Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)

2008-06-21 / 144. szám, szombat

12 Szalon ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 21. www.ujszo.com Azok az összejövetelek nem a hatalomnak a konkrét szidalmazásáról szóltak, hanem irodalomról. De mindenki szabadon beszélhetett, és beszélt is... Huszonöt évvel ezelőtt indult az Iródia mozgalom Huszonöt évvel ezelőtt, 1983júniusában Érsekúj­várban megalakult az író- dia, ez a fiatal írókat, kötet nélküli pályakezdőket fel­karoló mozgalom. A jubi­leum kapcsán Hodossy Gyulával, a háromévi sike­res együttgondolkodás után betiltott mozgalom alapítójával beszélgetünk. CSANDA GÁBOR Mikor fogalmazódott meg benned az Iródia létrehozásá­nak terve? Rögtön, ahogy a Csemadok új­vári alapszervezetéhez kerültem, mondtam Gémesi Károlynak, aki a Csemadok újvári szervezetének volt akkor az elnöke, hogy ezt, a fiatal írók összefogását és a velük való foglalkozást itt el tudnám képzelni, és ezt a szívügyemnek is tartom. Amire persze készülni kel­lett már hamarabb is: ehhez jó alap volt az a szintén irodalmi jellegű kezdeményezés, mely az újvári tevékenységem első ered­ményeként megvalósult. Ez volt a Tsomó, így, ts-sel. Tsomó névén létrehoztam egy irodalmi klubot. Végigjártam a helyi középiskolá­kat, mondtam, konkrétan mire gondolok: hogy aki szeretne egy ilyen klubban dolgozni, az jelent­kezzen. Mintegy harmincán je­lentkeztek. Tóth Laci vállalta az irodalmat, és behozta természete­sen a színjátszást is, Fabó Tibor, aki nagyjából akkor került a ko­máromi színházba, létrehozott ezen a Tsomón belül egy színját­szó kört. Amikor tehát az Iródiát elkezdtük szervezni, akkor ennek a Tsomónak a fiatal társasága már egy éve együtt gondolkodott, úgyhogy rájuk lehetett alapozni. Tehát az Iródia egy részét, tán éppen a legkorábban iródi- ássá letteket ők alkották, belő­lük szerveződött? Nem belőlük, illetve részben igen, de inkább általuk. Ha meg­néznénk a Tsomó tagjait, biztos, hogy legalább kilencven százalé­kuk ma a szlovákiai magyar köz­élet fontos szereplője. Hogy mennyien lettek iródiások, azt nem tudom, de a szlovákiai ma­gyar közéletnek szerves részeivé váltak. Értelmiségiekké váltak, ismered őket, mindenki ismeri őket. Az Iródiának inkább a szer­vezőhátterét biztosították. Per­sze, sok esetben a kettőt el se lehet egymástól választani, és számo­sán közülük mindenben részt vet­tek, szó szerint mindenesek vol­tak. Rokkó, Juhász R. József pél­dául, meg még néhány újvári benne volt a Tsomóban is, de nem ez volt a jellemző. A Tsomó tagjai az Iródia létrehozását, megszer­vezését segítették elő, és akkor, 1983 elején erre volt a legna­gyobb szükség. Rokkón kívül Fa­bó Tibi, Farkas Hona, Kecskés Il­dikó, Kis Péter, Kovács Dezső, Ke­nya, vagyis Pálovics Laci, Simon Attila, Szabó Zsuzsa, Udvardi Pé­ter és még sokan, ők együtt segí­tettek az Iródia létrehozásában. Akkor még neve sem volt, ugye? Kié az Iródia név ötlete? Biztos a Liszka Jóskáé, ő szo­kott mindennek nevet adni, és ve­le sokat beszéltem erről a tervem­ről, meg őt Újvárban az elsők közt ismertem meg, s ő volt az, aki ott engem sok mindenben segített. De több új ismerősre tettem szert ebben a városban, s ezt mintegy csodaként éltem meg, mert azt tapasztaltam, hogy Újvár és az új­váriak egészen mások, mint Szer­dahely és a szerdahelyiek. A Csemadok újvári alkalma­zottjaként az Iródia csak az egyik munkaköröd volt a sok között, ugye? Persze, hiszen a kultúrházat ve­zetni kellett, nemcsak kinyitni meg becsukni, bár azt is, hanem ren­dezvényeket szervezni, az épületet fenntartani... A munkaköri leírás­ban is úgy szerepelt az Iródia, hogy annak működtetése, a fiatal alkotókkal való foglalkozás nem mehet a ház más tevékenységei­nek a rovására. Az Iródia plusz­munka volt. A találkozókat, az Iródia-füzeteket csaknem az én privát ügyemnek tekintették, s előre megmondták, hogy ez sem­milyen szempontból nem terhel­heti a Csemadokot. Készítettem egy éves tervet az Iródia tevékeny­ségére is, költségvetéssel együtt. Ezt úgy képzeld el, hogy évi tizen­nyolc-húszezer koronát tervez­tem, amiből még lefaragtak ter­mészetesen, de miután elfogad­ták, az elfogadott terv szerint ha­ladtam. Ráadásul az Iródiát nem csak az újvári Csemadok, hanem a járási könyvtár ügyévé is tettem. Rögtön az elején tudtam ugyanis, hogy ha két szervezet áll majd mögötte, akkor életképesebb lesz. A könyvtár vezetője, Marta Weis- sová szlovák hölgy volt, újváriként magyarul is értett persze, és az a fajta liberális ember volt, aki tudta tartani a hatalommal is a kapcso­latot. Vagyis jó háttér volt. Olyan, aki ha valamire rábólint, akkor azt meg is tudja majd védeni. Ugyan­ezt a Csemadokról már nem tud­tam föltételezni. S ebben maximá­lisan igazolt az idő, mert az Iródi- ával nagyon sok probléma volt, de Marta Weissová mindig karakánul kiállt az ügy mellett. Részt vett a találkozókon is, ott ült melletted a pincében. Ha tehette, végighallgatta az előadásokat és a vitát is. Ezt azért szorgalmaztam, hogy lássa és hallja, mihez adja a nevét, hogy ezeken a találkozókon semmi rossz nem történik, vagy legalább­is semmi olyan, amiről egyesek beszélnek... Nagyjából ez így is volt igaz. Igen, mert azok az összejövete­lek nem a hatalomnak a konkrét szidalmazásáról szóltak, hanem irodalomról. De mindenki szaba­don beszélhetett, és beszélt is. 1983 tavaszára, az első talál­kozóig tehát benned és újvári segítőtársaidban összeállt a mozgalom lényege, volt neve, célja, háttere, helyszíne, kimen­tek a meghívók... Kiket szólítot­tál meg a fiatal alkotók közül? Mindenkit, akiről tudtam, hogy ír és publikál. Gondolom, a Madách Könyv­kiadóban sokat segítettek. Igen, Balia Kálmántól kértem címeket, de az Új Ifjúságtól is kaptam, ahol az Uj Hajtások ro­vatban jelentek meg fiatalok írá­sai, és a Csallóköztől is. Az volt a lényeg, hogy fiatal, kötettel még nem rendelkező szerzők legye­nek. Első körben nagyjából het- ven-nyolcvan cím jött össze, s a továbbiakban ezeket bővítettük közösen. Nekik mentek ki a meg­hívók az első találkozóra. Az első találkozón pedig abban egyez­tünk meg, hogy ezek az összejö­vetelek rendszeresek lesznek. A híre hamar terjedt, úgyhogy a második találkozón már több mint háromszázan voltunk. Egyébként az első Iródia-találko- zónak meg a többinek is nagyon jó sajtója volt, nemcsak itt, ha­nem Magyarországon is, s az, hogy a mozgalom három évig működhetett, sokban ennek a jó sajtóvisszhangnak is köszönhető. A három év alatt több száz írás je­lent meg az Iródiáról és vele kap­csolatban. S az is sokat nyomott a latban, hogy akik írtak vagy nyi­latkoztak róla, azok elfogadott, hozzáértő személyek voltak. Ami bizonyos védelmet is nyújtott a mozgalomnak. Ezt rögtön az első találkozó után éreztem a munka­adóm, az újvári Csemadok részé­ről is. Mert a találkozó után elő­ször természetesen hümmögtek, hogy hát talán mégsem lesz ez jó, idejön ennyi fiatal, mindenféle ruhában, sokan is vannak, han­goskodnak is, ki tudja, mi lesz a vége - de amikor észlelték, hogy emögött szakmai háttér és támo­gatás is van, némileg megnyu­godtak, s csak óva intettek attól, nehogy elfajuljon a kezdeménye­zés. S persze ettől függetlenül fi­gyelték, mi történik, s minden ta­lálkozás után összeállítottak egy hosszú listát arról, ami nem tet­szett nekik, s ezt az elnökségi üléseken fölolvasták nekem. De te mindezzel számolva olyan előadókat hívtál meg, akiknek a szakmában, főként az irodalomban nevük és hitelük volt: Turczel Lajos, Grendel Lajos... így van, enélkül nem lett volna értelme, de enélkül nem is ment volna, rögtön az első találkozó után lefújták volna az egészet. Ezzel együtt sem folyt zavar­talanul az Iródia, melyet végül a sokadik próbálkozás után 1986-ban megszüntetett a hata­lom. Konkrétan mi volt a moz­galom letiltásának oka? Több oka volt. Egyik előzmé­nyeként az a kecskeméti iródiás találkozó szolgált, amelyről a tévé is tudósított, mármint a Magyar Televízió. Ezen a beszélgetésen mintegy heten vettünk részt az iródiások közül, ültünk a stúdió­ban, kérdeztek bennünket, mi meg őszintén elmondtuk a véle­ményüket. S persze Magyaror­szágon is figyelték a történéseket, nem csak nálunk. Valakinek ez szemet szúrt, s följelentette a műsort Köpeczi Bélánál, aki akkor a kulturális tárca vezetője volt, ő pedig szlovák kollégájának, Miro­slav Váleknak írt gyorsan egy sze­relmes levelet, hogy hát figyelje­nek már oda, kik járnak át Cseh­szlovákiából Magyarországra nyi- latkozgatni. A lényeg, hogy nem voltunk rokonszenvesek a hivata­los magyar kultúra szemében. S ez nagyon jól jött az itteni pártbi­zottságnak, hiszen lám-lám, eze­ket az iródiásokat a magyarok se akarják, azt szeretnék, ha elcsön- desítenénk a társaságot, hát akkor ezeket tüstént le is tiltjuk, és még csak tütakozástól se kell tarta­nunk, vagy ha bárki érdeklődne az iránt, hogy mi volt e lépésünk oka, akkor mi csak a magyaror­szágiak kérését teljesítettük. S ak­kor jött is a beszüntetésünkről szóló levél. Abban a dokumentumgyűjte­ményben, melyet az Iródia- anyagokból a mozgalom föl­számolása után összeállítottál és beköttettél, ez a levél mint 1986. szeptember 5-én kelt Csemadok-értesítés szerepel. Igen, de ez az értesítés egy pártutasítás hatására született, azt fönt fogalmazták, Pozsony­ban, az akkori kulturális minisz­térium legmagasabb beosztású magyar képviselőjének aláírásá­val. Ó ugyanakkor személyesen is leutazott Újvárba, beszélt a Csemadok és a könyvtár vezető­ségével, engem természetesen nem hívtak meg erre a megbe­szélésre. S ezen mondta el ne­kik, hogy mit kell tenniük, de azonnal. Hasonló módon vonták meg az engedélyt az Iródia-füzetek kiadásától is, azt meg azzal az indokkal, hogy e kiadványok országos jellegűek, s meghalad­ják a járás kompetenciáját. Pontosan. Az utolsó Iródia-fü- zetet, a néprajzit, a tizenhetedi­ket már engedély nélkül adtuk ki, ületve úgy nem lehetett volna, hi­szen mindegyiket be kellett mu­tatni, csak utána engedélyezték a kiadását és teijesztését. Ehhez az utolsóhoz már a Csemadok komá­romi helyi alapszervezetének és a Komáromi Duna Menti Múzeum­nak a segítsége kellett. S volt még egy találkozónk a beszüntetésünk tájékán, Somoiján, mert az ottani Csemadok-alapszervezetnek ak­kor Szilvássy József volt az elnö­ke, s megkerestem azzal a kérés­sel, tegye lehetővé, hogy utoljára egyszer még ott összejöhessünk. Ez meg is történt, s utána tényleg vége lett. 4 Azt a bizonyos 1983. június 18-i napot, az Iródia gyakorlati kezdetét hogyan kell elképzel­ni: mindenki jött a meghívó alapján, s tódultak a fiatalok az állomásról a Csemadok-szék- házba? Nem egészen, mert ahhoz, hogy együtt tölthessenek egy vagy két napot az ország minden terü­letéről érkező fiatal toliforgatók, akiknek majd ugyanígy haza is kell jutniuk a végén, ahhoz három nap kellett. Azt azért mondjuk el, hogy az Iródia nem szervezet volt, ha­nem mozgalom. A klubokkal el­lentétben még csak a szó szoros értelemben vett tagsága sem volt. Szabadon jött s maradt, aki akart, s annyiban vett benne részt, amennyiben akart... így van, nem is akartuk szer­vezetileg kötötté tenni, bár az­tán menet közben létrejött az Iródia Fórum nevű szűkebb szakmai és szervező társaság, mert volt rá igény. Két-három ta­lálkozó után ugyanis kiderült, hogy sokan vagyunk, és sokfé­lék. Egyesek csak alkalmi részt­vevői akartak lenni a mozgalom­nak, másokban volt igény prog­ramokat szervezni, irányítani, foglalkozásokat vezetni, s volt legalább egy tucat olyan tehet­ség, akikről kiderült, hogy már irodalmi érték, amit csinálnak, hogy velük külön is foglalkozni kell. De ezt a szűkebb csoportot sem tekintette senki mondjuk elnökségnek vagy vezetőségnek, mint ahogy nem is volt hivatalo­san választott testület. „Turczel Lajosnak elég volt említeni, mit tervezek, s máris lelkendezett.. (Somogyi Tibor felvétele) ( < «

Next

/
Thumbnails
Contents