Új Szó, 2008. április (61. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-12 / 86. szám, szombat
J 2. évfolyam 15. szám 2008. április 12., szombat 28-29. oldal 28-29. oldal Visszatért az 50-es évek divatja Elegáns, stílusos ruhák, ahogyan nagyanyáink viselték Divatcikk lett a szőnyeg Milyent válasszunk, s ha folt kerül rá, hogyan tisztítsuk ki? Barangolás I a világ tetején Tudósítónk a Mount Everest meghódítására készül 30. oldal Névjegy Maroš Kramár 1959. április 26-án született Pozsonyban. Művészcsaládból származik, édesapja, Ján Kramár is színész, nagyapja, Ján Kiima rendező volt. Brünnben járt színészképzőbe, 1978-ban végzett. 1979-1985- ben a nyitrai Andrej Bagar Színház tagja volt, utána került a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházhoz. Jelenleg szabadúszó. Több filmben (Suzanne, Ma- haral, Más szerelem, Weekend egymillióért stb.) és tévésorozatban (Barátok közt - szlovák változat, Repülőtér, Rendelés a Rózsakertben) játszott. Nős, felesége Natasa jogász, két gyerekük van: Tamara (8) és Timur (6), most várják a harmadik babát. Maroš Kramár Denisa Halickával a Let's Dance táncos vetélkedőben (SITA-, Miroslava Cibul'ková felvételei és képarchívum) Maroš Kramár: „A menedzserekkel szemben az az előnyöm, hogy engem legalább a gyerekeim időről-időre látnak a tévében" Mitől esik pánikba Fábián doktor? Semmitől nem ódzkodik annyira - bár a bulvárt ő is megmorogja mint az injekciós tűtől. Csak szóba kerül az akupunktúra, már be- lefehéredik. A Rendelés a Rózsakertben Fábián doktora, alias Maroš Kramár, iszonyodik a kórháztól, az orvosoktól. URBÁN KLÁRA Furcsa módon valahogy nem tudtunk közös nevezőre jutni, hol is találkozzunk. Annak idején könnyebb volt, az ember pontosan tudta, kinek mi a törzshelye. Mióta amolyan önálló egységként működök (igaz, én kicsit mindig ilyen voltam), nem vagyok egyetlen színháznak sem tagja, a színészkollégákkal is kevesebbet találkozom. Régebben létezett a Színházi Klub, több volt a munka is, reggelente nyolckor már összefutottunk a rádióban, tízkor meg este a színházban, délután kettőkor a tévés próbán. Ha nem is játszottunk egy színházban, ebben a körforgásban gyakran összejöttünk. Manapság mindenkinek megvan a maga elfoglaltsága, szerintem a munka is jóval kevesebb, egy ideje ugyan már akad lehetőség a különböző tévésorozatokban, de így is érvényes, amit előbb mondtam. Ezért is van, hogy néhány kollégát egész évben nem látok. Ludas, persze, az egészben az is, hogy sokkal kevesebb a közös akció - azelőtt összejöttünk a bemutatók, születésnapok kapcsán, többet tudtunk egymásról. Most mindenki rohan a maga útján, semmire nincs idő. Ez nem csak a színészekre, művészekre jellemző. A kor hozta magával. Valamikor kevesebb kávéház meg resti volt a városban, az ember pontosan tudta, hová kell betérnie, ha valakit meg akar találni. Mostanság Pozsony belvárosa egy nagy kocsma. Nem mintha panaszkodnék, tetszik nekem ez a pezsgő élet, csak azt akartam érzékeltetni, hogy már nem tudom, hol keressem a képzőművész, az építész, az újságíró haverokat, vagy épp a kollégákat: eltűntek a törzshelyek. De lehet, hogy megvannak, csak én nem tudok róluk. Vagy csak a mi régi törzshelyeink mentek ki a divatból. Nem tudom, hogy mi mások voltunk-e, mint a mai fiatalok, másként éltünk-e, ezt mindig nehéz megítélni. Milan Kňažko Ilyenek voltunk című műsorában a Rendelés a Rózsakertben főorvosa, Jozef Vajda, akivel a sorozatban nem puszipajtások, Önt hívta meg egyik vendégül - mint barátot. Sok barátja volt annak idején? Nálam ez sem egyszerű, Brünnben jártam konzervatóriumba, emiatt Pozsonyban nincsenek évfolyamtársaim, akikkel összejárnék. Ez még jobban megerősíti az önálló egység mivoltomat. Jožo, Janko Kroner, Mirko Noga, Boris Farkas - őket mind később ismertem meg, van, akivel a katonáságnál találkoztunk, nincsenek közös diákélményeink. S az, hogy Jožo esküvői tanúm volt, teljesen véletlen - Portugáliában, ahol összeházasodtunk a feleségemmel, épp a szomszédos szállodában lakott. Ezt az akciót nem terveztük el előre. Ez egy kicsit ügy hangzik, mintha meg is válogatta volna a barátait. Nem mondanám. Azok, akikkel diákéveimben barátkoztam, mind Csehországban vannak, amikor pedig elkezdtem dolgozni, négy évig Nyitrán játszottam, aztán jöttem haza, Pozsonyba. Itt aztán hosszú éveken át nagyon közeli viszony fűzött Marián Zednikovičhoz, mindig azt mondtam, ő a második apám. Egy időben nagyon gyakran jártam hozzájuk, nekik két fiuk volt, s a játék keretében én voltam a harmadik, a legidősebb. Nyitrán meg katonakoromban Boris Farkassal voltunk jó haverságban. Ezek olyan időszakos kapcsolatok, egy ideig nagyon intenzívek, aztán ahogy múltak az évek, ők tették a magukét, én is a magamét. Másfél évre leléptem Amerikába, ez is sok mindent megváltoztatott. Harminchét éves voltam, amikor elmentem, az volt az érzésem, hogy ki kell próbálnom, képes vagyok-e másképp és másutt élni, ott, ahol nem ismerSzeresd a szomszédot! A tízparancsolat nem tér ki a szomszédok egymáshoz való viszonyára, tán azért sem, mert a szomszéd is lehet felebarát, de ha rosszul bánunk vele, feleellenség, s ezen a felebaráti alapon is jobb, ha köszönőviszonyban vagyunk vele. Lakjon akár fölöttünk, alattunk, mellettünk, mindegy. Mert az ember alapjáraton röghözkötött. Ha sikerült egy többé-kevésbé megfelelő - méretben, fekvésben - lakáshozjutnia, pem szívesen válik meg tőle, még akkor sem, ha egy öttagú családnak már kicsi, néhány év múlva viszont egy kéttagú családnak nagy, bár ez utóbbi nem igazán helytálló, nincs az a nagy méretű lakás, amelyet ne lehetne kinőni az évtizedek alatt felhalmozott bútorokkal, könyvekkel, ruhákkal, cipőkkel, évek ótá nem használt, de egyszer még jó lesz valamire holmival. Ebből kiindulva s mivel a szomszéd is csak ember, nyilvánvaló, hogy ő is röghözkötött. Jobb, ha az ember fölkészül, mielőtt beköltözik utolsó előtti lakhelyére (az utolsó már végleges), fölkészíti magát arra, hogy a szomszédai legalább olyan elviselhetetlenek, mint ő maga. Ők is szívesen klopfolnak húst vasárnap kora reggel, hogy időben elkészüljön az ebéd, s hogy tudassák a ház lakóival, nekik telik rá. És szívesen kezdik átalakítani a lakásukat, főleg közvetlen az után, hogy a másik szomszédban éppen befejeződött a fúrás-fara- gás-kopácsolás. Abban is majdnem biztosak lehetünk, hogy a feleségnek este tízkor jut az eszébe, hogy édes fiam, verj már be egy szöget a falba, mert az a rohadt kép öt éve az ágy alatt porosodik, ideje, hogy a helyére kerüljön. Abban sem tévedünk, hogy a kedves szomszédasszony még kedvesebb férje akkor felejti otthon a kulcsát, amikor éjfélig kocs- mázhatnékja van, de mert a feleségének már évekkel korábban a tudtára adta, nyugodtan térjen nyugovóra, neki nem történik baja, az asszony horkol, a férfi dörömböl, amíg egy másik, facér szomszéd- asszony beengedi, ebből másnap még nagyobb patália kerekedik. Ezzel együtt szeressük szomszédainkat, mint felebarátainkat, mint tenmagunkat, mert évtizedekre egy kalitkába szorított a sors, mega magas lakásárak. Grendel Ágota
