Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)

2008-06-21 / 144. szám, szombat

AAAAW.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 21. Szalon 15 ZENE A SZALONBAN Díva, divina, divinissima CSEHY ZOLTÁN Ami egyesek szemében merő érzelgős posztromantikus kon­vencióhalmozás, mások szemé­ben posztmodem visszatérés. Pa- satieri kétségtelenül egyike ko­runk legközérthetőbb zeneszerző­inek: a Giancarlo Menotti-irány kitűnő dramaturgiai érzékkel megáldott örököse, aki azonban nem átall kifigurázni önnön mes­terét sem. A Divas of a Certain Age (Bizonyos korú operadívák) című négy és fél operajelenet ezt jól példázza. Callas óta tudjuk, az öperadíva kortalan, a valóság fö­lött lebegő megfellebbezhetetlen instancia, az imádat féktelen tár­gya, rigolyásan és kiállhatatlanul is közkedvelten zseniális, az isteni harmónia kinyilatkoztatója. A hang maga és a hangot kiadó szent hangszer. Természetesen, ez a fajta énformálás (mely még a kortárs költészetet is képes volt dívásítani) a paródia tárgyává is vált, gondoljunk csak Fellini hal­hatatlan remekére, az E la nave va című fergeteges humorú és meg- rázóan pacifista operafilmjére, mely mindennél többet mond el az opera kulisszatitkairól, s bámu­latosan képes dokumentálni az operai teatralitás és a kegyetlen valóság viszonyát. Pasatierinél két, minimum callasi allűrökkel megáldott vagy megvert operadí­va (Sheri Greenawald, Ashley Putnam) maró, szarkasztikus párbeszédébe csöppenünk, akik kegyetlen udvariassággal, majd egyre látványosabb szurkapiszkák százaival bombázzák egymást, miközben a zene önmaguk és az általuk képviselt műfaj paródiájá­vá nemesedik. Szóba kerül a ma­gas C problémája, a korral beszűkülő repertoár, a Verdi he­lyett Menotti-effektus (ezt számos zenei allúzió is felerősíti), de a löttyedt mellek és a színpadi, il­letve valós külső, a színpadi és az alkohol okozta delirium, hát, igencsak szélsőséges kontrasztja is. A két díva végül szinte katarti- kus bosszúkettősben egyesülve zengi tehetsége örökkévalóságát. Az alkalmi darab Matthew Epste­in ötvenedik születésnapjára író­dott remekmű. A dívákat maga a zeneszerző kíséri zongorán. A La Divina című kamaraopera még 1965-ös darab, de a zene­szerző 2005-ben áthangszerelte és átdolgozta. Ez a darab is önref­lexív természetű, tárgya maga az opera, egy idősödő, kiállhatatlan, elkapatott díva búcsúkoncertje, melyet, mint kiderül, még számos búcsúkoncert fog követni. A fer­geteges humorú darab szemben a hasonló karakterű művekkel se nem elméleti kérdésekkel traktál- ja a nagyérdeműt (mint pl. Ri­chard Strauss a Capriccióban), se nem avantgárd, antiopera gesztu­sokkal akar sokkolni (mint pl. Mauricio Kagel a Staatstheater- ban), hanem egyszerűen a ku­lisszák mögé enged bepillantást, ehelyett az utolsó percig bizonyta­lan előadás izgalmát, a főszereplő (Sheri Greenawald) rigolyáit és a zöldfülű karmesterrel (Eric Mar- giore) folytatott egyoldalú, ám látszatra két „érzékeny művész közt lezajló” vitáit, a beteges nosztalgiát önti zenébe. A díva minden arroganciája megkopott tehetségének gyengéit hivatott leplezni, s minden egyes látszatra közmegegyezéssel született kor­rekció valóban létkérdéssé válik. Ez a retorikai játék a legnagyobb zeneszerzői kihívás is. A díva nagy szerepeinek megidézése nemcsak az impresszárió és az öltöztető­lány duettjében zajlik le, hanem a díva szereppróbáiba is belehall­gathatunk, s ez a posztmodem gesztus az ironikus kommentár erejével ruházza fel Pasatieri ze­néjét. A közismert Vissi d’arte, vissi d’amore... megidézése után máris visszaszürkülünk a díva ruhájá­nak problémáiba, a főszereplő ze­nei énje minduntalan küszködni kénytelen önnön hús-vér testével, mely az időtlenség ideájából minduntalan kizökkenti az örök­kévalóságot célzó illúziót. A cd harmadik darabja szintén egy miniopera, a Signor Deluso című opera buffa, mely lényegé­ben Moliere-adaptáció. A darab Pasatieri legjátszottabb műve, ha hihetünk a kísérőfüzet adatának, 8000 előadást ért meg Finnország­tól Koreáig. A fergeteges házassági komédia humora mintha Rossini könnyedségét teremtené újjá. Cé­he (Alissá Rose) szerelmes a távol lévő Léonba (Luke Grooms), de atyja a gazdag Valére-hez akarja kényszeríteni. Célie elájul, a gá­láns, olasz Signor Deluso (Jordan Shanahan) gyengéden a karjaiba veszi, amit épp meglát a felesége, Clara (Leslie Anne Friend), aki természetesen azt hiszi, hogy férje csalja. Innen gyűrűzik szerte az a leírhatatlanul bonyodalmas ka­lamajka, mely a korai vígopera alapfeltétele. A gyanú és a vádas­kodás, a vágyakozás és a szere­lemféltés érzelmi sokszínűsége számos pazar dalalmot eredmé­nyez. Pasatieri a szerelem és a sze­relemféltés ábrázolásában kima­gasló, még leghíresebb komoly darabjában, A sirályban is való­sággal áthangolja Csehov általá­ban érdes tónusban beszélő hőse­inek világát: a zeneszerző mintha még itt is az elmulasztott vagy meghiúsult szenvedélyes román­cok lehetőségei után kutatna, s a tragédiát épp e kudarcokban kísé­relné meg megjeleníteni. A zene­szerző a filmzene fokozó intenzi­tását kiaknázva alkotta meg a da­rab zenei motívumarzenálját. A zene kifejezetten komfortos, könnyen belakható, könnyen megjegyezhető dallamok, foszlá­THOMAS PASATIERI ERST Divos of a Certain Age La Divina Signor Deluso jhflít Gfsencwaíd nyok rendszere, ám minden allú­zió bonyolultabb, fokozottan tu­datos összjátékot is eredményez. Léon szép áriája („There is her house.”) például Puccini Lidércek című művének hasonló szituáció­ját vonja játékba. Pasatieri muzsi­kája örvényzene, magába szip­pantja a hallgatót, aki ellenállha- tadanul sodródik a legkuszább és legvalószínűdenebb történések sokaságával abban a mestersége­sen módosított tudatban, hogy semmi se logikusabb, semmi sem eshetne meg másként. Pasatieri a Ashtey PuSnanr; Opera Compony of Brooklyn Joy D. MeeSe Cöfidtic** RECORDING komikus illúzió félelmetes meste­re. Oda kell figyelni rá. Zenepoéti­kájának igencsak egyszerű a kré­dója: „azt akarom, hogy a közön­ségem egy fokkal boldogabban tá­vozzon, mint ahogyan a színházba bejött”, vallja. És ezt egyszerűen el is tudja érni. A boldogságot. Az Opera Company of Brooklyn zenekarát az iróniát különösen jól érzékeltető JayD. Meetze vezényli. (Thomas Pasatieri: Divas [Divas of a Certain Age, La Divina, Signor Deluso], Albany Records, 1 CD, 2006.) DVD A SZALONBAN Madonna és Mária, avagy ahogyan a nagyok kezdték H. NAGY PETER Minden kezdet nehéz - tartja a mondás; sikerfilmek esetében azonban ez a „nehézség” nem a szó köznapi értelmében jelent kihívást. S bár arra is utalhatna, hogy egyes - mindjárt szóba ke­rülő - rendezők karrierje miként vette anno kezdetét, ez sem ké­pezi mostani eszmefuttatásunk tárgyát. (Pedig sok minden leve­zethető volna abból, hogy Quen­tin Tarantino videoarchívumi munkatársként milyen filmes műveltségre tett szert; illetve hogy miért lett ifjúként - saját kifejezésével élve - „mozibuzi”.) A kezdet kapcsán a továbbiakban ténylegesen filmek nyitójelene­tére terelném a figyelmet (pon­tosabban kettőére). A nehézség apropóján pedig egyszerűen arra utalnék, hogy a jó rendezés (és forgatókönyv) miképpen tudja legyőzni az „anyag” ellenállását egy olyan felütéssel, mely azon­nal felkelti az adott film iránti érdeklődést - még ha ez a „kezdet” (azaz annak szöveg­szerű eleme) nem illeszkedik is szervesen a később kibomló tör­ténethez, tehát egyfajta kitérő­ként fogható fel. A két példa Ta­rantino Kutyaszorítóban című remeke és Guy Ritchie Blöff című, a kritika találó formulájá­val élve „tökös alkotása”. (Mindkettő hozzáférhető olcsó DVD-kiadvány formájában is.) Kezdjük az előbbivel. A Kutya­szorítóban a következőképpen indul. Egy banda feltehetően ké­szül valamire. A figurák éppen be­fejezték a reggelit, kávézgatnak és dumálnak. Jelen vannak: Mr. White, Mr. Pink, Mr. Blue, Mr. Blonde, Mr. Orange, Mr. Brown, Csinicsávó Eddie Cabot és a fő­nök, Joe Cabot. Utóbbi a telefon­könyvét lapozgatja, Mr. Brown (maga Tarantino alakítja) pedig beszélgetést kezdeményez Ma­donnáról. Érdemes belehallgatni (szemérmes olvasók ugorhat­nak) : „A Like a Virgin végig arról szól, hogy a csaj egy nagy faszú csávóval baszik. Az egész egy me­tafora a farkakról.” Mr. Blue (Ed­die Bunker) - akit ebben a jele­netben látunk utoljára - kifogásol­ja ezt az értelmezést, s vita bonta­kozik ki arról, hogy melyik Ma­donna-sláger miről is szól valójá­ban. Közben ki-ki megfogalmazza azt is (persze a maga egyszerű módján), hogy kedveli-e a Nagy Amerikai Énekesnőt. Mr. Brown nem adja fel álláspontját (ugrás ismét): „Na hadd mondjam el, mi­ről szól az egész Like a Virgin. Egy olyan picsáról szól, aki egy rend­szerbe állított baszógép. (...) Az egyik nap találkozik egy John Holmes-faszméretű baszóval, és akkor whoa baby. (...) És most, hogy ilyen komoly faszkalandja támadt a csajnak, azt érzi, amit még sose érzett. Fájdalmat. (...) És ez a fájdalom emlékezteti arra a baszógépet, hogy milyen is volt szűznek lenni. Ezért Like a Virgin (Mint egy szűz) a címe.” Majd a vágás után kibontakozik a rablás utáni szituáció. Kevés olyan néző van, aki erre ne kapná fel a fejét. A túlpörge­tett Madonna-értelmezés ugyanis abban az időszakban hangzik el, amikor a popikon ikszedik átvál­tozásánál tart, s éppen ekkor je­lenik meg Szex című könyve. Vágvölgyi B. András kiváló Ta- rantino-monográfiájában szépen kifejti, hogy a Kutyaszorítóban nyitójelenete telitalálatnak mi­nősül, hiszen ekkor a radikális feminizmus hívei („kik az adott időszakban a kulturális diskurzus meghatározó szereplői voltak”) példátlan vehemenciával fordul­tak a Madonna-jelenséghez. Ta­rantino tehát - ahogy Vágvölgyi fogalmaz - „első filmjének első képsorával szembemegy az ép­pen uralkodó közbeszéd, akadé­miai diskurzus, vezető értelmisé­gi témák jelentékeny részével.” Többek között ezért is tarthatjuk a rendező-forgatókönyvírót „az uralkodó széliránnyal szembepi- sálás ironikus bajnokának”. (A történethez hozzátartozik, hogy amikor Tarantino találkozott Madonnával, nem tört ki balhé; az utóbbi nem haragudott meg az előbbire, sőt dedikálta neki Szex című könyvét.) No, hát így kezd­te Tarantino... Nézzük a másik példát. Ma­donna férje, Guy Ritchie rendező Blöfße szintén parádés nyitójele­nettel indul (a narrátor és társá­nak bemutatása után). Egy zsi­dóknak öltözött, álcázott rabló­banda éppen akcióra készülődik. A fiúk a tett helyszínére tartanak, miközben egyikük (Benicio Del Toro) aprólékos fejtegetésbe kezd Szűz Mária mítoszáról. így érvel: „A katolikus vallás egy félrefordí- tás eredménye. (...) A Tóra-fordí­tók nagy baklövést követtek el, amikor összekeverték a héber ha­jadon szót a görög szűzzel. Rend­kívül könnyű volt elvéteni, hiszen csak egy apró eltérés van a két szó írásában. Hajdan megszületett a híres jóslat: a szűz megfogan, és fiúgyermeket hoz a világra. És ez itt a lényeg, a szűz szóra mindenki felfigyelt, hiszen nem gyakran fordul elő, hogy egy szűz teherbe esik; nemde? Majd pár száz éven át csendben érlelték a témát, és mire észbe kaptunk volna, lett egy katolikus egyházunk. (...) Csak mert le van írva, nem jelenti azt, hogy igaz is. Ha reményt ad, édes mindegy, megtörtént-e vagy sem. Mit mondjak, fő a hit.” Aztán fegyvert rántanak. Kényes téma? Lehet hogy az. Igen jó példa viszont a vakhit működésére és a mítoszok kelet­kezésére. Richard Dawkins Az önző gén című biológiai bestselle­rében már említette ezt a má- sol(ód)ási hibát, majd későbbi műveiben többször is visszatért Szűz Mária kérdésére. Mivel 1950-ben a Szűz mennybemene­telét a pápa hittételként definiál­ta, ami minden katolikus számá­ra kötelező érvényű, világossá vált, hogy az egyház nem törődik az efféle „apróságokkal”. Daw­kins pedig utóbb sokszor megfo­galmazta, hogy „E csodák mind­egyike egy, a tudományt érintő állításban, a természet normális működésének megsértésében tel­jesedik ki.” (A nagy konvergencia) Nos, mivel ez alól nem könnyű kibúvót találni, nem lehet vélet­len, hogy az amerikai író-rende­zőnek megtetszett a sztori. A vita ironikus felelevenítésével szem­bemegy azokkal a tendenciákkal, melyek abból indulnak ki, hogy „a hitről csak az illetékesek nyi­latkozhatnak érdemben”. Ezért utalhat a Blöff nyitánya minden idők egyik legnagyobb blöffjére. Szóval, Ritchie pedig így kezdte... Ha párhuzamokat kellene von­ni a két „szűzies” megoldás kö­zött, akkor talán nem is arra volna érdemes utalni, hogy mindkét kezdőjelenet a „készülődés a balhéra” szituációt helyezi új megvilágításba, a párbeszédek va­lamilyen diszkurzus ironikus fel­függesztésére épülnek, vagy hogy a történetalakítás ötietessége folytán ezek az effektusok egy­aránt exkurzusnak tarthatók. Ha­nem arra, hogy mindez egy film- történeti korszak nyitányát jelzi. Mely „korszak” szemléletét, ideo­lógiákkal szembeni felfogását leg­találóbban „a csődöt mondott ko­molyság” terminussal lehetne visszaadni. És ez valóban csak a kezdet volt... SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents