Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)
2008-02-23 / 46. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 23. Szalon 17 danak mindent, amit a test magába rejt. Csak ki kell olvasni belőlük. Salgado képei versek, hogy négysorosak vagy több oldalasak, teljesen mindegy. Lehetnek akár nagyregények is, ugyanarról szólnak. „Nézz meg és segíts!” Fotóval többet kérni aligha lehet. Előttem a Taschen kiadó friss Salgado-albuma, az Africa. Vaskos kötet, csupa fekete-fehér fotóval arról a kontinensről, ahol még a lehetetlen sem elérhetetlen. Mozambiki és angolai életképek a hetvenes évek közepéről. Töltényekkel „feldíszített” katona, ölében fegyverrel. Házilag tákolt há- romkerekűben féllábú kiskamasz. Csecsemőjét szoptató asszony a katonák gyűrűjében. Üres tányérokkal sorakozó éhezők. Égő házuk előtt döbbenten álló gyerekek. Mindenüket odahagyott, menekülő emberek. Műlábas betegek Kuito és Huambo ortopédiai központjában. Árva gyerekek Zambezi tartományában. Arcok, amelyek kérnek és könyörögnek. Arcok, amelyek tiltanak. Himba család Namíbiában. Fekete madonna három gyermekével. Tehenét fejő himba harcos. Csordaitatók a Katapati folyónál. Szórójukat oltó, fényes szőrű lovak, ugrásra kész leopárd, repülő pelikán, kamasz zebrák népes csapata ugyanott. Homokhegyek, lombtalan fák, szélborzolta dűnék. Kenyai szavannákon legelésző bölények. Hömpölygő lávafolyam Ugandában. Teaültetvényeken dolgozó nők a Kivu tó közelében. Aztán újabb drámai sorozat. Ruandái menekültek, fejükön minden vagyonukkal. Csontsoványra fogyott család egy erdő sűrűjében. Halál és fájdalom, éhező és szomjazó emberek. Legyilkolt tutszik Ruandában. Tanzánia, menekülttábor: varrógépet hajtó, mezítlábas férfi a semmi közepén. Kenya: forrás a szavannán. Kongó: kamasz halászok. Nigéria: már csak a fohász marad. Szenegál: az éltető víz. Szudán: emberek élet és halál határán. Etiópia: a malária áldozatai Képek, amelyek magukért (és másokért) beszélnek. Feketébe burkolt fiatalaszszony valahol Maliban, élelemre várva. Fél arca takarva, ami szabadon maradt: száraz, hangtalan sikoly. Festmény a kép, a legdrámaibb portrék egyike, a vüág legszebb fotóinak egyike. Héttagú család, anya hat kiskorú gyermekével a végtelen sivatagban, életben maradásért küzdve a homokos szélben. Hány lépés a halál? Rőzsehordó nő Szomália szavannáján. Sásból font táskájában vastag ágak, arcán a „nem állhatok meg, mert soha többé el nem indulok” lendülete. Kávészemeket válogató nők Etiópiában. Ugyanott kávéval teli zsákokat cipelő férfiak. Marhacsordájukkal vándorló gyerekek Szudánban. Az élet él és élni akar. Robert Capa, a háborús tudósításaival világhírűvé lett fotós nyilatkozta annak idején: „Ha nem elég jók a képeid, akkor az azért van, mert nem vagy ott a dolgok sűrűjében.” Sebastiáo Salgado képei ott születnek „a dolgok sűrűjében”. Elérhető távolságban a nyomortól, a kiszolgáltatottságtól, a szenvedéstől, a megalázottságtól. Salgado képei a leghitelesebb képek az ember tűrőképességéről, az elviselhetetlen- ség határáról, az élet végső centimétereiről. A fájdalmat, a szenvedést emeli olyan szintre, hogy onnan már nem tudunk visszalépni, ott már csak a megadás marad. Megadni magunkat annak až erőnek, érzelmi hatásnak, amely Salgado sajátja. Fotóval többet elmondani nem lehet. Képekkel tisztábban beszélni, pontosabban fogalmazni elképzelhetetlen. A feketét a fehérrel ennél szebben összefolyatni elképzelhetetlen. Ezt csak ő tudja. „Kegyetlenség nélkül nincs ünnepély” - úja Nietzsche, mert így tanítja az emberiség legrégibb és leghosszabb történelme is. „Ünnepeljetek! - biztat Salgado. - De előbb nyissátok ki a szemeteket!” Döbbenetes tudósítások. Hatalmas felkiáltó- és égető kérdőjelek. Lelki S.O.S.-ek. Elnémult jajszavak. Befelé folyó könnyek.
