Új Szó, 2008. április (61. évfolyam, 76-101. szám)

2008-04-19 / 92. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI 1 SZALON 1 Szeretnék bekukkantani a fogadó­szobába - no meg még a szalon után következő szobába is. Hej, milyen gazdag ott a berendezés! Micsoda tükrök, porcelánok! GOGOL: AZ ŐRÜLT NAPLÓJA 2008. április 19., szombat 2. évfolyam 16. szám Régi vizes család a miénk, a nagymama nem engedte egyik unokát sem úgy ki az életbe, hogy ne tudja megkülönböztetni a halat a horgásztól... A halőr Amikor megláttam a hirde­tést a helyi újságban, úgy megörültem, hogy ki kel­lett mennem, hátra a kert­be. Kell egy hely, ahol az ember fia jó hangosan ki tudja mondani, mit mon­dani, ordítani, fröcsögve visítani, hogy igen. SZÁVAI ATTILA Ebben az igenben benne volt minden remény, minden megvi­lágosodás, az elmúlt húsz év minden lelki válsága feloldódott, mint elejtett savanyúcukor a nyári pocsolyában. Miközben mondtam, hogy igen, felnéztem az égre, ami innen lentről úgy festett, mint egy nagy tó felszí­ne, mely szépen feszül, mintha a partról traktorokkal húzták vol­na szét a hullámok gyűrődéseit. A hirdetésben az újonnan épített tóhoz kerestek halőrt és úszómestert. Azt nem jelölték meg, hogy ez most egy fő, vagy két fő. A lényeg, hogy most már nekünk is volt tavunk. Lesznek benne halak, hullámok, nád­szag, meg talán néhány vízi hulla is, noha az utóbbit nem szokták tervezni, azok csak úgy jönnek maguktól, ez a sorsuk. Már évekkel korábban gya­nús lett, hogy minden második faluban tavat csinálnak, hogy legyen mit bámulniuk a turis­táknak. Annyi itt a tó, hogy Dunát lehet rekeszteni vele. Lassan már a falvak lesznek a Úgy is lehet nézni a teli­holdat, hogy nem felfelé leseget az ember, hanem nézi ott bent a vízben, ahogy szépen tükröződik. szigetek, mi meg a bennszülöt­tek, akik kicsit elkanyarodtak a civilizációtól. Mondjuk, ehhez nem kell tó, meg az ázott növé­nyek savanyú szaga, elég, ha bekapcsolod a tévét, egyből gel­lert kap benned az evolúció. Én nem tudom, de eddig jól elvol­tunk tótlanul. A tótlanságban is emberek tudtunk maradni, jó, persze nekünk is megvoltak a stiklijeink, mint mindenkinek. A nyár esti sörözések, aztán do­bálni a kaszát, hogy ki bírja messzibb. Biciklizések a határ­ban, ami úgy tudott remegni, ha hason nézte az ember, mint­ha valami nagy gép rázná szét a tájat. A biciklisek úgy néztek ki messziről, mint valami különös állatok, amiknek kerek a lábuk. Hallgatni nagyokat, miközben ülünk a réten. Szó nélkül elvol­tunk tó nélkül. Amióta meg ide­tették a tavat, csak a csinnad­ratta van, annyi az idegen, hogy már azt kezded hinni, va­lami másik világban élsz, ahol másként mennek a dolgok kör- be-körbe. Amikor először elmentem a tóhoz, az tetszett a legjobban, hogy úgy is lehet nézni a teli­holdat, hogy nem felfelé leseget az ember, hanem nézi ott bent a vízben, ahogy szépen tükrö­ződik. Néha olyan sima a víz, hogy legszívesebben rálépne az ember, menne szépen rajta fü­työrészve, és nagyon komoly dolgokat gondolna el. Állítólag valaki ezt megcsinálta egyszer, de hogy közben fütyörészett-e, ebben senki sem biztos, bár ki­zárni sem lehet. A kocsma melletti fülkéből felhívtam a számot, ahol be- mondták, hogy mind a két állás üres, melyik akarok lenni. Ne­kem mindkettő végzettségem megvan, mivel régi vizes család a miénk, a nagymama nem en­gedte egyik unokát sem úgy ki az életbe, hogy ne tudja megkü­lönböztetni a halat a horgász­tól. Úgy éltünk, mint az elefán­tok, a legidősebb nőstény vezet­te a csordát. Az úszómestert meg csak úgy megcsináltam, hogy legyen valami tanfolyam is az életemben, és ne csak úgy folyjak összevissza a világba, mint egy vödör szétöntözött moslék. Nehezen tanultam meg szépen úszni, de azt mondják, gusztusos, mikor csapkodom szét a vizet magam körül. Egy­szer egy fuldoklót is kimentet­tem. Feküdtem a parton, hall­gattam a rádiót, éppen mond­ták a tiszai vízállást, a hajóvon­ták találkozásait, mikor valaki ordítozni kezdett, hogy segít­ség. Először arra gondoltam, minek ment olyan mély vízbe, ha nem tud úszni, ez olyan, • mintha kiállnék a sínekre, mi­közben sejthető, hogy a teher­vonat valamivel erősebb, mint én, hiába az elhatározás, meg a bátorság. Aztán persze megsaj­náltam, és beúsztam érte, hogy ne csak ott köpdössön meg ver­je szét a hullámokat, hanem itt a parton legyen, jobban áll neki a stégen ülés, mint a halálféle­lem. Meg így talán nem gon­dolnak hülyeségeket róla a ha­lak. Gyerekkoromban sokáig nem láttam élő halat, csak mikor ka­rácsonykor betettük a kádba, hogy ellegyen egy-két napig, amíg eszünkbe jut, hogy halász­lé. Aztán már csak a nagy' hal­hiányt lestem a kádban, és ki­csit féltem beleülni, mikor fü­rödni kellett, közben nagyokat büfögtem a halászlétől. Vagy ta­lán a hal beszélt belőlem, jel­zett, pedig tudtommal a halak nem tudnak sokkal többet, csak úszni, meg közben nézni a vizet a nagy szemeikkel. Pár napig ilyenkor arra gondoltam, hogy ezzel az erővel disznót is tart­hatnánk a nappaliban, mielőtt levágjuk. Anya gyakran mondta apámnak a nappaliban, hogy te disznó, lehet, hogy apámban egy disznó reinkarnálódott szét. Sokáig tanakodtam magam­ban, hogy melyik lenne a jobb, a halőr, vagy az úszómester, a víz felett kapálódzó halakat fi­gyelni, vagy a víz alatt kapáló­dzó embereket. Nem sok a kü­lönbség ezek között, annyi mindenesetre egyezik, hogy az az egészséges, ha mindenki ott akar érvényesülni, ahová való, ami megy neki, az ember embe- relje meg magát, és csináljon szép életet magában, a hal meg halazza szépen magát a víz alatt és ne röhögje ki hangosan azokat, akik úsznak felette. Vé­gül a halőr mellett döntöttem, mivel az embereket mostaná­ban csak fenntartásokkal tudom nézni, viselni. A tótlanságban is emberek tudtunk maradni... (REUTERS/Tim Wimborne)

Next

/
Thumbnails
Contents