Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-31 / 126. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát ahghanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: R1QUET GONDOLATAI iszom az esőt iszom az esőt harapom hozzá a vadsóskát mit csinálhatok most éppen saxlehnerék szalonjának a falán TOLNAI OTTÓ: WILHELM-DALOK 2008. május 31., szombat 2. évfolyam 22. szám Ez a negrózás-szenvedély okozta gyerekkorom egyik legmegalázóbb pillanatát. Az ember mindig ott alázódik, ahol nem várja... Negro Néha, csakúgy, véletlenül, unalmamban rákattanok egy-egy szóra a google-ban. Aztán hosszan elcsodálkozom, hány ezer hivatkozása van a legjelentéktelenebb marhaságnak is. ZALÁN TIBOR így lesz a semminek helyiértéke ebben a mai világhálós világban, így nő minden törpe az égig, nyalja ülve a holdat az ember. Jólesik felértékelnie magát, holott semmivel sem lett több, mint eddig volt, csak nem tudta, hogy hivatkozások özöne vonatkozik rá egy virtuális világtérben. Mondjuk, magamra kattintok. Kb. 48600 magyar nyelvű találatom van a képernyőm szerint. Sok ez, vagy kevés? Nyilván örülnöm kell, mert nem kevés. De, ha mással hasonlítanám össze magam? Nem tudom, kivel... Lehet, elke- nődnék, mert ahhoz képest még a félszázezer tétel is kevés lenne. Nem nézem meg másét. Maradok fontos ember magamnak. Persze, ez csak ritkán esik meg velem. Hogy magamra bekattanok. Általában lehetetlen (nek feltűnő) szavakat ütök be a keresőbe, és a kereső, miért, miért nem, kötelességének tartja, hogy az összes értelmetlenségemre megpróbáljon értelmes választ adni. Annak idején, amikor megjelent az Opus N3: Koga című avantgarde kötetem, mindenki azt kérdezte tőlem, mit jelent a koga. Nem tudtam választ adni rá. Jankovics József irodalomtörténész barátom nagyobbik lánya, ma orvos, akkor óvodás, találta ki a maga szórakoztatására, a család rettegésben tartására, a szót. Először fürdés közben kiáltott fel, itt a koga! Berohantak a szülők, ő hol ide, hol oda mutatott, keresték, nem találták. Azután, amíg el nem unta, már mindenhol meglátni vélte a kogát. Különös módon mindig olyankor és ott, amikor és ahol a szülei nem voltak éppen a közelében. Amikor tehát a köteteimet adtam, nekem a koga olyan létezőt jelentett, amelyik nem mutatkozik meg előttünk a valós kiterjedésében, ha van neki ilyen, de a létezését valamüyen formában, esetlegesen médiumon keresztül, bejelenti, definiálja. Élveztem a szó titokzatosságát, sugallatát, erejét, rövidségét és hangzás-talányát, valamiért, költőiségét. A napokban, pihenésképpen, kuncogva beütöttem a koga szót a google-keresőbe, és legnagyobb meglepetésemre 24600 találatot jelez a háló. Ezt nevezem én karriernek. Harminc éve vagyok a pályán, könyvek, drámák, előadások, díjak... Ezzel épp a kétszeresét érem, a találatok mennyisége szerint, a hajdani semminek. Ez szopás! A szopásról a negro jut eszembe. Meg az apám. A zseniális kis kubikos ember, aki mindig negrót szopogatott. Talán mert azt szerette. De az is lehet, mert az volt a legolcsóbb, és apám mindig szegény ember volt. Az is maradt. A gazdagodó vüágban szegény. Mondhatom, a világ nem (sem) neki gazdagodott. Szopogatta tehát tovább a negrót. Ez a negrózás-szenvedély okozta gyerekkorom egyik legmegalázóbb pillanatát. Az ember mindig ott alázódik, ahol nem vátja. Lehet, hogy épp ez a megalázat lényege. A váratlanság, az átverés, vagy a leleplezés megsemmisítő gesztusa. Apámnak szokása volt, hogy amikor rágyújtott egy negróra, akkor egy-egy cukorkát nekünk is kivett a zacskóból. A bátyám azonnal a szájába kapta, s már iszkolt is valamerre tovább. Én azonban soha nem ettem meg az apámtól kapott negrót, mindig eltettem azt. Ki nem állhattam ugyanis az ánizsos, ragacsos ízét. Az idő telt, aztán múlt, a negro pedig egyre csak szaporodott a veranda biztosnak tűnő sarkában, újságpapírokkal letakarva. Egy napon, mert az egy napok, számtalan irodalmi alkotásból értesülhettünk erről, hogy ezek az egy napok mindig elkövetkeznek, szóval, egy napon apám kiabál kifelé a verandáról, menjek sürgősen be. Sürgősen bemegyek, és szinte elájulok a látványtól. Apámat látom állni ott, meglehetősen nagy mennyiségű negro cukorka fölött. Ahogy elnézem, különösen, hogy apámat soha nem láttam óriásnak, már ami a termetét illette, a negro kisebbfajta hegyet képez lábai előtt a lakás eme eldugott pontján. Mi ez, kérdezi apám. Mielőtt válaszolhatnék, az arcára pülan- tok, és arról olyan mélységes szomorúságot olvasok le, amit nehéz lenne leírni, és nem lehet azóta sem elfelejteni. Nem szeretem a negrót, dadogom. És miért nem mondtad ezt meg nekem, kérdezi. Mert nem akartalak megbántani. Megbántani? Tudom, hogy a többi cukor drágább. Nem tudtam, hogy egyre árkolom magamat ezzel. Gondolod, hogy sajnáltam volna másra a pénzt, horgasztja le a fejét. Azt gondoltam, másra nincs pénzed, mert szegények vágjunk. A kis ember gömyedten áll, nem néz rám, mintha neki kellene szégyellnie magát előttem. Nagyot sóhajt, egy szatyorba lapátolja a negrókat, azután nehéz léptekkel elvánszorog a verandáról a kert irányába. Csak vacsoránál kerül elő. Nem néz rám. Mintha nem is közöttünk lenne már... Apa, hol van a negro, kérdezem a néma vacsora végén. Az összesei bedobtam a pöcegödör- be, mondja halkan, megbántot- tan, és kimegy csillagokat nézni az udvarra. Nem megyek utána. Nem mertem. Ha most élne, leültetném a gép elé. A google-ba beütnénk a negro szót. És 106000 találatot kapnánk. Kétszer annyit, amennyit én értem el eddigi életem során. És nagyon érdekes dolgokra jönnénk rá így ketten, egy ülésben. Megtudnánk, hogy a Negro cukorkát feltalálójáról, Pietro Neg- róról, és nem fekete (néger - akkoriban még így hívták az afroázsiaiakat) színéről nevezték el. A cukorkagyártás melléktermékét, a törmelékcukrot használta alapanyagként. Megtudnánk, hogy a Negro cukor teljes összetétele ma is ugyanolyan szigorúan őrzött titok, mint például a Coca-Cola receptje (!), és ettől hanyatt is vágnánk magunkat, és felértékelődne szemünkben - szánkban - a szopogatnivaló. Megtudnánk, hogy számos ismert színész, énekes ápolta ezzel torkát fellépés előtt és után. Az isteni Karády Katalin, a korabeli popdíva föl nem lépett volna Negro nélkül. Jávor Pál is igen kedvelte. Brrrrr! Elröhögcsélnénk azon, hogy a termék híres reklámszlogenje: A torok kéményseprője, és a negro láttán megfognánk egymás ruháján a gombokat. Megtudnánk, hogy 1990-ig csak a hagyományos ánizs-mentol ízesítéssel, és csak fekete színben készült. Ezért és ekkor keletkezhettek az ilyen beszólások: Olyan sötét vagy, hogy világít a fogad között a Negro; vagy: Olyan sötét vagy, hogy hozzád képest a Negro egy atomvillanás. Látod, apa, nevetgélek itt veled, már szent a béke, a negro sokkal izgalmasabb és bonyolultabb dolog, mint azt én gyerekésszel felfoghattam. (A Coca-Co- lát is csak úgy isszuk, gyanútlanul. Pedig, ha tudnánk, hogy a receptje szigorúan őrzött titok...) Biztos vagyok benne, hogy nem dobtad bele a félretett cukrokat a pöce- gödörbe, hanem te is elrejtetted valahová. Máshová... Vedd elő őket, kérlek, rakjuk meg alaposan a zsebeinket. Jól jön a torkunknak. Kiüresedő szívemről már nem is beszélve... „...és a negro láttán megfognánk egymás ruháján a gombokat..." (REUTERS/Michaela Rehle)
