Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)
2008-06-21 / 144. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 21. www.ujszo.com FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ Páratlan Kalligram A világ is, lehet, hogy egy nagy fényképezőgép, és hamar lett kinyitva, fényt kapott minden... SIMOV1CS (SIMÓ) BÉLA Hosszú-hosszú idő óta ez a 2008. júniusi a legjobb Kalligram-szám (a legjobb itt a páratlan gazdagságára szeretne igazán tömören vonatkozni), s ez korántsem a folyóirat előző darabjainak értékítélete, hanem ezé, a mostanié. Hogy mást ne említsek, jószerével még Rilkéig (A szerzetesi életből, Vörös István fordításában) sem jut az ember (a 60. oldalon), már az az érzése, napok óta irodalomban gondolkodik, irodalom veszi körül, olyan intenzíven, mint akitnapokramagárahagytaka legjobb könyvtárban („Isten a szomszédban”-Rilke). Kezdve Joyce-szal, akinek az Ulyssese minimum évente, az év 167-ik (szökőévben 168-ik) napján, eszünkbe jut; na most ennek aztán, mint minden emlékezetes napnak, az a tétje, hogy mi jut róla eszünkbe, és hogyan. Ezt a Kalligram úgy oldotta meg, akár egy háromlépéses sakkfeladványt - világos (Kappa- nyos Márton) indul, Esterházy Péter a lovát ugratja, a harmadik (a sötét, a kávé) egy jó beszélgetésnek a láthatatlan háttérkelléke. Tán megkeverik, hörpintenek is belőle, nem tudni, ezek a KV felé irányuló gesztusok nincsenek jelölve (a többivel ellentétben) . S miközben ezek ketten beszélgetnek - főként Joyce- és Ester- házy-művekről, másrészt jelen van Mikszáthtól Tandoriig mindenki, aki itt és most fontos, lásd pl. Weöres, Kertész, Nádas vagy a szemléletes Henry Sharpe-karikatúra -, az olvasónak érdek nélkül telika napja, s úgy érzi, sőt, erről már másnap meg is győződik, hogy ide, ehhez a parti- hozjóleszkésőbb is visszatérni. AJoyce-blokkfenti„neminteijú”- jához egy tényleges csatlakozik (a • Jouyce-kutató Christine O’Neill faggatja a Joyce-kutató Fritz Sennt). Az Ulysses-fordítás (a magyar Ulysses) után a Finnegans Wake fordításába avatódunkbe, Bozai Ágota dolgozata által, és a szemléletes eredeti részletek melletti magyar megfelelőik révén. Innen egy ugrás Joyce esszéje Munkácsy Ecce Homójáról (Gúla Marianna tanulmánya), végül Kiss Gábor Zoltán tanulmánya (Az Ulysses mint regényszervező elv) Will Christopher Baer Penny Dreadful (Penguin, 2000) regénye kapcsán. Aki még nem döntötte el, beszer- zi-e Csányi Vilmos elbeszéléskötetét (Kannibálok. Történetek a sötét oldalról), az most kellő impulzust kaphat a szerző itt olvasható (A könnyed formák tűnő szépsége című) novellájától; ugyanez a kedvcsináló helyzet Földényi F. László esszéjével, ha ugyan kell ehhez, Földényi legújabb kötetéhez (Az ész álma. 33esszé) kedvetkelteni. Csapiár Vilmos ’56-os tematikájú esszéje (Fasírtból az állat) viszont csak itt, a Kalligram júniusi számában olvasható; Csapiár is milyen rég szerepelt a lapban, miként Gömöri György is, aki most nem műfordítással, hanem két verssel van jelen. Gerőcs Péter novellájában (Zombor és Goethe) „minden mondat okada- tolva” (Esterházy mondja, ügy általában), és itt ez így jó és helyénvaló (noha a csevej, bármily különös is, így írandó). A szöveget megtörő képek egyike (72. oldal, jelöletlen forrású) Hrapka Tibor nyolcvanas évek végi, majd a Kalligramot indító jellegzetesen hrapkás fotóit idézi. A világirodalmi részek kiválóak: Martin Pollack Nahujevicsi című esszéisztikus tárcanovellája (Halasi Zoltán fordítása), Jeanette Winter- son regényrészlete (A cseresznye nemesítése; Vástyán Rita fordítása). A versek nem sokan vannak, de nagyon; Gömöriéin innen Nádasdy Ádám leheletfinom látványai (ahogy a„lenge klub”-ra a „vágyódni tud” rímel), Vida Gergely házi mozija (a Horror-klasszikusok ciklusból), ponyvásított horrorral, do- mesztikált klasszikusokkal („Nyitva hagytad a nappaliban a tévét”); azon túl Ijjas Tamás két, hasonlatok közt egyensúlyozó verse (a második - Sarah Polley szeme - egy klasszikus kukorellys képet is elemeire bont: „mint a Himnusz utáni képernyőn az apró, /fekete pöttyök”), végül Kántor Zsolt verse (Döntés), versedénye, tele visszaköszönő képekkel („félregombolt égbolt”). A kritikarovatban két recenziónak maradt hely: Bazsányi Sándor Polcz Alaine naplójegyzeteit (Ideje az öregségnek) olvassa, Antal Balázs Irena Doušková regényét (Weöres Csepel); a 102. oldalonPolczAla- ine-nek egy olyan (jelöletlen szer- zőjű) képe, melyet nagyon sokáig lehet nézni, szinte fényképregény. Aki valamilyen (ismeretlen) oknál fogva lemaradna a júniusi Kalli- gramról, lapozza föl a litera portál kínálatában, ott kárpótolhatja magát-természetesen némileg (a kár- pótlásokjellege már csak ilyen). Fénykép Apától fényképezőgépet kaptam ajándékba. Nem tudom, honnan jutott eszébe ez, de ha már itt van előttem kibontva, megpróbálok olyan képet vágni, mintha fényképeznének. SZÁVAI ATTILA A digitális gépben az a jó, hogy nincs benne szalag. Az előző gépet azért nem szerettem, mert mindig kinyitottam, mikor végeztem a tekerccsel, és fényt kapott az egész. A világ is, lehet, hogy egy nagy fényképezőgép, és hamar lett kinyitva, fényt kapott minden, azért mennek egymásnak az emberek, mert senki nem látja a másikat, csak halad süketen a saját kis lyukában, amit az élet vájt neki a világba, vagyis hát a trágyás sárba, megy, mint a vakond, mint a metró. Egyszer nagyapa is fényt kapott a kertben, becsapott a villám a szilvafába. Többen mondták pedig már az öregnek, hogy nem érdemes játszani a tűzzel, hogy a szilvafa tetejére feldrótozza a tévéantennát. Hiába, egy Galkovicsnak nem lehet megmagyarázni a világ életveszélyes részeit. Nagyapa szerint az élet alapvetően leányregény, tejszínes puding, vödör méz, csak néha túl sok a páratlan oldal, a savanyú tej, a mézbefúlt aranyhal. Az öreg Galkovics szerint azért kell az antenna a fára, rr\ert így jobban veszi a hullámokat az égből. Jobban emészti az univerzum jeleit, ebből fakadóan szebbek lesznek a szilvák, vagy, ahogy ő mondta, miközben mászott a fára az antennával: olyan pálinkát akar főzni, amelyik leveri a vakolatot. Csupán egyvalamitől tartott az én nagyapám, akire mindig felnézek. Hogy azért van a sok selejtes termés a fákon mostanában, mert a légkör tele van nyomva hullámokkal, telefon-, rádió-, tévé-, és a világ már nem úgy veszi a világűr és a saját önnön hullámait, mint régen. Miközben a fa tetején egyensúlyozott a nagyapa, még jó hangosan mondta, hogy lassan olyan lesz a világ, ha az emberiségen múlik, mint egy hordó savanyú káposzta, amibe mustáros téglaport, ipari gépzsírt, vasporos kristálycukrot kevert a szorgos kéz. Ha előre tudtam volna a villámot, biztos lefényképeztem volna, ahogy nagyapa dobja el a szerszámokat, esni készül lefelé, és nagyon ordít, hogy pedig csalánba nem csap. Pedig ezek szerint mégis, kisült a nagyapa, ahogy kell. Ha bent lett volna az üvegszeme, biztos szépen világított volna, de elővigyázatosságból kivette, mert a múltkor is kiverte neki az almafa ága, keresni kellett négykézláb. Végül kiderült, hogy a szomszéd kutyája vitte el a műszemet, úgy kellett kivenni a szájából, és ahogy volt, nyálasán, büdösen átlőni csúzlival a kerítésen. Valamiért nem járnak egy ideje át a szomszédok, kellő távolságot tartanak. Talán az riasztotta el őket, mikor Galkovics nagyapa kivitte a tévét a szobából és berakta a disznóknak, szívjanak némi kultúrát. Ahogy az öreg mondta: nem árt, ha a juniós disznók megtudják, miből lesz a cserebogár, hogyan működik a villamos, mekkora a világegyetem, plusz az éjszakai műsorok, amikben fiatal emberfiúk és emberlányok gyakorolják a szaporodást, csinálják az almot. Még a villám előtt elkezdte feljegyezni, milyen hatássaT van a disznókra a tévé, később le is fényképeztem azt a füzetoldalt, amibe nagy bumszli betűkkel írta, hogy a három hónapos kísérlet után nemcsak az a benyomása, hanem szilárd meggyőződése: finomabb a tokaszalonna, szaftosabb az abár- lé, ha a vágás előtt pomófilmet nézetünk az állatokkal, hatóságilag, állatorvosi felügyelettel, szigorú ellenőrzések közepette. Szegény nagyapa fényt kapott. Hetekig feküdt az ágyban, és állítólag negatív színben látta a világot. Amúgy is hajlamosabb volt a pesszimizmusra, mint arra, hogy futni a réten nagyanyával és két pofára röhögni az élet szépségén. Nem. Úgy kell érteni a negatívét, hogy szó szerint: feketének látta a tojásrántottát, fehérnek a kazánajtó belső oldalát, direkt kipróbálta, majd hangosan ordítozott, hogy nem hiszi el, tejjel fűtünk, mint a mennyországban az angyalok. Örülök ennek a fényképezőgépnek, meg minden, de még jobban örültem volna valami olyasminek, amihez több ember kell. A jó fényképekhez magány kell, én meg nem bírom azt, hogy csak üljek a tóparton, hogy mindjárt jön a téma, amit lehet fényképezni, Galkovics Jolán néni süllyed el a csónakkal, a politikus Galkovicsot befújja a nádasba a szél, miközben tanulja a szörföt, ilyesmik. Én az olyan ajándékokat szeretem, amiket sokan kell használni. Egyszer körhintát kaptam, annak nagyon örültem. Kitettük a kertbe, és le is fényképeztem. Szép sárga volt, kicsit nyikorgott, de szép sárga. Főleg mikor beleült a fél család, akkor volt nagyon szép hangja, fújta a szél a hajunkat, ahogy kell, és néztük szépen a körülöttünk forgó tájat, fészer, tehén, kistraktor, fészer, tehén, kis- traktor, csuda jó volt. Forgás közben is csináltam fényképet, de azok is fényt kaptak. Ezt én sose értettem. Egyszer megpróbálta el-' magyarázni a politikai Galkovics, azt mondta, ez olyan, mint az alkoholmérgezés, hogy egy pohár bor még jólesik, meg egészséges is, de mikor a kis műanyag málnaszedő vödörből iszod a pálinkát, akkor az azért már túl sok, attól már fényt kap az ember lelke rendesen. Marcel Duchamp mint Rrose Sélavy. Man Ray fényképe (1920-1921). Philadelphia Museum of Art, The Samuel S. White 3d and Mera White Collection, 1957 (AP Photo)
