Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)

2008-06-21 / 144. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Lord Henry vállat vont. -Nem fontos, drágám! Menjünk föl a szalonba. Köszönöm, Chapman úr, nem kérek cseresznyepálinkát. OSCAR WILDE: DORIAN GRAY ARCKÉPE 2008. június 21., szombat 2. évfolyam 25. szám Eszembe jut a budapesti metró sok száz ellenőre, akik az állomásokon reménytelenül próbálják minden Vonatozom... A jó szerencsém úgy hozta, hogy két hónap leforgása alatt Európa két különböző országában járhattam: Nyugaton, Nagy-Britanni- ában - és a Balkánon, Hor­vátországban. Mindkét or­szágban vonatoztam is. NAGY ILDIKÓ Részben szükségszerűségből, részben mert nagyon jó tapaszta­latszerzésnek tartom az utazás­nak ezt a módját. Ily módon az idegen az élet sűrűjét ismerheti meg, az emberek mindennapjaiba nyerhet betekintést, főleg ha be­szédbe is elegyedik velük. Nem utolsósorban gondolatban idő­utazást is tehet az ember Kelet- és Nyugat-Európa között. Ezt tettem én is. Vonatozás I. (Közép-Európából Délkelet-Európába) A pozsonyi nagyállomásról a menetrend szerint hajnali fél hat­kor kellene indulnia annak a nemzetközi gyorsnak, amelyhez a budapesti Keleti pályaudvaron van csatlakozásom. Igaz, majd félórányi a várakozási idő, de ennyi kell is, mert így biztosan nem késem le a másik vonatot, gondolom. Ám az elektromos jel­zőtáblát látva egyre idegesebb le­szek, mert vonatom már Po­zsonyba huszonöt perces késéssel érkezik meg... Végül befut, pár perc múlva indul is, és én biza­kodva foglalom el a kellemes ko­csi bársonyülését. Végre nem a koszos, büdös fülkék, a ragacsos padló, hanem civilizált körülmé­nyek. Igaz, itt is az üléseken ke­resztbe fekve alszanak a fiatalok, de őket megértem. Hisz már sok órája úton vannak. A vonat Var­sóból indult, Katowicén, Prágán, Pozsonyon keresztül tart Buda­pestre. Vajon ezeket a fiatalokat mi vonzza a magyar fővárosba, hogy akár huszonnégy órát is haj­landók vonatozni érte? Budapestre pontosan érkezünk meg. Lám, mit tesz a határok megszűnése, nincs mozdonycse­re, vámvizsgálat, utasok leszállí­tása és a vegzálás számos, a múlt­ból jól ismert módja. A Keletiben keresem következő vonatomat, a Tenkest, és próbálok eligazodni az ottani új rendszerben. A pero­nokat kerítéssel zárták el, csak a menetjegy felmutatása, majd az ellenőr általi láttamozása után engedik az utast vonatjához. Valószínűleg így akarja a MÁV a pályaudvart megtisztítani a zse- besektől, hajléktalanoktól, csa­vargóktól, akik ott tanyáztak za­varva és veszélyeztetve az utaso­kat - gondolom megértőén. Még­iscsak haladunk a civilizáció felé... Teli optimizmussal kérdem a legközelebbi ellenőrtől, hol ke­ressem a vonatomat. Mire ő és társa nagy meggyőződéssel jelenti ki, hogy én rosszul tudom, mert most nincs vonat Eszékre, csak délután kettőkor. Kicsit megije­dek, de nem hagy el kelet-közép- európai kitartásom, és az elektro­nikus menetrendből próbálok tá­jékozódni. Igen, van Tenkes, bár a célállomás Pécs, de néhány kocsi­ja megy tovább Horvátországba, sőt Szarajevóba. Ez megnyugtat. Befut a szerelvény, felszállók a szinte teljesen üres kocsiba. Mi­lyen fölösleges volt helyjegyet vennem! A vonat kocsijában aztán utolér a múlt: kopott, piszkos hu­zat az üléseken, koszos padló, át­láthatatlan és kinyithatatlan ab­lak... mintha húsz évet haladtunk volna vissza az időben. S ez az ér­zés csak fokozódik a határállomá­son, ahol jó félórát állunk. Kicsit mosolygó magyar, majd nagyon szigarú horvát tiszt lapozgatja út­levelemet. Attól tartok, előbb- utóbb találnak benne valami hi­bát. De nem, visszaadják, és el­mennek. Egyet rándul a vonat, aha, mozdonyt cseréltek, jön elő a régi beidegződés. Beli Monaster - Bélmonostor a határállomás. Egy közelben lévő, valószínűleg rak­tárépület falán még ott díszeleg a nagybetűs felirat: JUGOSPED. Hiába, kísért a múlt. Figyelek, de sem magyar feliratot nem látok, sem magyar szót nem hallok se­hol. Aztán beül hozzám a fülkébe egy hangos, négytagú leánycsa­pat. Próbálok valamit elcsípni be­szédjükből, de nem nagyon sike­rül. A valamennyi szláv nyelvben leggyakrabban használt szót azonban megértem. Ők is alapo­san megfűszerezik vele beszédü­ket... Az egyik állomáson a csapat fele leszáll, a többiek szóba el­egyednek velem. Ők az én szlovák beszédemet jól értik, én az ő hor­vát szavaikat kevésbé. Szlovákiá­ról már hallottak, de még nem jár­tak itt. Szívesen utaznának a vi­lágban, de a legnagyobb termé­szetességgel fogadják el ennek korlátáit. Vonatunk befut Eszék­re, elbúcsúzom a lányoktól, és le­szálláskor veszem csak észre, hogy ócska kis szerelvényünk mindössze három kocsiból áll. Va­jon hány utast visz a végállomás­ra, Szarajevóba? Vonatozás II. (Közép-európaiként Nyugat-Európában) Nagy-Britanniában élő lá­nyomnál a babavárással töltött időt önző módon úgy is próbálom hasznosítani, hogy egy napra Londonba utazom. Ennek legegyszerűbb módja felülni a vo­natra, majd a londoni vasútállo­másról bemetrózni a központba, ahonnan egy kis gyaloglással bár­hová el lehet jutni. Vejem és lá­nyom pontos útitervet készítettek nekem, kinyomtatták London metrótérképét - ezen egyébként külön jelzik azokat a megállókat, ahol tolókocsival is lehet közle­kedni -, nehogy eltévedjek a sok­milliós nagyvárosban. A kisvárosi vasútállomás pénztárosa szem­rebbenés nélkül hallgatja és érti meg közép-európai akcentuso­mat, és adja ki a csúcsidőn túlra szóló, ezért olcsóbb menetjegyet. Ennek előnye, hogy London min­den tömegközlekedési eszközére érvényes. A vonat percnyi pontos­sággal érkezik, hozzásimul a pe­ronhoz, hogy babakocsival vagy tolószékkel is be lehessen szállni. Majd füttyentés, indulunk. A va­gonban bársonyhuzatú ülések, sőt, a padlót is szőnyeg borítja. Sehol egy papírdarab, az ablakok tiszták. Álatta, megszokott helyén azonban hiába keresem a kukát. A szomszéd ülésen egy csinos, fiatal anyuka, ötéves forma kislányával. Titokban őket figyelem, hova dob­ják a papírpoharat, ha majd szívó­szállal ldszürcsölik belőle az italt. Egyszer csak meglátom az ülésbe épített szemetest, amely nyitott, tiszta fóliazacskóval van kibélel­ve. Feltételezem, hogy minden végállomáson kiürítik, és új zacs­kót tesznek bele. A brit a mi sze­münkkel nézve pazarló társada­lom... A Londonig tartó, mintegy negyvenöt perces utat bámészko- dással töltöm. Figyelem a tájat, amely buja zöld, de távolról sem olyan rendezett, mint például Hollandiában. Itt nem kell min­den négyzetmétert hasznosítani, ez hatalmas területű, gazdag or­szág, és elsősorban nem mező­gazdasági termelése teszi azzá. Épp ezért pazarlóbban bánhatnak a földdel, mint a hollandok. Köz­ben, feltűnés nélkül, figyelem úti­társaimat: az anyuka a vonatab­lakból is jól látható, épülő kisvá­rosról magyaráz valamit kislá­nyának, majd telefonálni kezd. Londonig be sem fejezi. A Barbie baba-szerű gyermek türelmesen figyeli anyját, nem szól közbe, nem zavarja meg. Nyilván meg­szokta, megtanulta, hogy most nem ő a fontos. Egyszer csak tás­kájából tükröt, sminkkészletet vesz elő, és nagy szakértelemmel festeni kezdi magát: előbb a szemhéját, majd az arcát, végül a szájára ken egy kis, valószínűleg gyümölcsízű rúzst. Látszik moz­dulatain, hogy nem először teszi. A kis tükörben megnézve magát elégedetten nyugtázza az ered­ményt. Anyuka mindebből mint­ha semmit nem venne észre... Közben megpróbálom kitalálni, hol járunk. Eltévedni ugyan nem lehet, hisz a végállomásig me­gyek, de az ismeretlen helyeket is szeretem megjegyezni. A tájékoz­tatás precíz: a plafonra felfüg­gesztett elektronikus menetren­den megjelenik a soron következő állomás, de hangszórón is be­mondják az állomás nevét. Meg­nyugtató érzés egy idegen or­szágban. A végállomáson megkö­szönik nekünk, utasoknak, hogy igénybe vettük a vasút szolgálta­tását, és szép napot kívánnak. Ki­felé menet kell a jegyet kezelni, aha, szóval ezért nem volt kalauz a vonatban. A londoni pályaudvaron ha­talmas tömeg özönlik a metróba. A biztonság kedvéért megkérdem az ellenőrtől az én irányomat, mert ha rossz felé indulok el, ne­héz visszatérni. Szavaiból nem sokat értek, de a kezével jelzett irányt követve megtalálom a piros Central Line-t. Bejutni a sávba csak az ellenőrzőkapun keresztül lehet, amely a jegyet is kezeli. Eszembe jut a budapesti metró sok száz ellenőre, akik az állomá­sokon reménytelenül próbálják minden utas menetjegyét ellen­őrizni és kiszűrni a simlizőket. Ezt a módszert alkalmazva a londoni metró öt perc alatt bedugulna. De Budapest talán átvehetné a lon­doni gyakorlatot. Az esti csúcs után vonatozom vissza a lányomékhoz. Most már nincs hangosbeszélő, sem elekt­ronikus menetrend. Talán min­denkiről feltételezik, hogy hazafe­lé tart, és tudja, hova akar eljutni. Ez az apróság azonban már nem zavar. A sok, meglepően kellemes élmény mellett ezt a kis szépség­hibáját a brit vasútnak elnézem. „A vonat kocsijában aztán utolér a múlt..." (AP Photo/Diether Endlicher)

Next

/
Thumbnails
Contents