Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)
2008-02-21 / 44. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 21. Vélemény És háttér 7 GLOSSZA Mondat, estefelé Tiszta ősz a fejem, szóltam a feleségemhez estefelé. De még ki se mondtam, éreztem, valami nincs rendjén ezzel a kijelentéssel. Mintha nem magyarul volna. Mintha nem tudnékjól magyarul. Tiszta ősz a fejem - jó ez így, mondjuk ezt? Elbizonytalanodtam, mint már annyiszor, ha mondatokról van szó. De abban biztos voltam, hogy majd ő, a feleségem eldönti, s tudtam, ha kell, helyére teszi ezt a mondatot is. így is történt. Neked nem ősz a fejed, hanem kopasz, válaszolta. (Csanda Gábor)- Kórházba vonulok. Azt hallottam, nincs pénz a betegek kosztjára, remélem, leadok néhány kilót. (Peter Gossónyi karikatúrája) Arquint szerint tíz év után itt az ideje új irányt adni a kisebbségek vedelmenek Kisebbség és nemzetállam Nemzetállam és etnikai sokszínűség viszonyát boncolgatja a Neue Zürcher Zeitungban publikált írásában Romedi Arquint, az Európai Népcsoportok Föderális Uniójának (FUEN) volt elnöke abból az alkalomból, hogy tíz évvel ezelőtt, 1998 februárjában lépett hatályba a nemzeti kisebbségek védelmét célzó európai konvenció. MTl-ELEMZÉS A keretegyezmény kidolgozásának ötlete a balkáni háborúk csúcspontján, 1993 őszén fogant meg, az Európa Tanács (ET) bécsi csúcsértekezletén. A dokumentumot eddig 34 európai állam ratifikálta; nincs közöttük Franciaország, Görögország és még jó néhány nyugat-európai ország. Ezek azt hangoztatják, náluk minden állampolgár egyenlő. A keretegyezmény átfogja a nyelvi és kulturális közösségek, népek vagy etnikumok fennmaradása szempontjából fontos összes szférát. Az alapvető jogok (véleménynyilvánítás, gyülekezés, szerveződés) mellett kiteljed az oktatásra, a tájékoztatásra, bíráskodásra, és rögzíti az anyanyelvi személynév, a hagyományos helység- és tájnevek használatának a jogát, valamint a határon átnyúló kulturális kapcsolatokápolását. A követelmények többségének megfogalmazásában benne van a Utójáték MIKLÓSI PÉTER Ekképp sóhajtott fel Zechenter Antal, az egyik lelkes Bessenyei- tanítvány 1775-ben, egy, Pozsonyban kiadott fordításkötetének előszavában: „...míg valami igaz hazafinak kegyelméből magyar theátrum fel nem állatik, soha a magyar nyelv tökéletes nem lészen”. Azaz: nincs saját színpad, ahol anyanyelven megszólalhatna a múzsa, de hiányoznak a színészek is! Nem tudom, milyen volt az idő 178 esztendővel később: 1953. január 31-én a Duna révkomáromi oldalán; csak vélem, hogy a hűvös, havas utcákon a folyó nyirkossága érződött, s hogy nem lehetett különösebben testet melegítő érzés kimenni a szabadba. De az biztos, hogy azon a két estén akadt egy hely, ahol forró volt a légkör; ahová „lehet” szó, ami nagy mozgásteret ad az egyes államoknak. Ennek tulajdonítható, hogy az ET tagjainak többsége becikkelyezte a konvenciót. Az egyezmény másik gyengéje, hogy az egyes államokra bízza, mely kisebbségeket helyezik a konvenció védelme alá. A szöveg nem határozza meg pontosan a „nemzeti kisebbséget” és nem említi akollektívjogokat. A dokumentum rögzíti a kisebbségek jogát ahhoz, hogy „hatékonyan részt vegyenek” az őket különösen érintő kulturális, társadalmi és közügyekben. Ez a részvétel az európai „új demokráciákban” (a volt kommunista országokban) úgy valósult meg, hogy etnikai alapon szerveződő pártok jöttek létre, ami megszabta az állampolitika etnizálásának szerkezeti keretét. A „régi Európában” a nemzeti kisebbségek a civil társadalom keretein belül szerveződtek. így az állam nem etnikai kategóriák szerint definiálódik, ami fokozza az állampolgárok lojalitását az állam iránt. Arquint - aki a rétoromán nyelvi és kulturális egyesületek ernyő- szervezetének, a Lia Romantschá- nak is volt az elnöke - abban látja a konvenció igazi problémáját, hogy alapját a nyugat-európai államok nemzetállam-felfogása képezi. Nyugat-Európa a XX. század második felében sem volt képes elszakadni ettől a felfogástól, és etnikai téren nem tudta közelíteni a modern államot a sokszínűség politikájához. Ez már a fogalmaknál tetten érhető. KÉZ, az időjárástól függetlenül sokan akartak bejutni. Ötvenöt évvel ezelőtt Színházba siettek az emberek, a katolikus legényegylet helyrepofozott épületébe; ahol a Magyar Területi Színház, a legendássá nemesedett Matesz tartotta Tűzkeresztségét. így, nagybetűsen. Részint az esemény egyedisége, részint a premier címe révén! S hogy miért vetem most mindezt papírra? Engesztelésképpen. Hogy e röpke epilógusban megkövessem a teátrumot: „a” Mateszt; kiváltképp annak holt és - szerencsére - még élő alapító tagjait: Fe- renczy Annát, Lőrincz Margitot, Bugár Bélát, Gyurkovics Mihályt, Komád Józsefet, Turner Zsigmon- dot. Miért a megkövetés? Mert a szlovákiai magyar sajtó, azaz mi, hazai magyar toliforgatók - a hála és köszönet, no meg az újabb viráSvájcnak mint a kevés sok- nemzetű európai állam egyikének a törvényei nyelvi és kulturális közösségekről szólnak, a nemzeti kisebbség fogalma másutt csupán a nemzetállami eszme mellékterméke. Ráadásul ez a fogalom csak az anyaországuktól mesterséges határokkal elválasztott közösségekre terjed ki, és nem vonatkozik olyan autoktón népekre mint a rétoromán vagy a katalán, amelyeknek nincs saját államuk. Közép- és Kelet-Európábán sokáig ismeretlen volt a nemzeti kisebbség fogalma; itt csak népekről, nemzetiségekről beszéltek. Egyes államok és az úgynevezett nemzeti kisebbségek is joggal berzenkednek e megjelölés ellen, követelve, tekintsék őket a többségi népességgel egyenértékű népnek. A konvenció másik, jellegzetesen „nyugati” ismertetőjegye, hogy a nemzeti kisebbségek védelmét azok hagyományos lakóterületére korlátozza. A nyelvi és kulturális autonómiához fűződő jog - még ha jelképes volt is - hagyományos településeiken túl is megvolt Kelet-Európa különböző nemzetiségeinek. A személyelvű- ség sikerrel valósult meg Magyar- ország kisebbségi politikájában. Akeleti régiók többségében nem foszlott szét olyan mértékben a multikulturális társadalom tudata, mint - a nemzetállam eszméjének köszönhetően - Nyugat-Európá- ban. Nem lehet lesöpörni az asztalról azt az érvet, amely lappangó nyelvpolitikai gyarmatosítást vet az új demokráciák szemére. Ezek—Ml gos tapsok kívánása helyett - elhallgattuk e büszkeségre jogosító jubileumot. Pedig nem véletlenül idéztem Zechenter Antal „közösségi sóhaját”, hiszen kétszázvala- hány esztendővel később egyazon tőről fakadnak a társulatalapító Bugár Béla szavai a komáromi Vasmacska Stúdióban egy „múzeumira hangolt” társalgás közben. Acélosan koppanó szavakkal, mégis szelíden leszögezi: „Az emlékek nem csalnak, csak az idő már összemos sok mindent, a részletek néha-néha már hihetetlenek. De az az érzés kitörölhetetlen emlék, amikor a háborút követő reménytelen évek után ismét színpadon, a mi színházunkban szólalhattunk meg magyarul. Ez igazi csoda volt, a szlováldai magyarságban is feléledt a remény, hogy talán mégis van jövőnk. Ugyanis minden fráben az országokban nem lehet különböző hátterű egyenrangú partnerek párbeszédéről beszélni. E téren a híd szerepét tölthetné be Svájc, amely egyike a kevés többnemzetű demokráciának Nyu- gat-Európában. A többnemzetű modern állam értékei közé sorolja Arquint a tisztázott fogalmakat és a több- nyelvűség összállami kisugárzását. Az állampolitika szempontjából stabilizáló tényezőnek nevezi, hogy a nyelvi és kulturális közös- ségekjogait és hatásköreit sikerült kivonni az állami gyámkodás (és az esetleges nacionalista ideologi- zálás tendenciái) alól. A modem állam többnemzetű koncepciójához sorolja a szerző a többségi nemzettel szemben támasztott követelményeket is, melyeket nem vett tekintetbe az 1998-ban hatályba lépett keretegyezmény. Ide tartozik az oktatáson belüli nyelvi politika, és vele együtt az ország valamennyi lakosára háruló, magától értetődő azon kötelesség, hogy ők is megtanuljanak egy második, az országban beszélt nyelvet. A médiára az a feladat hárul, hogy ne „gettósítsák” a kisebbségek nyelvét; inkább nyújtsanak lehetőséget a mindenkori többségnek arra, hogy átélje az ország nyelvi és kulturális sokszínűségét. Arquint szerint itt az ideje új irányt adni a kisebbségek védelmének; a tennivalók újrafogalmazásának középpontjába Európa nyelvi és kulturális sokrétűségének megőrzését kell állítani. zisnál többet jelentett, hogy az emberek ismét az anyanyelvükön hallhatták a szavakat...” Ötvenöt éve így indult útjára hivatásos színjátszásunk. És mint annyi más ügyre, erre is a nálunk oly gyakori „ahogy lehet” és az „ámde mégis” nyomta rá bélyegét. Mert igaz, hogy sanyarú, felemás, megtűrt, de nem megtört volt ez az indulás. És buzdított. A hajdani Matesz megkövetéseképp mondom: erről az évfordulóról nem szóltunk, vagy csak alig! Schiller Haramiákjainak hippokratészi mottója jut az eszembe: „Amit az orvosságok nem gyógyítanak, meggyógyítja a vas; amit a vas nem gyógyít, meggyógyítja a tűz.” De mi lesz a tűzzel-vassal gyógyíthatatlan, sajgó színházi emlékeinkkel, önnön rossz lelkiismeretünkkel? KOMMiHTÁR Palotaforradalom CZAJL1K KATALIN Másfél évvel a vesztett parlamenti választás után beindultak a belső eróziós folyamatok az SDKÚ-ban is. Korántsem biztos azonban, hogy ez a párt egészséges megtisztulásához vezet. Lehet, hogy még tovább gyengíti az egyébként is ingadozó pozícióját. Nyilvánvaló, hogy a palotaforradalomnak előbb-utóbb be kellett következnie, hiszen a 2006-os bukta után az SDKÚ volt az utolsó ellenzéki párt, amelyben nem volt önreflexió - az MKP és a KDH is a maga módján gyakorolt némi önvizsgálatot. Az is nyilvánvaló, hogy ennek a folyamatnak Mikuláš Dzurinda (volt) a legnagyobb kerékkötője, ha nem is tudatosan, hát azáltal, hogy az évek során olyan személyi kultuszt épített ki magának a pártban, amit szinte lehetetlennek tűnt áttörni. Akik megkísérelték ezt - Ivan Šimko, Zuzana Martináková - rövid időn belül a párton kívül találták magukat. Korai volna azonban a Liška-féle zendülést a régóta esedékes megtisztulásnak nevezni, két okból: először is, az a mód, ahogyan a párt alelnöke előjött a farbával (miután fény derült rá, hogy a parlamenti ülés helyett a Kanári-szigeteken rekreált), nem a legideálisabb kezdet egy őszinte önreflexió számára, ami az egyébként akár jogos kritikát is hiteltelenné teszi. Másodszor, egyelőre az sem látható, mekkora erőt képvisel a párton belül Liška, kívülről úgy tűnik, inkább marginálist, mint meghatározót. A rendkívüli kongresszus összehívásához szükséges háromjárási szervezet támogatását még összehozhatja, de ez még korántsem jelenti azt, hogy sikerül megszereznie a többség támogatását Dzurinda menesztéséhez. Annál is inkább, hiszen nincs a láthatáron egy lehetséges utód sem, aki egy sikeres puccskísérlet esetén átvehetné a vezetést. A Dzurinda lehetséges utódaként emlegetett Iveta Radičovä jelenleg köztársasági- elnök-jelölt, s ezen kívül a pártelnök holdudvarába tartozik. Persze elképzelhető egy olyan forgatókönyv is, hogy egy eddig ismeretlen arcot húz elő a párt (lásd a cseh szocdemek esete Jifí Paroubekkel), akit a választásokig „felépítenek”, ez azonban azt feltételezi, hogy egy előre alaposan kitervelt forgató- könyv alapján folynak a dolgok, s az új vezetőnek erős támogatottsága van a pártban. Jelenleg azonban nem erre utalnak a jelek, hanem sokkal inkább úgy tűnik, a vesztett választások által kiváltott, eddig visszafojtott frusztráltság ütközik ki az SDKÚ-ban, aminek inkább destruktív hatásai lehetnek az elmúlt két kormánykoalíció vezető reformpártjára. Fidelemelterelés AAAL1NÁK ISTVÁN Fidel Castro bejelentett távozása a legfelsőbb hatalomból számtalan kérdést vet fel Kuba jövőjével kapcsolatban. A vélemények megoszlanak a kubai belső ellenzék körében is. Az egyik az optimista szélsőség: Fidel elfogadta a realitásokat, tudomásul vette, hogy Kuba is megváltozott, az országnak irányváltásra van szüksége, és döntésével ezt akaija elősegíteni. A pesszimista szélsőség: abszolút semmi sem változik, a Castro-klán emberei maradnak a hatalomban, Fidel csupán öccse, Raúl pozícióit akarta megerősíteni, akinek 19 hónappal ezelőtt átadta a hatalmat, és akit valószínűleg megválasztanak az ő utódának. A második változatot erősíti, hogy Fidel saját bejelentésében csak az elnöki és főparancsnoki tisztséget említette, és nem szólt a kommunista párt főtitkári funkciójáról, ami azt jelenti, hogy ezt a posztot továbbra is meghagyná magának. Az utána következő, markáns személyiségeknek nem nevezhető második vonal politikusai továbbra is mindent megbeszélnek vele, mert az kizárt, hogy egy annyira nárcisztikus ember, aki hetvensokévesen is 5-6 órás beszédekkel szórakoztatta magát, teljesen eltávolítható legyen. Az igazságot talán valahol középütt kell keresni. Nagyon gyorsan nem lehet jelentős változásokra számítani, de középtávon, egy úgynevezett stabil átmenettel Kuba a demokratizálódás útjára léphet. Az az első fontos lépés, hogy megszűnik az egyszemélyi hatalom - Fidel tényleg mindent ellenőrzött -, és a döntéshozatalt nem egyetlen akarat irányítja majd. Raúl eddigi másfél éve alatt nem sok változott, nem olyan karizmatikus személyiség, mint a bátyja, aki tényleg tudott hatni a tömegekre. Ennélfogva Raúl nem tudja bátyja belpolitikáját továbbvinni, ő gyakorlatiasabb politikát követ. Egyes vélemények szerint folytatni fogja az óvatos gazdasági reformokat, mások úgy vélik: képtelen az igazi reformokra. Megoszlanak a vélemények arról is, mennyire van meg a kubai társadalomban a változás igénye, mert ez alapvető kérdés. Kuba- szakértők szerint a nyugati média által felkapott kubai ellenzékieket odahaza nem nagyon ismerik, úgymond megélhetési politikusoknak tartják őket. Ez szintén a gyors átalakulás ellen szól. Valamiféle gazdasági változás, könnyítés már korábban elkezdődött, megjelentek a szigetországban a kínai és európai befektetők is. Robbanásszerű gazdasági átalakulás akkor következne be, ha megszűnne a szigetország elleni amerikai blokád, és beszabadulna oda az amerikai tőke. Valószínű, hogy az USA élni fog a lehetőséggel, és minden eszközzel hatalmas nyomást fog gyakorolni a politikai reformok, a demokratikus átmenet fel- gyorsítása érdekében. Elemzők ugyanakkor a kínai misungot sem tartják kizártnak: valamiféle szocialista ideológiával nyakon öntött kapitalizálódó gazdaság. És valószínűleg megpróbálja a kubai eseményeket befolyásolni Fidel nagy barátja, Hugo Chávez venezuelai elnök is. A két Castro valószínűleg taktikai manővernek szánta Fidel lemondását, amely egy időre eltereli a figyelmet a mind égetőbb gazdasági-társadalmi gondokról. De a gyökeres változásokat csak elodázni lehet, feltartóztatni nem.
