Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-17 / 114. szám, szombat
Szalon 13 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. MÁJUS 17. KÖNYV A SZALONBAN Közelítések Márai Sándorhoz SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY A „műalkotást néhány óra alatt fogadják be, miközben sok héten át hozzák létre. Már maga ez a tény is kizárja az adekvát megragadást. A műalkotás nem olyan, mint egyetlen lendületes vonal, hanem mint az, amelyet megmegújuló nekirugaszkodásokkal húzunk.” Robert Musil írta ezt a naplójában, amelyből mellesleg a Kalligram adott ki egy bő válogatást magyarul. A meg-megújuló nekirugaszkodás eszménye vezethette Szávai Jánost, amidőn ezt az alcímet adta könyvének: Közelítések Márai Sándorhoz. A kötet tizenhárom tanulmányából öt most jelenik meg először, a többit tanulmánykötetben vagy folyóiratban lehetett korábban olvasni. Öt esetben a szerző módosította szövegét a korábbi változathoz képest. Egy szöveg eredetileg franciáuljelent meg. A könyv szerzője, többekhez hasonlóan, annak józan tudomásulvételével indítja gondolatmenetét, hogy a magyar nyelv ismertsége jórészt erre a nyelvterületre korlátozódik. „Az ezredforduló körül következett be az a pillanat, amikor három magyar író láthatólag elérte azt a pontot, ahol belépés nyílik a dialogikus világba. Kosztolányi Dezsőre, Kertész Imrére és Márai Sándorra gondolok” (28). Szinte bizonyosra vehető, hogy ezt a megállapítást nem minden magyar irodalmár fogadja örömmel. Szávai János azon kevesek közé tartozik, akik tudomást vesznek arról, miként szemléli a külföld a magyar kultúrát. Franciaországi megítélésünk avatott ismerője- ként jól tudja, hogy a külföldet nem okvetlenül az érdekli, ami a magyar közönséget vonzza. Mi az oka ennek az eltérésnek? Erre a kérdésre keresi a választ. Fönntartásokkal él a magyarból készített átültetésekkel szemben, éspedig teljes joggal. Aki esetleg ismeri A zendülők angol fordításáról 2007-ben a Times Literary Supplementben megjelent bírálatomat, tudhatja, hogy nekem is hasonló az álláspontom. Szávai János meggyőzően érvel, amikor például kifogásolja a Sorstalanság cím francia változatát. Mint írja, az Étre saru destin „egy személyt, pontosabban egyjövőtlen személyt jelent, míg a német filozófiai szó- használat ihlette eredeti magyar szó [...] elsősorban egy állapot megfogalmazása” (25). Okkal teszi szóvá azt is, hogy a legutóbbi másfél-két évtized Márai-szakiro- dalma gazdag, „darabjai azonban ritkán reflektálnak egymásra” (13-14). Korántsem csodálja megszorítás nélkül az általa méltatott szerző munkásságát, hiszen elismeri, hogy „az életműnek van egy vonulata, amely rendkívül egyenetlen” (144). Á műveknek két csoportjára összpontosítja a figyelmét: elsősorban az önéletrajzi jellegű alkotásokkal és olyan regényekkel foglalkozik, amelyek sikert arattak külföldön. Külön tanulmány szól A zendülők, a Válás Budán és A gyertyák csonkig égnek című alkotásról. Ismeretes, hogy Szávai János bő három évtizede tanulmányozza az önéletírás műfaját. Ilyen irányú tevékenységének szerves része a jelenlegi kötetnek két tanulmánya, az Egy polgár vallomásai és a Föld, föld!... értelmezése. Ez utóbbi műről teljes joggal állítja, hogy „nemcsak az emigrációban írott művek közül emelkedik ki, de az egész életmű egyik legösszetettebb és legsikeresebb darabja” (172). Két tanulságot von le ennek a műnek a vizsgálatából. Hangsú- lyozandónak véli, hogy Márai „kö- nyörtelenképetrajzolfelaz 1945 és 1948 között, sokaktól máig idealizált, koalíciós korszakról” (180), és egyértelműen azt a véleményt fogalmazza meg, hogy „a nácizmus és a kommunizmus egy lényegű”, vagyis meghamisítja a múltat az, aki „az egyiket, a nácizmust, kérlelhetetlenül utasítja vissza, viszont a másikkal, a kommunizmussal kapcsolatban eléggé megengedő, folyamatosan próbál enyhítő körülményeket találni” (182). Mindkettő súlyos ítélet, hiszen az előbbiben alkalmasint benne rejlik a föltevés, mely szerint demokráciára Magyarországon már 1945-ben sem volt lehetőség, s az utóbbi is ellentmond a magyar történészek és a közvélemény egy részének. Magától értetődik, hogy a könyv néhány megállapításával lehet vitázni. A zsarnokságban élő író, Berten alakjának megformálásakor Márai bizonyíthatóan Gerhart Hauptmann, nem pedig a Hitler Németországából elköltözött Thomas Mann példájából indult ki,A gyertyák csonkig égnekközön- ségsikerét némileg árnyalják azoknak a német bírálóknak a cikkei, melyek giccses vonásokat találnak e regényben, a második száműzetésben írt regények kedvezőtlen minősítése pedig nincs összhangban Lőrinczy Huba méltatásával az ítélet Canudosban című, 1970-ben megjelent, kivételes gazdaságossággal megszerkesztett regényről. E részleteknél lényegesen nagyobb súllyal esik latba az az észrevétel, amely szerint a magyar írók politikai tévedései nem korlátozódnak az 1945 óta eltelt évtizedekre. A Retorika és poiesis című, Márai munkásságának politikai vonatkozásait boncoló tanulmányban olvasható a következő felsorolás: „Ady Endrére erősen hatott Jászi Oszkárnak főképpen publicisztikusan kifejtett és sok tekintetben naiv nézetrendszere, Babits Mihály tétován kereste útját 1919 két elfogadhatatlan szélsősége között, Móricz Zsigmond Gömbös Gyula miniszterelnöknek próbálta felmutatni a nélkülöző zsellérek sorsát” (185). E rövid és többeket alkalmasint vitára késztethető utalás mindazoknak az íróknak a felelősségét hozza szóba, akik vállalták a politikai állás- foglalást. Nehéz kérdés, vajon helyesen cselekszik-e az író, s nem kockáztatja-e művészete épségét, ha föladja a „Nem szolgálok” Joyce által megfogalmazott eszményét. Megfogalmazása bizonyítja, mennyire időszerűek e könyv némelyvonatkozásai. Szávai János a következő mondattal fejezi be könyvének bevezetését: „Folytatása következik.” Olvasója csakis azt mondhatja: Úgy legyen. (SzávaiJános: Akassaidóm, Pozsony, Kalligram, 2008.) Közelítések Márai Sándorhoz A kassai SZÁVAI JÁNOS dóm DVD A SZALONBAN Szigetelés H. NAGY PÉTER Csodálatos operatőri munka; profi hangvágás; meg persze Russel Crowe és Paul Bettany remek kettőse. Mindez önmagában is elégséges volna, hogy DVD-válto- zatban is újranézzük a Peter Weir rendezte Kapitány és katona-a világ túlsó oldalán című filmet. De akad itt más is; egy-két olyan érdekesség, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül. A napóleoni háborúk idejében (1805-ben) játszódó történet ugyanis a hajós üldözés mellett témájává teszi a természet néhány furfangját, sőt az egyiket úgy alkalmazza, hogy az visszahat magára a főszálra is. Hiszen az angol kapitány (Crowe) az orvos (Bettany) által mutatott mimikri (botsáska) alapján készíti elő a látszólag mindent eldöntő ütközetet, álcázással csapdát állít az igen nagyra értékelt ellenséges hajónak. A természettől ellesett utánzási képesség ily módon cselekménybonyolító elemmé válik, a megtévesztés lehetővé teszi a préda és a ragadozó szerepének felcserélését. (Egyébként többszörösen is, hiszen a francia kapitány ugyancsak mimikrivel menekül meg a csata végén; hajóorvosnak álcázza magát...) Az alábbi gondolatmenet apropója azonban nem ez lenne, hanem a film egyik helyszíne. Egy olyan természeti képződmény, melynek történelmi jelentőségéhez kétség sem férhet. A Galápagos-szigetek- ről van szó. A Kapitány és katona egyes ide vonatkozó jeleneteit nehéz úgy nézni, hogy ne ugorjon be egy azokhoz viszonyítva későbbi párhuzam: Darwin föld körüli hajóút- ja. A film ugyanis leheletfinom iróniával sugallja, hogy ha a kapitány orvos barátjának volna elég ideje tanulmányozni a Galápagos- szigetek élővilágát, akkor talán igen jelentős felfedezések birtokába jutna. Kétszer is közbeszól azonban a háború logikája, a természet elmélyült megfigyelésénél fontosabbnak bizonyul az ellenség fanatikus üldözése. Elvégre a Surprise nem kutatóhajó... Ellenben a Beagle 1835-ben egy hónapot tölt majd a szigetvilágban, így Darwin felfedezheti azokat a rejtélyeket, melyek leírása hozzájárulhat az evolúciós gondolat kifejtéséhez. „Soha nem hittem volna -jegyzi meg minden idők leghíresebb biológusd később -, hogy az alig 50-60 mérföldre fekvő szigeteknek, melyek látótávolságnyira vannak egymástól, ugyanolyan kőzetből állnak, hasonló az éghajlatuk és közel azonos a magasságuk is - mégis más a növény- és állatviláguk... de ez az igazság.” Bár a filmben a hajóorvos megpillantja a Galápagos-szigetek óriásteknőseit, iguánjait, furcsa madárfajait, nincs lehetősége rá, hogy a különböző faunák jellegzetességeit összehasonlítsa. Darwin viszont az aprónak tűnő különbségek láttán (pl. csőrméret) joggal teheti majd fel ismét a kérdést: „Vajon minden egyes kis sziget számára Isten eltérő teknős- és pintyfajtákat teremtett volna?” A válasz akkor már kézenfekvő: Nem. A variációk (egy témára) a következőképpen alakulhattak ki: az adott fajok (pl. a pintyek) populációi elsodródtak egymástól, és a helyi kihívásoknak megfelelően elkezdtek változni. A sokgenerációs folyamat aztán új, helyi fajok kialakulásához vezetett. A természetes gátak (a génáramlást akadályozó tényezők) tehát kardinálisán befolyásolják az evolúció menetét. Mivel ez a jelenség lépten-nyomon megfigyelhető, egy-két érdekes példa erejéig érdemes kitérni rá. A földrajzi elszigetelődés elmélete szerint „szigetnek” számít az állat szempontjából meghatározott bármifajta tenyészterület. Képzeljünk el egy tavat, melyben egy őshonos halfaj él. Tegyük fel, hogy ez a tó időszakonként kiszárad. Ha a kiszáradás részleges, a medence mélyedéseiben apróbb tavak és tócsák maradhatnak vissza. Ekkor az egymástól elszigetelődő kis medrekben rekedt halpopulációk számára adott a lehetőség, hogy fejlődésük eltérő irányt vegyen. Ily módon e tavacskákban külön fajok alakulhatnak ki; majd amikor a medence feltöltődik, és az elszigetelődés megszűnik, az újonnan képződött fajok ismét egyetlen faunát alkothatnak. Ekkor azonban már nem kereszteződhetnek, a nagyobb élettérben tehát számos faj létezik majd egymás mellett. Aztán a folyamat megismétlődhet, újabb és újabb populációkat hagyva a kiszáradáskor keletkezett medencékben. Részben ez a forgató- könyv érvényesült azokban az afrikai tavakban (Tanganyika-, Malawi-, Viktória-tó), melyekben a bölcsőszájú halak több száz fajra váltak szét. Hasonló jelenségek tapasztalhatók kisebb mérettartományokban is. Régóta ismert, hogy a ruhatetű a fejtetőből alakult ki. Bár a legfrissebb genetikai vizsgálatok szerint ezek egyetlen fajba tartozó változatok, különbségeik mégis nyilvánvalóak. Az utóbbi például a ruházat belső felületén való rejtőzködésre specializálódott, illetve olyan betegségeket is terjeszt, melyeket az előbbi nem. A járványtani eltérések mellett megfigyelhető testtájspecifitás rendkívüli módon emlékeztet a földrajzi elszigetelődés működésére. Ilyen értelemben nem csak mindegyikőnk egy-egy „sziget”, de azon belül is sok kisebb „szigetre” osztódunk. Ha még egy lépést teszünk a mikrovilág irányába, látóterünkbe kerülhetnek azok a baktériumok, melyek valószínűleg a földi bioszféra legnagyobb evolúciós hatású élőlényei. Ezek közül a Wolbachia talán a legelképesz- tőbb organizmus. Mivel olyan parazita, amely a petesejten keresztül fertőzi a következő gazdaszervezetet, képes például nősténnyé alakítani a fertőzött hímeket vagy megakadályozni, hogy a fertőzött nőstény hím utódokat hozzon létre. Ugyanakkor szűznemzésre kényszerítheti az addig váltivarú állatokat, illetve negatívan befolyásolhatja az eltérő Wolbachia törzsekkel fertőzött egyedek párzását. Ebből adódóan mondjuk egy rovarfaj kettéválhat egy fertőzött és egy nem fertőzött fajra. Vagyis ez a baktérium egymagában elérheti azt, amit a földrajzi elszigetelődés eredményez; tehát legalább akkora hatóerő, mint a természetben a geológiai folyamatok. Mindez számos fantáziálásra adhat okot az emberi faj jövőjét illetően (pl. idegen bolygók mint „szigetek”), ezt a kitérőt azonban itt megspórolnánk. Hiszen szinte bizonyos, hogy a Kapitány és katona című film nézőinek többsége nem hajtja végre azt a gondolatbeli „ugrást”, mely a hajóorvos figurájától a darwini látásmódig vezet. Ennek az egyáltalán nem elhanyagolható többségnek a film azon jelenetét ajánlanám figyelmébe, melyben a szerencsétlenül járt, amputált karú kisfiú, Blake- ney (Max Pirkis alakítja) a Galá- pagos-szigetekről távozóban egy bogarat nyújt át orvos barátjának - „vigaszul” az elmaradt felfedezésekért. Nos, ennek a bogárfajnak egy példánya - nézzenek csak utána - ott szerepel Darwin bogárgyűjteményében. Ha tetszik, ez lehet akár a konkrét bizonyítéka annak, hogy a Surprise és a Beagle útja, a film fikciója és a természettudomány majdani horizontja - bár külön „műfajok” - nagyon is összekapcsolható. Pontosabban: nem feltétlenül szigetelhető el egymástól.
