Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)

2008-03-08 / 58. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. MÁRCIUS 8. Szalon 15 „Édesanyám oldaláról felvidéki vagyok..." - mondja Anton Molnár, a Franciaországban élő jeles festőművész Határtalan birodalma a szépnek Szép nőket fest Anton Mol­nár. Szépeket és érzékieket. Olyan „moraviásakat”, „va- dimosakat”. Izgatóakat. Csábítóakat. Elegánsan vet- kőzőket. Titkos szeretőket. Köztük is a desszerteket. SZABÓ G. LÁSZLÓ Anton Molnár ismeri a nőket. Va­lami azt súgja, a „davidhamiltoni”, hamvas, tapasztalatlan szépsége­ket, és az érett, sokat -tudó, „antonionisakat” is. Ismeri finom, szellőként simogató illatukat, elő­kelő mozdulataikat, testük hódító varázsát, szerelmük lángját és hamvát. Anton Molnár ugyanis az a típusú festő, akiért okkal bomla­nak a nők. Messziről jött ember a Párizs melletti Chartrettes-ben, is­meretien ismerős Budapesten. Itt francia, ott „ongroá”. Felénk ritka vendég, arrafelé gyökeret eresztett idegen. Vagy már nem is. Idevalósi ősöktől származó odavalósi. Voná­sait tekintve lehetne akár korzikai is. Vagy macedón. Vagy szicíliai. Valójában egyik sem. Magyar. Rá­adásul felvidéki családi ággal. Ha nem tudnám róla, hogy festő, néz­hetném írónak, divattervezőnek, fotográfusnak, sőt még zeneszer­zőnek is. Mindenképpen művész­embernek. Van benne valami, ami nem hétköznapi. Amitől más. Ami besorolhatatlanná teszi. Ilyenek a festményei is. Nem hét­köznapiak. Mások. Besorolhatatia- nok. Elegáns, sokcsillagos szállo­dák különtermébe valók. Pompás szalonokba. Újkori paloták falára. Semmiképpen nem egy panella­kásba. Vagy ha mégis, altkor az „emeleti szigeti’ egy formatervezett lakótelepen. Anton Molnár eredeti nevén Molnár Antal. Japánban megjelent friss albumában így ura meg ön­életrajzát: „Budapesten születtem 1957-ben. Általános iskolai tanul­mányaimat Magyarországon és Af­rikában, Bamakóban (Mali Köztár­saság) végeztem. Ezt követően fel­vettek a budapesti Képző- és Ipar- művészeti Szakközépiskolába, ahol festő szakon végeztem 1976- ban. Egy ideig a Szépművészeti Múzeumban dolgoztam, majd be­kerültem a Képzőművészeti Főis­kolára. 1983-ban diplomáztam mint festőművész. Egyúttal rajz-, anatómia-, művészettörténet- és ábrázológeometria-tanár is lettem. 1986-ig a főiskolán maradtam mesterképzésen - murális szakon - (murális művé­szet, freskó). 1981 és 1986 között mű­veim magyarorszá­gi és külföldi tárla­tokon - többek kö­zött Párizsban is - szerepeltek. Az Egyesült Nemzetek genfi irodája 1986- ban felajánlott egy grafikusi munkát, ezzel megnyílt előt­tem a külföldi hiva­talos munkaválla­lás lehetősége. 1988-ban eldöntöt­tem, hogy csalá­dommal Franciaor­szágba költözöm. Azóta ott és a vi­lág más pontjain számos jelentős kiállításom volt. Műveimen ke­resztül szeretném éreztetni az ez­redforduló hangulatait. Ebben a komplex világban egy olyan művé­szeti nyelvet szeretnék megterem­teni, amely képes lefordítani láto­másaimat a kultúrák és élmények keveredéséről. Számomra a festé­szet magatartási és kifejezési for­ma, amelyet folyamatosan kutatok és újraértelmezek.” Komplex vüág, komplex művé­szeti nyelv. Festmények, amelyek ecsettel írt érzéki novellák, bizsergető versek, szenvedéllyel teli regények. Festmények, amelyek mögött lágy zongorafutamok szólnak. Vagy brácsák és hegedűk muzsiká­ja feszül egymásnak. Vagy hárfát pengetnek vékony, csontos ujjak. Festmények, amelyek régóta őr­zött fényképeket idéznek. Színes, felkavaró portrékat. Festmények, amely modellszép- ségű nők, hosszasan öltöző és he­vesen vetkőző, reggeli toalettjüket odaadóan végző szeretők emlékei. Anton Molnár valóban folyama­tosan kutat. A szépség, az esztéti­kum, a test vonz­erejének megszál­lott kutatója. Keres és talál. Megérez és felfedez. Egy arc, egy csukló, egy finoman kom­ló hajtincs ugyan­úgy elbűvöli, akár egy combhajlat, egy kecses nyak vagy egy egzotikus szempár. Alkotása­iból elsőre kiolvas­ható: szívesen ké­nyezteti magát. „Engedjétek hoz­zám jönni a szépet!” - mondja, s amit kap, azt jó szívvel tovább is adja. Nem kell kulcslyukon beles­nünk, félig elhúzott függöny mö­gött leselkednünk, ablak előtt megbabonázva állnunk. Anton Molnár szívesen invitál saját biro­dalmába. Mindent megmutat, amiről azt hinnénk: csak az övé. Megállhatunk vele egy mezítelen testet pihentető kanapé mellett. Egy medence szélénél, ahol már az utolsó ruhadarab is lehullott. Egy tópartra néző erkélyen, amely a gyönyör diadalát hirdeti. Egy ka­pu tövében, amely előtt az árnyék is meghajol. Egy déli árkádsor alatt, ahol korunk Vénusza vonul tintakék pompával. Jön Cindy, fe­kete kalapban. A Bella donna, keblére simuló köpenyben. Betsa- bé, a fekete szobor. Angelina hoz­za csupasz vágyait. Claire fűző­ben, szétnyíló alsószoknyában. A Casa Rosa varázsos asszonya. Anne-Flore őszi levélkoszorúban. A hegedűtestű Petra. Adriana a színházban. Kelly Scott Fontai- nebleau-ben. Kék asszony dala szól üres szo­bában. Raffaelói szépség vörös turbán­nal. Krúdy nőalakja aranyszínű ősz­ben. Tavaszünnep. Hosszú reggel. Szerelmes hétvége. Caroline sokat ígérő szeme. Mademoiselle Paris fényes keb­lei. Anton Molnár kalandra hív. A szépség végtelen birodalmába csa­logat szüntelen. Ajtókat nyit. Nesz­telen léptekkel követjük vágyaink titkos folyosóm. Lehet hajnal, kora este vagy késő éjszaka: itt nem ma­rad fogoly a gyönyör. Magyar és francia kiállítóter­mek mellett New York, Tokió, Szingapúr galériáinak is gyakori vendége Molnár Antal. Festmé­nyeit a világ legtávolabbi pontjain is komoly elismerés övezi. Portréi­ban nemcsak az arc - az érzés szépsége is dominál. Az elérhetet­lent, a megálmodódat, a vágy ti­tokzatos tárgyát hozza egészen közel. Ha nem is mindörökre, egy kivételes pillanatra biztosan. Az pedig sokáig kísérti az embert. Be­le is ivódhat. Ha igazán akatja, ké­pes megőrizni. Csak azért, hogy bármikor megidézhesse.

Next

/
Thumbnails
Contents