Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)
2008-06-21 / 144. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 21. Szalon 13 Balra: az 1985 szeptemberi, 12. füzet, mely Tóth Károly nagy vitát kiváltó Iródia és iródiások című tanulmányával indult. Ugyanitt jelent meg verse a másodéves újságírószakos Alexej Fulmeknek (ma kiadónk, a Petit Press vezérigazgatója). Borító: Ľubomír Markusek Fönt: a végül Próbaút címmel engedélyezett próza- és versantológia Jobbra: az utolsó előtti füzet. Borító és grafikai elrendezés: Jávorka Tamás, Németh Ilona és Ravasz Marián Voltak viszont külön Iródia Fórum-találkozók. Bizony, s ezek nagyon jelentős összejövetelek voltak. Nem Újvár volt a helyszínük, hanem az országnak mindig egy más pontja. S itt ennek a szívós irodalmi magnak a meghívott irodalmárokkal lehetőségük volt zavartalanul eszmét cserélni, szöveget értelmezni, konkrét munkákkal foglalkozni. Sosem számoltunk tizenötnél több résztvevővel, inkább kevesebbel. Itt mindenkivel személy szerint lehetett foglalkozni, vagyis ez komolyabb szakmai műhelymunkának számított. Nagyon jó és sikeres , összejövetelek voltak, s a résztvevőiknek máig tartósabb és mélyebb emlékeik vannak az Iródiá- ról, mint a többieknek. S közben, mivel ezek is háromnaposak voltak, kirándultunk is, ami az akkori körülmények közt az együvé tartozás Kánaánjának számított. Természetesen ezek óvatosan szervezett összejövetelek voltak, melyeknek helyszínét előzőleg nagy titokban tartottuk, hiszen senki sem akarta, hogy figyeljenek bennünket. Szemben az újvári nagy találkozókkal, ahol nem lehetett kizárni, hogy akár a hivatalos szervek, akár a titkosrendőrség közül bárki szabadon beülhessen közénk. Minden találkozónak más programja és más meghívott előadói voltak? Hogyan zajlott egy ilyen nap? Az irodalom állt a középpontban, de a téma és a vendégek variá- lódtak. Először elhangzott egy-két előadás, s utána következtek a felolvasások, hiszen a többség azért jött, hogy ott a műveiket felolvashassa. Majd kritikák néhány iródi- ás művéről, és utána általában nem kellett vitát nyitni, megteremtődött a vitahelyzet. Ezeknek a találkozásoknak a fő programja mindig szombati napra szólt, de nem egynapos rendezvény volt ez. A távolabbról érkezőkről hogyan lehetett gondoskodni? Csütörtök este jöttek az elsők, akiket már akkor el kellett szállásolni, s ilyenkor az újvári iródiások és szimpatizánsok otthona úgy megtelt, hogy azt elképzelni sem lehet. Szabó Zsuzsa, Rokkó felesége született újváriként rengeteg embert elhelyezett itt meg ott, napokkal korábban már intézkedett, helyeket foglalt, s mindent elkövetett, hogy senki se maradjon fedél nélkül. Tehát ebben is megnyilvánult az Iródia mozgalomjellege, másrészt ennek köszönhetően nagyon hamar kisebb-nagyobb közösségek alakultak ki. Sokan, akik az első találkozóra a Csemadok- székházba jöttek, a második alkalommal már az újvári iródiás barátjukhoz érkeztek. Magyarországról se szombaton, a rendezvény napján érkeztek a meghívottak. S voltak persze háromnaposnak meghirdetett Iródia-találko- zók is. Egyik találkozó követte a másikat, s a kettő között jelent meg mindig egy Iródia-füzet? Igen. Az első Iródia-füzetet a második találkozón vehették kézbe a résztvevők, anyagát Karsay Katalin válogatta azokból az írásokból, amiket az elsőre magukkal hoztak a fiatalok. S voltak ezekben nem irodalmi alkotások is, főként néprajziak, a 8. füzet például tudományos tematikus szám volt, Liszka József írta az előszavát, de volt gyermek- és fordításirodalmi is. Az általad megőrzött dokumentumokban olvasható, hányán zárkóztak el minden segítség vagy támogatás nyújtása elől, s viszont hányán támogatták szellenüleg vagy akár anyagüag is az Iródiát. Mayer Judit például ezerötszáz koronával, ami akkor egy kisebb fizetésnyi összeg volt... Az olvasható ld ezekből, hogy jelentős intellektuális pártfogás övezte a mozgalmat. Milyen kapcsolatot sikerült kialakítanod a Madách Kiadóval? A vezetésével semmilyet, akkor épp Sárkány volt az igazgató, de a kiadó egykori és akkori szerkesztőivel annál szorosabb volt a kapcsolatom, hiszen az Iródia és az Iró- dia-füzetek szervezésében, szerkesztésében, a műhelymunkában és mint előadókkal elsősorban velük lehetett számolni: Grendel Lajos, Balia Kálmán, Zalabai Zsig- mond, Tóth Károly... Turczel Lajos is ott volt a kezdetektől fogva... Persze, Turczel Lajos volt az első. Az én szememben mindenképp ó számított a legnagyobb hazai szaktekintélynek. Elég volt említeni neki, hogy mit tervezek, s máris lelkendezett. Sokszor jártam nála, nagyon szerettem őt, s azt gondolom, ez kölcsönös volt. Mások is jártak hozzá, fiatalok - tanácsokkal, információkkal látta el őket. Jött Újvárba is, az első füzetek egyikébe ő írta az előszót, aztán fönnállása során sokat nyilatkozott az Iródiáról, s ezzel nagyon sokat segített. De emellett Turczel Lajosnak az újvári kötődései miatt is különösen fontos szerepe volt az Iródiában. Hivatalosan Újvárban Turczelről rosszat mondani nem lehetett, és nem hivatalosan se. Ahhoz is Turczel kellett, hogy az Iródia programját a Csemadok újvári alapszervezete engedélyezze, de a mozgalom beindulásához is. Lajos bácsi azonnal ugrott, s mindenben kész volt segíteni. Gyors volt, nem sokat teketóriázott, intézkedett, leveleket írt, eljött az újvári csemadokosok közé és így tovább. Zalabai Zsiga vagy Roncsol László ugyanúgy. Akinek akkor hitele volt, az szólt, és a szavának foganatja volt. Sót, ha valami nem úgy sikerült, ahogy terveztük, arra sem reagáltak ingerülten. Szóval az írótársadalom nem bántotta az Iródiát. Azt, hogy egymás közt szidták-e vagy pusmogtak-e, nem tudom, de nem is érdekes. Valószínűleg annyira nem zavarták őket a fiatalok. Sőt. Engedélyezték, hogy az Irodalmi Szemlében beinduljon a Holnap rovat, ahol az iródiások publikálhattak. Mondjuk, Iródia néven nem lehetett rovatot indítani, de más kifogás nem volt. És abban is kedveztek, hogy ennek szerkesztését Balia Kálmánra bízták. Nálam gyűltek azok az alkotások, melyeket úgy ítélt meg a fórum, hogy közlésre alkalmasak, ezeket-Kálmánnak adtam át, s ő szerkesztette a rovatot ezekből. Holott az irodalmi alkotások Szemlébe való bekerülésének egyébként nem ez lett volna a hivatalos útja és módja. Másrészt né- hányan, de tényleg csak páran az írók közül, akik magas pártfunkciót töltöttek be, tanúsíthattak volna ilyen nyugodt engedékenységet vagy beletörődést, ha már a fiatalok támogatását nem akarták vállalni, és nem kellett volna magukat lejáratniuk az Iródia ügyében is. A fiatalságnak más korokban is a lázadás volt a szinonimája, másrészt aki kimaradt az Iródi- ából, az többet fintorgott. A hatalom pedig nagyon szerette volna, ha a szakma ellene fordul. Ha a szakmabeliek közül többen úgy foglaltak volna állást, hogy ezek csak fiatal fölforgató elemek, akiknek semmi vagy nem sok közük van az irodalomhoz. A letiltáskor is azt hangsúlyozták, hogy nekik nem az irodalmárokkal és az irodalommal van bajuk, hanem az Iródia politikumával. Jól jött volna - és voltak ilyen próbálkozások - elterjeszteni, hogy az írók se elégedettek, mert elnyomja őket egy szűkebb hangadó csoport, akik nem is írók. S ezt csak azért mondom, mert ehhez a szlovákiai magyar írótársadalom nem asszisztált. Ilyen szellemben senki nem nyilatkozott, nem írt, se egyéni, se kollektív kezdeményezésről nem tudok. A Csehszlovákiai írók Szövetségének Magyar Tagozata például nem tett közzé ilyen elhatárolódást megfogalmazó nyilatkozatot. A középgeneráció egyértelműen az Iródia mellé állt, sőt szerves része lett, sokan az idősebbek közül is, akik pedig nem, azok ezt nyilvánosan nem fogalmazták meg. A hatalomnak az ilyen irányú bomlasztó szándékai nem jöttek be. A megszűnése előtt viszont, ’86 táján már az Iródiához való tartozás, ha bátorság kérdése nem is, de szolidaritásé lett, és néha gond volt iródiásnak lenni. Újak akkor már nem csatlakoztak a mozgalomhoz, hogy finoman fogalmazzak. Igen, a megszűnése előtt egy évvel már kezdett üyen lenni a hangulat, amit mondasz, de ez kevés lett volna a tiltáshoz. Ahhoz jött nagyon jól a Köpeczi Béla-levél, az erre hozott pozsonyi döntés, aminek persze az újvári pártbizottság örült a legjobban: nagy kő esett le a szívükről, végre, megkapták fölső utasításként, és kész, vége. így ért véget? Igen, így. Mint említettem, még a tizenhetedik füzetet kiadtuk, de már nem Újvárban, s még volt egy somoijai összejövetel. Még megjelent néhány írás. Magyarországon volt még valamiféle utómozgás, mocorgás, aztán véget ért ez a történet. Benned is? Bennem természetesen nem lezárt történet ez. S egyébként a valóságban is csak a mozgalom ért véget. Le nem zárult. Nem is lehetett volna lezárni. Ott volt például az Iródia című antológia, a legjobb iródiások alkotásaival, melyet már kinyomtattak. Balia Kálmán a borítóból hozott egy példányt, csak sajnos, az eltűnt, a többit a nyomdában bezúzták. Végül megjelent, kissé átfogalmazott fülszöveggel, az Iródia szó azonban ebben sem szerepelhetett, nemhogy a címlapján. így jelent meg még 1986-ban Próbaút címen, Balia Kálmán és Grendel Lajos szerkesztésében, akiknek sikerült elérniük, hogy engem ne kelljen az antológiából kihagyniuk. És többé már nem volt téma az Iródia. De igen, még megbeszélték az írószövetségben, hogy mi történt és mért történt. Téma volt a párt- bizottságon is, s a pártbizottság tett egy olyan javaslatot a Magyar Tagozatnak, hogy létre lehetne hozni a Fiatal írók Körét. Ezt még Köpeczinek ígérték meg, hogy a mozgalomból kiemelik az irodalmat, és az írószövetség alá helyezik, a többit meg eltapossák. Született tehát egy indítvány, hogy a megszűnt Iródia tagsága vagy vezetősége létrehozhatja a Fiatal írók Körét, a FÍK-et, hogy ez megszervezheti magát a Magyar Tagozat mellett, lesz rá engedély, biztosítanak hozzá pénzt, és zöld utat kapnak az iródiások már nyomdakész kötetei, Hizsnyai Zoltáné, Krausz Tivadaré és Fambauer Gáboré, meg a többi tervezett is. Végre konstruktív direktíva. Igen ám, de két föltételhez kötötték. Az egyik föltétel az volt, hogy Grendel nem lehet összekötő a FÍK és a Magyar Tagozat között, a másik meg hogy Hodossy nem lehet tagja a FÍK-nek. Rokkóéknál találkozott az Iródia Fórum tagsága, hogy megbeszéljük, elfogadja-e a társaság a párt ajánlatát, vagy sem. Nem volt hosszú vita, szinte egyhangúan amellett szavazott mindenki, hogy elfogadjuk. Volt, aki tartózkodott, egyedül Tóth Karcsi szavazott ellene. Ellene szavazott, mondván, hogy...? Mondván, hogy nem lehet föláldozni a Gyulát. Hogy nem lehet odadobni koncként. Akik megszavazták, közvetlen érintettek voltak, hiszen jó néhányuknak az első könyvükről volt szó. A tartózkodóknak nem kellett érvelniük; Tóth Károly mivel érvelt? A döntést én is ésszerűnek tartottam, hiszen miért akadályozta volna bárki is ezeknek a könyveknek a megjelenését? És tényleg: miért ne folytatódjon tovább a fiatal írók szervezett tevékenysége? Karcsi jobban benne volt a politikában, jobban átlátta a politika aljasságát és szándékait ebben. Azzal érvelt, hogy három évig együtt csináltunk mindent, s most egyikünket föláldozzuk. Nemcsak etikailag volt ezzel gondja, azt mondta, ezzel a hatalomnak a retorziói is megerősödhetnek. De ez a társaság tényleg irodalmi volt, s ilyen szintű politizálásba nem akart belemenni. Az iródiások mind hirdették valamilyen módon a maguk szabadságvágyát, de főként művészeti alapon. Karcsi viszont akkor már ellenzéki aktivistaként jelentős tapasztalatokkal rendelkezett, és azt tartotta volna elfogadhatónak és pozitív döntésnek, ha a társaság nemet mond az ajánlatra. Meddig tartott ez a te elkülönítésed a többi, akkor már hajdani iródiástól? Nagyjából egy évig, aztán utána már engedélyezték a tagságomat a Fiatal írók Körében, sót titkára is voltam egészen a rendszerváltásig, illetve a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságába való beolvadásáig. Nekem mindenesetre irtózatosan hosszú időnek tűnt. Nem azt volt nehéz elviselni, hogy nem lehettem a FÍK tagja, hanem hogy minden téren próbáltak ellehetetleníteni, pedig akkor már az Iródia is a múlt volt. Nem békékéi meg ezzel az Iródia-beli kirekesztéseddel... Nem, de hogy jól értsd, nem csupán magam miatt, hanem a többiek miatt sem. Mert akik kiálltak mellettem, vagy segítettek - olyanok is, akikről nem tudtam,- akikről ez csak később vagy sokkal később derült ki -, azok is elsősorban maguk miatt tették, amit tettek, úgy gondolom. Nagyon sok tisztességes és határozott emberről van szó, olyanokról is, akiket személyesen nem ismertem, némelyikükről akkor nem is tudtam, hogy létezik. Akik tehát elsősorban önmagukkal szemben akartak tiszták maradni. És ezért aztán már velük szemben, az ő kiállásukat tudva sem tehettem volna meg, hogy megbékéljek ezzel vagy azzal, vagy pláne mindenkorra mindennel.
