Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)

2008-06-28 / 150. szám, szombat

14 Szalon ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 28. www.ujszo.com Varga Frici tizenegy dalos instrumentális CD-t adott ki Dreamland címmel - s közben a legkisebbek „elvarázsolásán" ügyködik a Kisvarázs nevű duó tagjaként „Ha húszéves volnék, törtetnék, mint az állat!” éves volnék és független, egy per­cig sem gondolkodnék. Ezzel a hanghordozóval mit szeretnél elérni? Haazember valamit elkészít, rá­adásul meg is jelenteti, szeretné, hogy eljusson minél több ember­hez, és örömüket leljék benne. A fellépéseken sokan kértek hang­anyagot, nem tudtam adni, nem volt ütőképes album a kezemben. Most már van, és remélem, eljut a célközönséghez. Bizonyára nem elképzelhetet­len egy hasonló folytatás, hiszen - ahogy mondtad - többórányi anyagot rögzítettél. Erre megint azt tudom válaszol­ni, hogy a hangulatomtól függ. Ha jönne olyan szerződés, mint a tava­lyi kaszinós, kellő inspirációt adna, és biztosan belevágnék. A reperto­árom nagy része abban az időszak­ban született. Elkapott a gépszíj. Beszélgessünk egy másik pro­jektedről is! Ismét megcéloztad a legkisebbeket: az ovisokat, kisis­kolásokat. Ez sem új keletű, vagy négy éve tart. Véletlenül csöppentem bele ismét: a Három kalap öröksége­ként felkértek, lépjek fel gyerekműsorral egy kulturális rendezvényen. Beleástam ma­gam, de a felkészülés során mind­végig azt éreztem, hogy nem megy. Nem a dalok okoztak ne­hézséget, egyedül kevés voltam hozzá. Rátaláltam Raffay Adrian- na óvó nénire. Látni kell, müyen nagyszerűen ért a gyerekek nyel­vén, és kiválóan énekel. Kisvarázs néven duót alapítottunk. Óvodai és iskolai rendezvényekre, ün­nepségekre járunk. A hírünk száj- hagyomány útján terjed, és egyre jobban fut a szekerünk. Tavaly decemberben már jó pár meghí­vást vissza kellett utasítanunk, egyszerűen nem győztük. Az idő múlásával több saját szerzemény is született, bár még mindig átvett dalok képezik műsoraink gerin­cét. Négy év után úgy döntöttünk, önálló lemezt is készítünk. A szer­zemények zenéjét és szövegét én írtam. Most zajlik a stúdiómunka utolsó fázisa. Müyen a gyerekközönség? Ha egy szóval kellene jelle­mezni, azt mondanám: különös. Nehéz lekötni a gyerekek figyel­mét. Ez javarészt a felgyorsult és megváltozott világunk számlájá­ra írható. Sokáig tartott, amíg rá­jöttünk, mivel tudjuk megszólí­tani őket. Ez tájegység, sőt falu szerint változik. És a közeg is fon­tos. Ha szüleikkel jönnek az elő­adásra, nehezebb dolgunk van. Ha a szülők nincsenek jelen, fel- szabadultabbak. A zene az élete, bár az utóbbi időben kicsit kiáb­rándult belőle. Pontosab­ban a körülötte lévő dol­gokból, az úgynevezett ze­nei bizniszből. Azt mondja, ha az idei éve olyan volna, mint a tavalyi, az inspiráció is nagyobb lenne. PUHA JÓZSEF De Varga Frici még így is folya­matosan zenél: a Gravis és a Last Blues Band egykori basszusgitáro­sa, a Sétálni ment három kalap című kultikus gyereklemez szerep­lője két hanghordozót tervezett be 2008-ra. A Dreamland című már kapható, a másikon pedig - mellyel a legkisebbeket célozza meg - az utolsósimításokatvégzi. Először szóljunk a Dream- landről! A lemez nagyjából hároméves fo­lyamat végeredménye. Miután ki­váltam a Last Blues Bandből, eldön­töttem, többé nem dolgozom zene­karban, a magam ura leszek. Egyre nehezebben ment az alkalmazko­dás. A kiválással válaszút elé kerül­tem. Komoly elvárásokat fogal­maztam meg magammal szemben. A basszusgitárt szólógitárra cserél­tem, folyamatosan tanultam, fej­lődtem, mert a két gitár között van némi különbség. A nyugisabb bá­rokat céloztam meg, ahol a vendé­gek vacsoráznak, kávéznak, be­szélgetnek, én pedig, szigorúan a háttérből, biztosítom a zenei alá­festést. Az évek során három-négy­órányi zenei anyagot rögzítettem a házi stúdiómban: saját szerzemé­nyeket és átdolgozásokat, fele-fele arányban. Carlos Santanától szíve­sen játszok. Van néhány Joe Satria- ni-dal is a repertoáromban, a könnyedebbek közül persze, mert ó őrülten virgonc fickó. Néhány klasszikust is játszok, például a Ke­resztapa című film zenéjét, meg spanyolos, latinos stílusú felvétele­ket. A lemez nagy részét nylonhú- ros akusztikus gitárral játszottam fel, ez adja az alaphangzást - ez a hangszer látható a CD-borítón is. Tizenegy szerzemény hallható az albumon, közöttük csak egy átdol­gozásvan, a Monti-csárdás. Szabad hozzányúlni a Monti- csárdáshoz, egy klasszikushoz? Meglepődtem, amikor meglát­tam a borítón feltüntetve. Én megtettem. Él bennem egy kép a gyerekkoromból: egy cigány- prímás játszotta, borzasztóan meg­fogott. Sokszor felmerült, hogy megpróbálkozom vele, új köntösbe öltöztetem. Basszusgitáros korom­ban ezt nem lehetett. Vagyis érde­kes volna átírni arra a hangszerre, lehet, egyszer megpróbálom. Az én változatom latinosán indul. A saját szerzeményeid hogyan születnek? Zeneüeg hangulatember va­gyok. A hangulatom hozza az ötle­teket, napszaktól függetlenül: haj­nalban, nappal, éjszaka, bármikor. Szerencsés helyzetben vagyok, van házi stúdióm, ha megszületik az öt­let, azonnal rögzítem. Azután arra építek. Említetted, hogy az együttes­ből való kiválás után komoly el­várásokat fogalmaztál meg ma­gaddal szemben, magyarán: ma­gasabbra tetted a lécet. Gondo­lom, ezáltal nehezebb lett az ér­vényesülés. Kiábrándultam már a zenei biz­niszből. Nem azért zenélek, hogy nemzetközi szintre törjek fel. Egy­részt ezt már nem akarom, más­részt ahhoz jobban kellene gitá­roznom. Ha húszéves volnék, tör­tetnék, mint az állat! De megálla­podott ember vagyok, családom, váüalkozásom van. Ezt már csak hobbiszinten űzöm. Való igaz, ne­héz az érvényesülés, sokszor fa­lakba ütközik az ember. Ez a szint, ahol tartok, a környékbeli szóra­kozóhelyeknek - ahol egyáltalán van élőzene - túlságosan igényes. Mulatós zenét várnak, én pedig abból, köszönöm szépen, nem ké­rek. A fiam tizennyolc éves. Alapí­tottunk egy akusztikus duót. Ta­valy közel kilenc hónapig játszot­tunk egy hazai kaszinóhálózatban, háttérzenéltünk. Csodás időszak volt, azt játszottuk, amit szere­tünk, s úgy érzetük, szükség van ránk. Megbecsültek, és jól megfi­zették a munkánkat. Nyáron egy szálloda teraszán is zenéltem, a szezonnal azonban ennek is vége lett. Félreértés ne essék, nem va­gyok megkeseredve, csak már unom a körítést. Fellépsz, a közön­ség visszajelzése pozitív, és ezzel vége a történetnek. Nem tudsz to­vábblépni. Gyakran hívnak ugyan külföldre, nagyon érdekes felkéré­sek is vannak: mehetnék hajóra, akár évekre is. Mondom, ha húsz­Varga Frigyes és Raffay Adrianna A gyerekek a műsor szereplői­vé válnak? Ez testközelben zajló interaktív műsor. Bevonjuk őket, különböző játékok segítségével. Adrika egyé­niség, akire oda kell figyelni. Azért választottuk a Kisvarázs nevet, mert amint feltűnik a színpadon, varázslat történik, a gyerekek fi­gyelme egyből rá irányul, s azon vagyunk, hogy ez végig kitartson. A gyerekeket megcélzó elő­adók, dalszerzők szerint rendkí­vül nehéz gyereklemezt készíte­ni. Pontosan abból kifolyólag, amit már érintettél, hogy nem könnyű eltalálni, mire vágynak. Ők még őszinték. Ha valami nem tetszik nekik, nincs álca, há­tat fordítanak, miközben a felnőt­tekben már van bizonyos fokú gát­lás, bár hovatovább ez sem jel­lemző. Sok helyről kapják az in­formációkat, sok a tévécsatorna, nem egy, mint a mi korunkban. Könyvet egyre ritkábban vesznek a kezükbe. Az internet térhódítása jó dolog, de nem biztos, hogy gyermekeinknek azon kellene felnőniük. Tényleg nem könnyű. Elemeben a Kisvarazs: színpadon, gyerekek közt A lemezre kerülő tíz dalt ugyan három hét alatt megírtam, de kel­lett hozzá legalább négyévnyi ta­pasztalat és egy belevaló óvó né­ni. Bízom benne, hogy sikerült va­rázslatosan kivitelezni. Vagy stí­lusosan kifejezve: kisvarázsosan. Összefüggő album lesz, vagy tíz különálló felvétel? Gondolkodtunk azon, hogy egész történetet dolgozzunk-e fel. Végül a különálló felvételek mellett döntöttünk. Lesz dal a házi ked­vencről - Hörcsödön a címe -, két kisbékáról, a kutyaházépítésről, a mai sietős világról, hogy mindenki rohan, semmire sincs időnk. Lesz egy szerzemény a nagyiról - abból indultam ki, hogy régen mennyire szerettek a gyerekek a nagyinál. Nem tudom, léteznek-e még ilyen nagymamák. Akihez el lehet men­ni, és jól érezzük magunkat nála, mert a nagyi elkényezteti az uno­kát. Mikorra várható a CD? Júniusra terveztük, azután a le­mezcég javaslatára úgy döntöt­tünk, megvárjuk vele az új tanévet. f HANGINGEK Elfuserált lehetőség... Fontosak a belső tulajdonságok, azt azonban már régen megtanul­tam, hogy sok esetben kizárólag a külső jegyek számítanak. Engem például még egyetlen zenei mene­dzser sem szemelt ki magának, és hovatovább, túl a harmincon erre egyre kisebb az esély. Meg el is múl­tak már a zeneileg oly sokat, s nem is jogtalanul szidott kilencvenes évek, amikor minden tizennyolc körüli széplány és szépítő megvethette lá­bát a zeneiparban - ami persze csak az eszeveszett tinikből álló célcso­port és a felületes szemlélő előtt tűnt mesebeli karriernek. Magyarorszá­gi újságíró kollégám, Zoli is „sztárrá” válhatott volna - nyilván nemezena néven. A történtek idején, 1997-ben a húszas évei legelején járt, sármos srác volt. Egy fiúcsapattal készített beszélgetést. A formációra ma már kevesen emlékeznek, Zoli is csak azért, mert másnap olyan ajánlatot kapott a fiúk menedzserétől, aminek hallatán tátva maradt a szája. Azzal állt elő, hogy beválogatja a követke­ző csapatába. Zoli hiába mondta, hogy nincs énekhangja, az általá­nosban hármasa volt zenei nevelés­ből, a menedzser ennek nem tulaj­donított jelentőséget. Végül azért nem bólintott rá, mert le kellett vol­na mondania az újságírásról. Hát nagyjából így jöttek létre az évtized ,jeles” formációi, amelyekből a me­nedzserek és egyéb háttéremberek szépen megtollasodtak, az érintet­tek viszont, akik vásárra vitték a bő­rüket, nem igazán - legalábbis a kis piacokon így történt. A minap össze­futottam a kaptafánál maradó, idő­közben pocakot eresztő Zolival. Ma már bánja, hogy visszautasította a visszautasíthatatlant. Olykor elját­szik a gondolattal, ma mi lenne, ha akkor igent mond. Erre adott a vá­lasz. Egy közelmúltban készült, egykori nyugat-európai csapatokra kiterjedő tanulmány szerint vagy „rendes, civil foglalkozása” volna, vagy beteg emberként: kábítószer- függőként, jobb esetben depresszió­sán tengene. Az első csoportba azok kerültek, akik el tudták fogadni, hogy a sztárság nem örök, a másik csoportba azok, akik nem, és ebből eredően képtelenek voltak tovább­lépni a csillogás megszűnésével. Az évtized műsztáijai közül mindenki eltűnt a süllyesztőben, a rádiók csak nagyritkán játsszák dalaikat. Az ő életükből ma már a bulvársajtó sem tud profitálni, halálhírükkel is csak akkor kerülnének címlapra, ha éle­tük „szenzációsan” érne véget. Ma­napság is valami hasonló zajlik a ze­neiparban, a különböző zenei tehet­ségkutató műsorok pillanatok alatt egekbe emelik a fiatalokat, akik rá­adásul a kilencvenes évek műsztár­jaival ellentétben még tehetségesek is, és a legtöbbjük képzeletbeli trón­jára, még mielőtt eljutnának a le­mezszerződésig, új felfedezettek törnek. Egyvalami azonban megvál­tozott. Amíg a kilencvenes években még sokan éltek a zeneiparból, ma már csak töredékük. A CD-kalózko- dást felváltó illegális zeneletöltés, és az ebből adódó jelentős hanghor- dozóforgalom-csökkenés miatt a ki­adókban egyre kevesebben dolgoz­nak, s a mai zenészek többsége már nem illúziókkal telve vág neki a slá­gerlisták meghódításának. Tudják, mert látják, hogy ebből csak a leg­jobbak, vagyis a legszerencsésebbek élnek meg, s a mai rohanó (zenei) vi­lágunkban az ő tündöklésük - ami­kor a közönség egyfolytában új ar­cokra vágyik - is csak tiszavirág­életű. így azután, mivel a zenélés a legtöbb esetben mellékállás, hobbi, a vég után is vannak lehetőségek, amik ritkán kapcsolatosak a zené­vel. Zoli is látja, hogy a zeneipar sú­lyos beteg, a mostani „sztárok” a be­szélgetések során általában tanúbi­zonyságot adnak róla. Mondom, azért olykor megfordul a fejében, hogy neki islehetősége volt jsztárrá” válni. Külsejének köszönhetően ugyan egyéb felkérés is adódott fia­talabb korában, a szexipar is meg- kömyékezte, de arról majd máskor, másutt, az a történet ugyanis már nem szalonképes, (puha)

Next

/
Thumbnails
Contents