Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)

2008-06-14 / 138. szám, szombat

Szalon 13

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 14.

hatatlanok a zsidóellenes megjegyzések,

Az Anne Frank-vándorkiállítást Anne koní fiatalok, gimnazisták mutatták be (A szerző felvételei)

a komáromi zsidó temetőben

E tények is bizonyítják, mennyire aktuális és fontos volt a szóban forgó konferencia megszervezése. A már említetteken kívül mindegyik bemutatott oktatási módszer megérdemelné, hogy szóljunk róla, ez terjedelmi okokból nem áll módunkban. Megtudhattuk például, hogy létezik módszer az óvodások játékos holokausztoktatására is, erre már egy cseh nyelvű kísérleti segédkönyv is született Egy kisfiúról, aki nem akart szám lenni címmel. Valamennyi előadó hangsúlyozta, hogy a holokausztokta- tást nem lehet az üldözéssel, a szörnyűségek bemutatásával kezdeni (hiszen sokan azt sem tudják, kik is tulajdonképpen a zsidók, miben különböznek a többségi társadalomtól), előbb meg kell ismertetni a diákokat a zsidóság történetével, kultúrájával stb. Ez utóbbiakkal kapcsolatban is több előadás elhangzott a konferencián, például Simon Attila történész Magyarok, zsidók, csehszlovákok - pillanatképek az első Csehszlovák Köztársaság időszakából című előadása, vagy Kovács Tamás budapesti történész beszámolója a komáromi régió zsidóságának történetéről a vészkorszak idején.

Számos körültekintően és alaposan kidolgozott s már a gyakorlatban alkalmazott jól bevált módszerből lehet tehát válogatni, szakmai tanácsokért is van kikhez fordulni. Milyen kár, hogy bár több mint 200 iskolába küldtek a szervezők meghívót, a konferencián aránylag kevés hazai pedagógus vett részt, ám Magyarországról többen is eljöttek. Legyünk azonban optimisták: bízzunk benne, hogy sok pedagógus tartja fontosnak ezt a kérdést, és kritikusan lépnek fel az antiszemitizmussal és a holokauszttagadással szemben. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy magyar kisebbségiként ránk is ránk sütötték a kollektív bűnösség bélyegét (és a szlovák politikusok zöme ma is méltatlanul viszonyul múld az ún. szlovák-magyar lakosságcsere, mind a magyarok Csehországba történt deportálásának kérdéséhez), s az is meglehet, hogy sokunk szüleit, rokonait vagy ismerőseit talán éppen azzal a marhavagonnal deportálták annak idején Csehországba, amelyben egykor a halálraítélt zsidókat szállították embertelen körülmények között a koncentrációs táborok felé. Ők szerencsére visszatérhettek, sok zsidó gyermek és felnőtt azonban soha. Már emiatt is szolidári- sabbaknak kell - kellene - lennünk a zsidósággal és minden más kisebbséggel szemben.

Képesek lehetünk örökké érvényes erkölcsi kérdéseket megbeszelni

Segíthet megérteni önmagunkat...

KISS LÁSZLÓ

A Komáromi Zsidó Hitközség Pinchas leb Frieden Oktatási Központja által szervezett Ways - Cesty - Utak konferencia egyik előadójával, Pécsi Tiborral, a budapesti Holokauszt Emfékközpont munkatársával a háromnapos rendezvény végén beszélgettünk.

Semmilyen kötődése nincs a zsidósághoz, a családját sem érte atrocitás a vészkorszakban. Mikor és miért döntött úgy, hogy a holokauszttal fog foglalkozni?

Keresztény emberként, teológusként kezdtem el foglalkozni a zsidó nép történetével, és nagyon hamar eljutottam ehhez az időszakhoz, amelyet vészkorszaknak, holo- kausztnak és soának is neveznek. 1994-ben, amikor a TEDISZ (Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség) a Hit Gyülekezetével együtt megszervezte a Ne menj tovább, barátom! című konferenciasorozatot, akkor szervezőként kapcsolódtam be. 1997-ben kezdtem el tanítani, és a kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy ezt az időszakot a diákok megismeijék. Az igazi módszertani megújulást 2002 ősze hozta, amikor először vettem részt a Yad Vashem Intézet (a holo- kausztkutatással és -oktatással foglalkozó legnagyobb intézet, Jeruzsálemben) által magyarországi tanárok számára szervezett továbbképzésen. Megértettem, hogy ezt a témát lehet úgy is tanítani, hogy sem a tanár, sem a diák nem rokkan bele, de képesek lehetünk örökké érvényes erkölcsi kérdéseket és düemmákat megbeszélni.

Egy segédtankönyvet is tervez a témában. Beszélne erről?

A könyv anyaga összeállt, s már kiadás előtt áll. Húsz fejezetre tagozódik. Ebből tíz az egyetemes, tíz pedig a magyarországi holokauszt történetét dolgozza fel. Nem csupán történeti leírásokat tartalmaz, hanem különböző témaköröket dolgoztam fel: kirekesztés, gettósí- tás, a végső megoldás, embermentés, zsidó ellenállás és így tovább. A szövegben visszaemlékezések, dokumentumok, fényképek is találhatók, amelyekhez a feldolgozást segítő és tanulást elindító feladatokat készítettem. Tülajdonképpen erre a törzsanyagra épülve dolgozzuk ki kollegáimmal a budapesti Holokauszt Emlékközpontban a módszereket az állandó kiállítás bemutatására, és az azt követő rendhagyó órákra.

Szükség van-e külön segédtankönyvre akkor, amikor rengeteg szakirodalmat olvashatunk a témában?

Én azt a kérdést tenném fel, hogy szükség van-e még egy tankönyvre akkor, amikor rengeteg, a témával foglalkozó irodalom, visszaemlékezések, monográfiák, sőt tankönyvek is megjelentek már? Erre az a válaszom, hogy nekem mint tanárnak van erre igazán szükségem, mert ahogy bennem működik a téma, úgy szeretném továbbadni a tanítványaimnak, vagy az Emlékközpontba látogatóknak. Teljesen egyetértek a Yad Vashem munkatársaival abban, hogy a holoka- usztban szereplő emberek (áldozatok, elkövetők, embermentők és csendes szemlélők) mindennapi dilemmáit, vívódásait és döntéseit tanítanunk kell. A könyvem is ezt a személetet is tükrözi. De visszatérve a feltett kérdésre: azért jelenik meg üyen nagy számú munka a holokausztról, mert - ahogy Kertész Imre is mondta - az emberiség jobbik fele nem akar, és nem tudhat napirendre térni a történtek felett. Ma is megrázza az embert, hogy ez a hidegvérrel és iparszerű- en végrehajtott népirtás a művelt

és modem Európa közepén, az európai kultúrán nevelkedett és magasan képzett személyek által történt meg. A nemzetiszocialisták és szövetségeseik nem indulatból, hanem racionálisan megtervezve kísérelték meg kiirtani az egyik legősibb kultúrnemzetet. Ma is megdöbbent az, hogy Hidernek és társainak minden európai nemzetben voltak szövetségesei.

Ön a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány munkatársa. Mit kell tudnunk az intézményről?

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az Emlékközpontot a magyar állam hozta létre és működteti, hogy gyűjtse, dokumentálja, oktassa az 1938 és 1945 közötti eseményeket. Az épület a IX. kerületben, a Páva utca 39. alatt található. 2004. április 15-én a magyarországi holokauszt emléknap előestéjén nyitotta meg kapuit. Az állandó kiállítás, amelynek címe Jogfosztástól népirtásig, 2006. február 21-e óta látható. Az intézményben nemcsak a kiállítás, valamint a dokumentumok és tárgyi emlékek gyűjtése főijük, hanem például egy külön munkacsoport a holokauszt magyarországi áldozatainak nevét kutatja és gyűjti azzal a céllal, hogy megörökítsük őket az Áldozatok Emlékfalán. Oktatási munka is folyik, nem csupán a kiállításokon, hanem rendhagyó történelemórák keretében, de az Emlékközpont falain kívül, a minket meghívó iskolákban is tartunk kihelyezett órákat és foglalkozásokat. A téma fontossága miatt ezek a programok a diákok és a tanárok számára ingyenesek. Ezen kívül kapcsolatban állunk a külföldi - így a szlovákiai - társszervezetekkel, kollegákkal is.

Sokak szerint ma „a csapból is a holokauszt folyik.” Mit gondol erről?

Nyilván arra utal, hogy érmék a témának kapcsán elsősorban a zsidóságot ért atrocitásokról beszélünk a leghangsúlyosabban. Ennek az az oka, hogy a náci faji politikáPécsi Tibor: „Mindenki tud valamit a holokausztról..." (Képarchívum)

ban egyetlen népcsoport volt totális megsemmisítésre ítélve: a zsidók. Természetesen borzasztó sors várt (vagy várt volna) a romákra, a szlávokra, a lengyelekre (szándékosan említem őket külön), a nácizmus politikai és vallási ellenfeleire egyaránt. Az, hogy erről beszélünk a holokauszt kapcsán, nyü- vánvalóan irritálja azokat, alak egyetértenek a hajdani elkövetőkkel, vagy azok eszméivel. Ennek egyik példája a modem anticioniz- mus, amely a zsidó állam, Izrael létét kérdőjelezi meg, ha ugyanis 1933 és 1945 között létezett volna a zsidó nemzeti otthon, akkor nem lehetett volna ezt a népirtást végrehajtani. Másrészt annak, hogy a holokausztról mostanában ennyit hallunk, több oka is van: egyfelől a túlélők szeretnék megosztani a történetüket, amelyet esedeg évtizedekig senkinek nem mondtak el, másfelől ez a legjobban dokumentált népirtás a történelemben. Ahogyan már utaltam rá, ennek tanulmányozása segíthet megértem önmagunkat.

Szlovákia 1944 augusztusáig szintén csatlós állam volt. Hogyan zajlott itt a holokauszt?

A Jozef Tiso vezette szlovák állam szinte születése pillanatától szigorú antiszemita politikát folytatott. Érdekes módon még fizetni is hajlandóak voltak a németeknek, hogy elszállítsák a szlovákiai zsidókat a lengyelországi haláltáborokba. 1942 késő tavaszától zajlottak a deportálások. Több tízezer zsidót szállítottak el. Ekkor azonban a pozsonyi székhelyű Mentőbizottság (cionista zsidók által irányított önmentő csoport, melynek egyik vezetője szlovákiai zsidó nő, Gisi Fleischmann volt), felismerte az akciót irányító SS-ek korrumpálha- tóságát, és részben a magyarorszá: gi zsidóktól kölcsönkért pénzzel 1942 végén elérték a szlovákiai deportálások leállítását. Még egy érdekes párhuzam: sok szlovákiai menekült részt vett a magyarországi önmentésben is. A szlovák zsidókat csak a nemzeti felkelés leverése után deportálták újra.

Miben különbözött - már ha egyáltalán különbözött - a magyarországi holokauszt az európai gyakorlattól?

Lefolyásában gyakorlatilag semmiben. Ugyanúgy megbélyegezték, izolálták és deportálták a zsidókat. Nem felejthetjük azonban el, hogy a magyarországi gettósítás és deportálás 1944 tavaszán-nyärán történt. Akkor, amikor már minden józanul gondolkodó ember számára nyilvánvalóvá vált, hogy Németország és szövetségesei elveszítették a háborút. Már régen túl voltunk Sztálingrádon is. A D-day napján (1944. június 6-án a szövetségesek partra szálltak Normandiában) több magyar zsidót gyilkoltak meg Auschwitz-Birkenauban, mint amennyi szövetséges katona halt meg a hadműveletben. Ki kell emelnünk, hogy a magyarországi zsidók deportálása a holokauszt történetének leggyorsabb és legvéresebb akciója volt. 56 nap alatt több mint 437 000 magyar állampolgárt deportáltak. Adolf Eich- mann, a deportálásokat irányító SS-tiszt külön kiemelte, hogy a magyar hatóságok együttműködése példás volt. Eichmann csupán 130 német munkatárssal érkezett Magyarországra. Ha a magyar hatóságok nem szolgálják ki a németek igényeit, esélyük sem lett volna erre a vülámgyors akcióra. A háború végső szakaszában a nyüasok is mindent megtettek, hogy Magyar- országot zsidótlanítsák.

Mit tud egy mai átlagember a holokausztról?

A tapasztalataim alapján mindenki tud valamit a holokausztról. Azt mindenki tudja, hogy .Auschwitzban voltak gázkamrák, ahol zsidókat öltek meg.” A labdarúgómérkőzéseken a szurkolók is gyakran énekelnek egy Auschwitzba tartó vonatról. Nem csaphatjuk be magunkat azzal, hogy az emberek semmit nem tudnak, de ezeken a „hívószavakon” túl már kevesen látnak. Véleményem szerint a legfontosabb ezeket az innen-onnan összeszedett ismereteket tisztába tenni. A csoportok vezetése során gyakran megállunk, és megpróbáljuk eloszlatni a tévhiteket, és pontosítani a már meglévő információkat. Izgalmas pillanatok azok, amikor a diákok vágy éppen a felnőttek egymással diskurzust folytatnak a történtekről. És ha megindul a párbeszéd, onnantól kezdve nyert ügyünk van.