demencia, vagyis időskori elbutulás tüneteit mutatja. „Korábban semmit sem kellett kétszer elmondani neki, mindent azonnal elraktározott a híresen jó memóriájába” - írta a volt miniszterelnök lánya, aki szerint Thatcher újabban már férje, a 2003-ban elhunyt Dennis Thatcher halálára sem emlékszik, és gyakran ugyanazt a kérdést ismételgeti anélkül, hogy észrevenné. A család lassan, fokozatosan döbbent rá, hogy a legendás to- ry vezér szellemi állapota hanyatlik. A miniszterelnökség éveit a legapróbb részletekig fel tudja idézni, „bármikor tart kiselőadást Gorbacsov politikájáról, de nem tudja, mi volt reggelire, vagy hogy mi volt a címe az újságcikknek, amelyet éppen olvasott. Sokáig tartott, mire ezt összeraktuk” - írta Carol Thatcher. „A demenciában az a legrosszabb, hogy nem lehet megszokni. Aki ettől az állapottól szenved, az ugyanúgy néz ki, mint korábban, de az ismerős felszín alatt minden megváltozik. Saját külön világban élnek, ahová nem lehet követni őket” - áll az A Swim on Part in the Goldfish Bowl: A Memoir című kötetben. Margaret Thatcher 1979-től 1990-ig volt kormányfő. A közéleti szerepléstől 2002-ben, számos úgynevezett mini szélütés - kisebb agyvérzés - után vonult vissza orvosai tanácsára. Időnként visszatér a rivaldafénybe, idén júliusban például a Vogue című divatlap brit kiadásában szerepelt, tavaly szeptemberben pedig Gordon Brown miniszterelnöknél vendégeskedett a Downing Street 10-ben.- Ma ön a tizedik olyan betegem, aki beleőrült a korona euróra való átszámításába. (Peter Gossónyi karikatúrája) JEGYZET Legenda született KOVÁCS LÁSZLÓ Sydneyben még csak fülig ért a szánk. Athén óta szurkolói, sőt riporteri elszólásokból is kiderült, hogy sokan néztük párás szemmel az akkori ünneplést, és élek a gyanúval, hogy most, Pe- kingben sem volt ez másként. A vagány magyar vízilabdázók történelmet írtak. Itt járnak köztünk a legnagyobbak, akiket most már igazán könnyű felismerni, hiszen három aranyérem fityeg a vitrinjükben. Benedek Tibor, a csapat lelke, aki a szemünk láttára élt meg nagy kudarcot, maradt le hajszállal az éremről, s végül ért révbe, és nemesedett legendává Kemény Dénes keze alatt. Kása, aki sihederként lett nyerőember, majd az ellenfelek által rettegett klasszis. Ma már úgy figyelnek rá a bekkek, hogy rendre valami váraüan, zseniális húzással kénytelen túljárni az eszükön. Kiss Gergő, akitől félteni kell a hálót, és akinek valószínűleg csak azért ilyen széles a mellkasa, hogy elférjen a hatalmas szíve. A biztos kezű, fáradhatadan Biros, akinél mindig van egy döntő mozdulat, ha a többieknek nem megy a játék. Molnár Papesz, akinek olyan - jó értelemben vett - sumákság csü- log a szemében, ami nélkül nem is lehetne állócsillag a vízipóló legsumákabb posztján, centerben. És akihez ragad a labda, Szecska, az extázisbán üvöltés és az összekacsintós vigyorgás mestere. Úgy tudja rendbe szedni a többieket, hogy attól az egész csapatnak eszébe jut, mire is képes, és még a „birkózó” szerbek is megszeppennek tőle. De nem maradhatnak ki az immár kétszeres olimpiai bajnokok sem. A roppant lelkes Gergely, akire bizton lehet számítani, ha esedeg mégsem úgy ragad Szécsihez a sárga bogyó, mint kéne, a pár éve elemi erővel berobbanó Madaras és a hiheteden alázattal játszó Varga Tamás. Megjelentek az újonc olimpiai bajnokok, Varga Dénes, Hos- nyánszky Norbert, Varga Dániel és Kis Gábor is, akik bizonyították, hogy egy magyar válogatott szintű csapatot is elvisznek a hátukon, ha kell. A történethez azonban hozzátartoznak a korábbi csapattagok, Kosz Zoltán, Fodor Rajmund, Vári Attila, Steinmetz Barna, Steinmetz Ádám, Varga Zsolt, Székely Bulcsú és Märcz Tamás is. Mind-mind olimpiai bajnokok, és részei a legendának. A sor végén pedig kiemelt helyre kívánkozik a szellemi vezér, a kapitány, Kemény Dénes neve. Mindig józanul, kritikusan nyilatkozik, de rá van írva, hogy nagyon szered ezeket a fiúkat, és imád velük együtt úszkálni a medencében az olimpiai döntők után. , És a titok? Azon kívül, hogy a világ legképzettebb pólósairól beszélünk, Benedek mondta el a lényeget még Athénban: ezt a csapatot a szeretet és az egymásért küzdés tartja össze. Hajlamosak vagyunk elsiklani a saját időnkben születő csodák felett, és csak később észrevenni őket. Hiba lenne nem tudatosítani, mit van szerencsénk átélni, becsüljük meg, és lubickoljunk a boldogságban, amit vízipólósa- inkjátszottak össze nekünk! Ez a csapat, amely tizenegy éve egyensúlyoz a világ tetején, nem véledenül egy egész nemzet szívügye. A Kemény-legények megtestesítik az összetartást, az alázatot, a hitet. Ezért győztesek. Helyettünk is küzdenek, mert valahol mélyen érezzük: mindannyiunknak így kellene ezt csinálni. Kiss Gergőtől hallhattuk a döntő után, hogy felejtsük el végre az örökös pesszimizmust, higgyünk benne, és akkor, lám, meg tudjuk csinálni. Kemény Dénes szerint nekik egy feladatuk volt: örömet szerezni 15 millió magyarnak. Sikerült! KOMMENTÁR A népszerűség forrása GÁL ZSOLT A kormány és a miniszterelnök rendkívüli népszerűsége a lakosságjelentős része által osztott megannyi téveszmén alapszik, amelyek táptalaja minden gazdasági populizmusnak. Áz első téveszme: Pozsonyban a jegybankban nyomtatják a pénzt, akkor miért nem nyomnak többet és miért nem ad a kormány több pénzt mindenre? Eszerint az ország bajainak orvoslására a legjobb gyógyszer az, hogy „adjon az állam több pénzt”. A lakosság jelentős része nem tudatosítja, hogy az állam csak annyi pénzt költhet el, amennyit az adókból és járulékokból beszed. Az egyik legalapvetőbb közgazdasági törvényt sem értik: a pénzkínálat és/vagy az állami kiadások drasztikus megemelése legalább olyan kíméletlen áremelkedést vált ki. A több pénz egyenlő nagyobb jólét képlet nemzetgazdasági szinten nem működik, ha a pénzkínálat a gazdasági termelést meghaladó mértékben emelkedik, akkor a több pénz egyenlő magasabb árak képlet érvényesül. Tovább rontja a helyzetet, hogy a többség nem látja (vagy nem akaija látni) az összefüggést az állami kiadások és a tőle beszedett adó között. Az előbbi megemelését mindig szívesen látná, de a saját adóbefizetését nem hajlandó növelni. A második téveszme: a béreket és az árakat a kormány határozza meg. Ez az élelmiszerbolt előtt panaszkodó nénik szájából nagyjából így hangzik: „az árakat már felemelték a nyugati szintre, akkor a béreket és a nyugdíjakat miért nem?” Bár a kormány politikája hatással van az ár- és bérszínvonalra, de azt a piacgazdaságban jórészt a kereslet és a kínálat határozza meg. Ha a kormány tehetné, mi sem lenne egyszerűbb: a kenyér árát két koronában, a fizetés nagyságát meg százötvenezerben határozná meg, és máris itt lenne a földi paradicsom. A harmadik téveszme: az állami tulajdon jobb, mint a magán. Eszerint a stratégiai ágazatokban (bármilyen szektor és cég ide sorolható) a vállalatoknak állami tulajdonban kell maradni, mert az úgyjobb. Csakhogy a történelem ennek az ellenkezőjét bizonyította: az állami tulajdon túlsúlyával jellemezhető szocialista országok lemaradtak a fejlődésben a magántulajdont előnyben részesítő kapitalista rendszerrel szemben. Ráadásul van a dologban egy rendkívül nagy ellentmondás. A lakosság tekintélyes részének lesújtó véleménye van a politikusokról. A sarki kiskocsmából ez így szűrődik ki: „minden politikus hazug gazember, csaló, csak a saját meggazdagodásával törődik és nem a választóival”. Mivel azonban az állami tulajdon a gyakorlatban úgy működik, hogy a vállalatok sorsáról a politikusok döntenek, az állam preferálása azt jelenti, hogy az emberek jó része az általa „hazug csaló gazembereknek” tartott egyénekre akarja bízni a féltett vagyont. A téveszmék sorát hosszan lehetne folytatni, és ezek gyakran nagy adag irigységgel, az újtól, az ismeretlentől és főleg a bizonytalanságtól való félelemmel, az idegen dolgok és emberek iránti utálattal is párosulnak. Nincs ebben semmi meglepő, a lakosság többsége olyan rendszerben szocializálódott, amely négy évtizeden át az állami tulajdon felsőbbrendűségét, az állam akarata előtti meghajlást (cserébe az állami szociális gondoskodásért) és a külföldi gonosz kapitalizmus megvetését sulykolta beléjük. Erre építi mesterien népszerűségét Robert Fico, aki maga is folyton a téveszméket, illetve az azokon alapuló vádaskodásokat és ígéreteket szajkózza. Már csak az a kérdés, hová vezet a piacgazdaságban az a politika, mely a rendszer legnagyobb téveszméire épít. GL0SSZA Térképeink és zászlóink NÉMETH ZOLTÁN Vajon mit szóltak volna a magyar szurkolók ahhoz, ha az MTK-Fenerbahce mérkőzésen a török drukkerek olyan török zászlókkal biztatták volna csapatukat, amelyen a Török Birodalom térképe található? Azé a Török Birodalomé, melyhez több mint száz éven át a mai Budapest, Pécs, Kecskemét, Székesfehérvár stb. tartozott. Valószínűleg, finoman fogalmazva, nem örültek volna ennek túlzottan; a magyar közvélemény egy része röhögött volna rajta, másik része provokációként értékelte volna. Mit szólt volna a magyar közvélemény, ha nem sokkal utána olyan török motorosok csoportja száguldott volna végig az országon, amelyek kis török zászlókat szereltek volna fel motorukra, benne a Török Birodalom térképével? Nem is értem, az osztrák szurkolók miért nem a Habsburg Birodalom térképével járnak magyar meccsekre. De az olaszok is jöhetnének a Római Birodalom térképével, amely tájainkon a Duna vonalát követné. Miért teszem föl ezeket a kérdéseket? Mert mindkét esetre volt példa Dél-Szlovákiában- magyar részről. Az egyik a duna- szerdahelyi futballmérkőzésen, a másik a Zoboraljára érkező motorokon. Nemarrólvanszó, hogyne lehetne magyar vagy éppen török, olasz, osztrák zászlókkal felvonulni és szurkolni. Ehhez bárkinekjoga van. Hanem arról, hogy amint a magyar zászlóra a történelmi Magyarország térképe kerül föl egy másik, szomszédos országban, abban a pillanatban a nemzeti lobogó cs ak illusztráció lesz, segy másik cél, a provokáció, a heccelés oltárán áldozzák fel. Mint a Szlovákiába érkező gójmotorosok, akiknek egy része Wehrmacht- sisakra emlékeztető fejfedővel, Nagy-Magyarország-térképek- kel és zászlócskákkal, „gój vagyok” (azaznemvagyokzsi- dó) és „Ne piszkáljatok, sorstalanok!”, eléggé ízléstelen feliratú pólókban (vajon kikre gondolhattak, talán Kertész Imre sorstalanjaira?) érkezett Szlovákiába. Hogy- mint megtudhattuk- itt is egy hasonló csoport születésénél bábáskodhassanak. Valahogy nem repes a szív az örömtől.
