Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-29 / 74. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2008. MÁRCIUS 29. www.ujszo.com A kilencvenes évek derekán még nem voltam biztos abban, hogy lesz-e valaha is saját hárfám, de azt már akkor tudtam, hogy jó hárfás leszek A kozmopolitizmus diszkrét bája Csaknem öt év telt el azóta, hogy egy fővárosi kávézóban Papp László hárfaművésszel arról beszélgettünk: zene nélkül is lehet élni, de nem érdemes. A pozsonyi magyar származású fiatalember akkor épp Zürichben élt, s ki tudja, hányadik körét futotta a nagyvilágban. A közelmúltban Bécs mellett vetett horgonyt. LŐR1NCZ ADRIÁN Nyugalmas kis település az osztrák főváros tőszomszédságában fekvő Deutsch Wagram; szerintem az Úr is arra teremtette, hogy „hátországként” szolgáljon a maguk köreit megfutott, de örökkön úton levő művészemberek számára. Nem véletlen, hogy a huszonkilenc éves Papp László - azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük a „mi Pappiacinknak” - is itt lelt otthonra feleségével, a szintén zenész Tinával, azaz Justína Papp-pal. Bécs valahol még mindig a zene európai fővárosa, s a két muzsikuslélek itt igazán megtalálhatja számításait. Honnan indítsuk ezt a sztorit...? Pozsonyból, hiszen ott születtem, ott éltem két évtizedig, s ma is oda térek haza. Bár a zenész állandóan úton van, gyorsan tanul nyelveket s veszi fel az adott ország szokásait és élettempóját, azért csak kell lennie egy-egy biztos pontnak az életében - s nekem ilyen Pozsony. Családom is ott él, ám gyökereit az egykori Gömör és Komá- rom-Esztergom megyékben kell keresni. Gondolom, a zene iránti vonzalmat génjeidbe kódoltan hoztad magaddal... így igaz; édesanyám, Mária kivételes énektehetséggel megáldott ember, akinek a kassai konzervatóriumban egykor külön énektanára volt. Édesapám, Sándor is muzsikus - tangóharmonika és zeneszerzés szakon végezett a konziban, majd a Szlovák Rádióban folytatta pályafutását. De az unokatestvéreim közül is többen választották ezt a pályát. Nyolcvanas évek közepe, po- zsony-ligetfalusi panelház, hatodik emelet - a gyerek meg csak fújja furulyáját, bú nélkül éli világát... így kezdődött? Igen. Mindig is érdekeltek a népi hangszerek, így jó néhányat be is szereztem, s fújtam, pengettem - a szomszédok nagy-nagy örömére. Meg az Apró Szőttesben táncoltam, mert édesanyám a népdal és néptánc iránti vonzalmat is magával hozta gömöri szülőfalujából, Kecsőből, melyet a gyűjtők annak idején énekgyárként emlegettek. Majd a Duna utcai alapiskola diákja lettem, s ezzel egy időben megkezdtem zeneiskolai tanulmányaimat is. Kezdetben furulyán játszottam, majd átnyergeltem a fuvolára, s mielőtt a konzervatóriumba iratkoztam volna, megismerkedtem a hárfával. A hárfát meglátni s megszeretni csak egy pillanat műve volt? Úgy emlékszem, igen. Különben a fuvolatanárnőm szorgalmazta, hogy diákjai megismerkedjenek ezzel a hangszerrel. Hát én nem ragadtam le a felszínes ismeretségnél - egyre jobban vonzott, egyre több időt töltöttem hárfázással, úgy is fogalmazhatnék: nagyon megtaláltam magam ebben a hangszerben. Egy év elteltével szinte már csak a hárfának éltem... Van ennek a hangszernek hagyománya, kultúrája e tájon? Kultúrája természetesen van, de tudni kell, hogy hárfásból mindig kevés volt. Ez arra vezethető vissza, hogy a hárfa nagyon drága hangszer, ára nyolcszázezer koronánál kezdődik, így a konzervatóriumok sem engedhetik meg maguknak, hogy több darabot vásároljanak. Ez volt a helyzet a pozsonyiban is - órára be kellett osztanunk, ki mikor fog gyakorolni. Bevallom, nem volt könnyű előírni a múzsának, mikor jöjjön, de ennek az időszaknak is megvolt a varázsa - gyakorolhattuk például az önfegyelmet, ami a későbbiek során nagyon jól jött. Száz emberből kilencvenkilenc ezen a ponton abbahagyta volna. Szerencsémre nagyon jó tanárom volt Ľudmila Sawiczová személyében; ő nemcsak hárfázni tanított, hanem hozzáállás terén is sokat adott nekem. A kilencvenes évek derekán még nem voltam biztos abban, hogy lesz-e valaha is saját hárfám, de azt már akkor tudtam, hogy jó hárfás leszek... Mikor került felszálló ágba a hárfás pályafutásod? 1998-ban, amikor Bécsben első helyezést éretem el a Reinl-Preis nemzetközi hárfaversenyen. Rengeteget gyakoroltam akkoriban - bezárkóztam a Szlovák Rádió Filharmonikus Zenekarának alagsori próbatermébe, s napi nyolc-kilenc órán át nyűttem a húrokat. Néha azt sem tudtam, milyen napszak van éppen, teljesen feloldódtam a zenében... Olyan éteri hangulata volt az egésznek; de a technikám nagyon sokat fejlődött. Más díjakat is hozott ez az időszak? Igen; még abban az évben első helyezett lettem a szlovákiai konzervatóriumok diákjai körében meghirdetett versenyen, majd 1999-ben a Pozsonyi Zenei Ünnepségek alkalmával a fiatal előadók nemzetközi mezőnyében könyveltem el sikert. 2002-ben pedig első díjat nyertem a Kiwanis Musikpreis Zürich hárfaversenyen. Szülővárosom is felfigyelt rám - a főváros polgármestere különdíjjal jutalmazott. Mit jelent egy zenész esetében a díj? Olykor mindent, néha meg semmit. Például a Reinl-Preis esetében sem a fődíjjal járó pénzjutalom volt a legfontosabb, hanem az, hogy bekerültem a legjobbak közé, és felfigyelt rám Victor Salvi hárfagyáros. Ezt követően hívott meg egy háromhetes kurzusra Párizsba, ami egy érettségi előtt álló diák számára óriási előrelépés volt; olyannyira, hogy magam is alig hittem el. Itt vette kezdetét a világjárásod? így is lehet fogalmazni. A Párizsi Opera szólóhárfása, Cathrine Michel lett a tanárom, s ő egy teljesen új világot nyitott meg előttem. A továbbiakban az ő nyomdokaiban haladtam - s ez szó szerint értendő! Amikor Németországban tanított, a detmoldi zeneművészeti főiskolára iratkoztam be; amikor meg Svájcban, Zürichbe követtem. Persze mindez nem ment zökkenőmentesen, hiszen ránk, keletiekre nem mindenütt néztek jó szemmel, s gyakran megesett, hogy nevetséges adminisztratív akadályok miatt nem tartózkodhattam egyik vagy másik nyugat-európai országban. Kényszerű üresjáratok, világ- vége-hangulat meg ilyesmi? Dehogyis; Salvi úr kérésére „átigazoltam” olaszországi hárfagyárába. Egy kis faluban éltem három hónapig, s az volt a tisztem, hogy az új hárfákat kipróbáljam, s szóljak, ha valami nincs rendben velük. Később egy bemutatóteremben dolgoztam; kedvemre gyakorolhattam, s ez volt számomra a legfontosabb. A Salvi cég segítségével egy ilyen következő „üresjáratod’ kihasználva készítettem el Pozsonyban első, bemutatkozó hanghordozómat. Volt valaha olyan érzésed, hogy csak azért kell továbbáll- nod, mert Európa nem megfelelő szegletében születtél? Hogyne, sokszor. Svájcból például azért kellett eljönnöm, mert nem tudtam felmutatni, honnan kapom az ösztöndíjat; ők ugyanis csak az adott kanton határain belül tudtak gondolkodni, és én a Salviéktól Olaszországból kaptam. Aki kívülről jött, gyanús volt. Párizsban, hogy ki ne ebrudaljanak, míg magánúton Cathrine Michel óráit látogatom, be kellett iratkoznom egy iskolába. S amikor már csaknem letettem arról, hogy befejezem a tanulmányaimat, 2000 decemberében Kiwanis-ösztöndíjat kaptam Zürichbe. 2003-ig ott éltem, majd szponzorok segítségével sikerült megvenni az első hárfámat. Mihez kezd a nagyvüágban egy friss diplomás hárfaművész? Munka után néz. Ilyen címen körbeutaztam Európát; próbálkoztam Koppenhágában, Oszlóban, Weimarban és Zürichben is, s bár gyakran bekerültem a legjobb két- három közé, valahogy sosem nyertem el az állást. Közben Xavier de Maistrénél, a Bécsi Filharmonikusok szólóhárfásánál tanultam tovább, ő készített fel a következő megmérettetésre. így 2003 végén lett végre állásom, mégpedig a Darm- stadti Operában. Megint költöztem...
