Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-31 / 126. szám, szombat
Szalon 13 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. MÁJUS 31. KÖNYV A SZALONBAN Búgnak a tárnák BENYOVSZKY KRISZTIÁN Mit tehet egy kamasz fiú, ha rajongott apja váratlanul eltűnik, a rendőrség nem áll a helyzet magaslatán, anyját és húgát pedig láthatólag nem különösebben izgatja a dolog? Természetesen a saját kezébe veszi az ügyet. Ez történik Az alagutak rejtélye főhősével, Will Burrowsszal is. Van ugyan némi gyakorlata a nyomozásban, hisz apjával azelőtt számos régészeti ásatáson vett részt, viszont nem sok minden áll a rendelkezésére a kutatómunkához: apjának, a múzeumot igazgató műkedvelő régésznek a naplója, egy hevenyészett térképe és a néhány elejtett szava az eltűnése előtt. Akad azonban egy odaadó barát (Chester), aki - ha nem is teljesen önszántából és dalolva, de - elkíséri őt e kalandos és veszélyes úton. A Roderick Gordon és Brian Williams által írt kiváló regény történéseinek fő mozgatórugóját tehát a varázsmesékre emlékeztető bonyodalom képezi: az eltűnt (elrabolt) személy megtalálása és hazahozatala. A két fiú azért kel útra, hogy a váratlanul és szinte nyomtalanul eltűnt Dr. Burrowst felkutassa. Mintha a föld nyelte volna el őt - mondhatnánk, de ez itt most szó szerint értendő... A kutatás ugyanis meglepő felfedezésbe torkollik: létezik London alatt egy teljesen kiépült másik város, egy másik világ, a Kolónia, amelynek véletlenül Burrows is a nyomára akadt. Először csak sejtik, később azonban már bizonyosak benne, hogy hirtelen eltűnése is ezzel függ össze. Bár van bennük félelem (s a későbbi események messzemenőkig igazolják ennek indokoltságát), mégsem fogják menekülőre a dolgot, amikor a fenti és a lenti világot elválasztó, illetve összekötő ajtó becsapódik mögöttük. A küszöb átlépése számos elbeszélő műben (e regényt is beleértve) szimbolikus érvényű tett: valami újnak, addig ismeretlennek a feltárulkozását jelenti, ami aztán a cselekvő hős megváltozását is magával vonhatja. Itt is ez történik: az apa utáni nyomozás nemcsak a rejtélyes föld alatti világ felfedezését hozza magával, hanem az identitás újrafogalmazásának a szükségességét is. Wülnek rá kell döbbennie, hogy nem az, akinek mindig is hitte magát, s hogy ez a közvetlen környezetében élőkre is érvényes. A változás és a fordulatosság tehát nemcsak a külső cselekmény szintjén jut érvényre, hanem a személyiség belső tartományaiban is. Érdemes megjegyezni, hogy a föld alatti járatokban és barlangokban való bolyongást egyes mélylélektani elméletek az anyaméhbe való visszatéréssel hozzák kapcsolatba, amely biztonságot és védettséget jelent, ugyanakkor némi szorongást is kelt. Willben is egyre ambivalen- sebb érzések kavarognak, különösen azt követően, hogy az apa utáni kutatása egyszer csak az anya, azaz az eredet utáni kutatássá válik. Ahogy kezdi kiismerni a lenti világot és ezzel együtt múltját is, úgy szűnik meg számára fokozatosan annak idegensége, s válik egyre ismerősebbé; ezzel egy időben pedig az addig otthonos, ismerős fenti vüágtól egyre inkább kezd eltávolodni és elidegenedni. A regény több hagyományból is táplálkozik. A két fiú kolóniabeli kalandjai mögött a mesék cselek- ményfunkcióin és szerepkörein kívül a másvilágon tett utazásokról beszámoló alászállás-mítoszok narratív mintázatai is felsejlenek, nem beszélve ezek későbbi, pro- fanizált irodalmi változatairól (nagyvárosok alvilágát és földalatti összeesküvéseket bemutató titokregények). A zárlat viszont („El a Kolóniától, el Highfieldtől, le egyenesen a Föld legmélye felé.” - 335.) ráirányítja a figyelmet még egy fontos műfaji .járatra”: Verne ifjúsági kalandregényeire. A Kolónia társadalmi berendezkedésének bemutatásában az önkényuralmi rendszerek hatalmi logikáját és személyiségformáló praktikáit ábrázoló negatív utópiák hagyományát folytatja a könyv: a mi-ők, valamint a lent-fent ősi szembeállításán alapuló kétpólusú világról van szó, melyben a másképp gondolkodó kevesek állnak szemben a hatalmat gyakorlók szűk rétegével és a hatalomhoz alkalmazkodó tömegekkel. A külső és belső cselekményterek jellemzésében pedig a viktoriánus angol regények, elsősorban Dickens műveinek az emléke kísért: a félelmetes, nyomasztó helyek a bensőséges, famüiáris helyekkel váltakoznak, a gyerekbörtönök és dologházak sötét tónusát a meleg családi otthonok meghitt kandallófénye ellenpontozza. Mindezeket számba véve nehéz egyértelműen meghatározni a regény műfaját, nem mintha erre feltétlenül szükség volna. Ha mégis - legalább megközelítőleg - be kellene tájolni, akkor egy olyan (ifjúsági) kalandregénynek mondanám, amely remekül alkalmazza a párhuzamos vagy alternatív világokat megjelenítő (dark) fantasyk és a horror bizonyos elemeit. A folytatást 2008 karácsonyára ígéri a kiadó. S a fülszöveg arról is említést tesz, hogy jövőre már valószínűleg elkészül a regény filmadaptációja. Érdemes tehát mielőbb elolvasni Az alagutak rejtélyét, hogy majdan a moziba már felkészült nézőkként ülhessünk be. (Roderick Gordon és Brian Williams: Azalagutakrejtélye. Fordította Görgey Etelka. Budapest, Agave Kiadó, 2007,340old.) ZENE A SZALONBAN Hogy milyen volt a pokol? CSEHY ZOLTÁN WER MM 2 UiEPiGD hans werner henze * aristaeus * orpheus behind the wire ,A torkomból a föld énekelt / Aztán minden egyes hang az ujjhegyeimből áradt szét / Most ismét megváltozott / Most a földdel együtt éneklek a capella” - hangzik fel Hans Werner Henze Edward Bond versem alapuló Orpheusz a szögesdrót mögött című kórusművében. A zeneszerző kiemeli a mítoszt a maga rituális összefüggésrendszeréből, de meghagyja a szakralitását. Orpheusz alakjában a költészet szabadsága testesül meg, aki az örökkévalóság egy szikrájának birtokában szembeszegül a feledéssel, illetve a halállal, s noha megtöretik, őijöngő asszonyok tépik szét, az a magatartás, mely a tradícióval és a testbe zárt emberi létezéssel helyezkedett szembe, örök értékképző erejű példázattá nemesült. Henze alkotása aktualizáló karakterű: Bond versét állítólag egy argentin katonai puccs rémtettei ihlették, a meggyilkolt, elrabolt vagy élve helikopterekről a tengerbe hányt férfiak sorstragédiái. Az ötrészes kompozíció a gondolat és a szabadság bezárhatatlansá- gának ragyogó zenei ünneplése: a pokoljárást érzékeltető első tétel zseniális ellenvilágot teremt pokol és létezés közt, melyet a zeneszerző a zene és a csönd egymásba játszásával, egymást igénylő evidenciájával érzékeltet: „a zene úgy hangzott, akár a csönd.” A pokol utcája néptelen, „csak egy titkosrendőr figyelt az ablakból”. A fergeteges felütés kapcsán nem lehet nem megidézni Tolnai Ottó e tételhez közel álló remekművét, az Orpheusz új lantja című költeményt, melyben az 1980-as évek jugoszláviai politikai-szellemi elnyomásával szállt szembe egy szerb költőt védelmezve. (Többek közt e szöveg miatt menesztették Sziveri Jánost, az Új Symposion főszerkesztőjét.) Orpheusz új hangszere a börtönrács és a cipő- pertli, de Tolnai Orpheusza később, a Wilhelm-dalok avagy a vidéki orfeuszban már kifejezetten az Együgyü és a Művész leglénye- gét egybejátszó figurakánt is megjelenik. Henze nem hoz létre egy ennyire radikális ellenvilágot, az ő univerzuma Ovidiushoz áll közel, akinek szintén hatalmas témája volt a környezetétől elszakított vagy elváló individuum ábrázolása. Á zene kimagasló érzékenységgel válik érzékivé, Orpheusz és Eurüdiké egységének megbomlása az élve megbalás paradoxonára épül: a másik elvesztése öngyilkos gesztus. Ez a belsőségesség kerül szembe a „diadal” és a „szabadság” dalát hallató Orpheusszal, aki a mű végén e két minőség megdicsőültjeként jelenik meg. Ez az apoteózis párhuzamos a barokk tradícióval, s Monteverdi Orfeójónak záró jelenetével: Apollón az égbe emeli a költőt. Míg Henze úgy véli, a szabadság apoteózisa zajlik itt le, René Jacobs egy interjújában Monteverdi esetében (noha köztudottan a barokk opera happy end-centrikus) épp ellenkezőleg, a költészet és a szerelem e világi csődjéről beszélt. Henze művét a berlini rádió kórusa adja elő Robin Gritton vezényletével. A cd terjedelmesebb darabja az Aristaeus című zenedráma (dram- ma in musica per voce recitante e orchestra): Henze itt az Oprhe- usz-mítosz egy újabb alakváltozatát aknázza ki, mégpedig Angelo Poliziano nyomán. Poliziano híres pásztordrámájában (La favola di Orfeo) összekombinálja a közismert ovidiusi verziót a vergiliusi- val, és egy fordulatos cselekményt alakít ki: Aristaeus Orpheusz szerelmi riválisa, aki agresszív közeledésével Eurüdiké halálának okozója lesz. A Henze-darab kiváló karaktereket alkot meg: Orpheuszt a darabban két hangszer, a hárfa és a gitár testesíti meg, Aristaeus ellenben kifejezetten vulgáris jellemvonásokat kap. A mű prológusa mintegy Aristaeus szájába adja annak a hagyománynak a történetét, melynek ő is a főhőse. A zenekari adagio viszont már Orpheuszt mutatja be, mint hangszere királyát. A néma Orpheusz és a folytonosan beszélő Aristaeus ellentéte a darabnak különös feszültséget kölcsönöz, amit az old fel, hogy a két narratíva belefut Ovidius szövegébe, azaz a szóban és zenében megjelenített történésből az örök mítoszba. Henze Orpheusza különösen jelentős adalék a (poszt)modern zene Orpheusz-történetei között. A talán jelenleg legnépszerűbb Orpheusz-feldolgozó Harrison Birtwistle remekművében (The Mask of Orfeus) Monteverdi, Peri, Haydn, Offenbach, Dessau, Milhaud, Pontano, Cocteau vagy Buzzati (képregénnyé formált) értelmezése éppúgy megjelenik, akár a mitográfia mindenkori tanúságtétele. Orpheusz itt eleve három alakban mutatkozik, az ember, a hős és a mítosz megsze- mélyesítőjeként, ennek megfelelően egy énekes, egy táncos és egy pantomimművész jeleníti meg. Itt Orpheusz énje valósággal dissze- minálódik a mítoszok orgiájában, míg Henze a látószög megváltoztatása helyett a látószög átállításával és Orpheusz sokszoros „megszólaltatása” helyett a hős „elnémításával” kísérletezik. „Hogy milyen volt a pokol? / Sose láttam hozzá foghatót / A zene úgy hangozott, akár a csönd / (nehéz ezt elképzelni)?” - kérdezi a kórusmű librettójának Orpheusza. Nem, Henzénekhála, nem. A berlini rádió zenekarát Marek Janowski vezényli, a prózai elbeszélő szerepében Martin Wuttke hallható. (Hans Werner Henze: Aristaeus, Orpheus behind the Wire, Mainz, WERGO, 2006)
