Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)
2008-02-09 / 34. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 9. Szalon 15 FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ Nincs Parti Nagy... A könyvkiadás egyik legismertebb európai szakmai műhelye, ahol kitüntetésnek számít megjelenni... Köszöntelek, (Kalligram) Kiadó! Dubovský László, Tornaija polgármestere és Szigeti László, a Kalligram igazgatója (Képarchívum) Nem a szavak száma, hanem azok súlya a fontos. Most pedig ezt megcáfolandó vagy éppen hogy alátámasztandóként egy kis sorolás. Például ha esszéíró, akkor az lehet cseh, lengyel, német, francia, olasz s nem mellesleg magyar, anyaországbeli vagy úgynevezett határon túli. SZÁSZl ZOLTÁN (A határon túli fogalmával kicsit gondban van az ember, egy az: utánunk a schengeni övezet megnyitása, kettő: csupán egy lépés az a képzeletbeli vonal, három: csak szempont, ki vagy kik vannak határon innen és túl.) Ha szerző, akkor lakhat Prágában vagy Rimaszombatban, New Yorkban vagy Kalon- dán, Washingtonban vagy Rimaszombatban, Bécsben vagy Du- naszerdahelyen, Budapesten vagy Érsekújvárban, Torontóban vagy Tornaiján - s még sorolhatnám az egymástól fizikailag ugyancsak messzire található települések nevét valami mégis összeköti ezeket a helységneveket. Konkrétan azok az emberek, írók, költők, filozófusok, esztéták, kritikusok, történészek, drámaírók és fordítók, akik egy és ugyanazon kiadónál jelentették meg műveiket. E kiadó pedig a közép-kelet-európai térség egyik jeles műhelye, az 1991-től dinamikusan fejlődő, igazi és különleges értékeket átadó, közvetítő, a szellemi hídépítő szerepét felvállaló pozsonyi és most már a közelmúlttól budapesti székhelyű Kalligram Kiadó. Az Amerikától Ausztráliáig ívelő szellemi hídépítésben persze Európa, az örökösen megújulni képes kontinens viszi a vezető szerepet. A kiadónál megjelent művek pedig annak a kritikus XX. századnak a hangulatát, történéseit, szellemi fejlődését adják át, amely talán az egész világirodalom fejlődésének az egyik legizgalmasabb korszaka s majdan bőséges irodalomelméleti és történeti tanulmányok tárgya. Nos, e majdani tanulmányok szerzőinek lesz ám bőséges olvasnivalójuk; sok szeméthegynyi lektűr, neo- ponyva, mellet döngető xenofób és agyament propagandista szélsőbalos vagy szélsőjobbos iromány halmában kell megtalálniuk az igazi értéket. A könyv mint információt átadó forrás immár több mint fél évezrede képes őrizni a gondolatot, a fényt, a tudást és az Istennel való vitatkozás mer- szét. Persze szemben ott a sötét, a dogmatikus, a gyáva és megalkuvó, szervilista és hamisságot, tagadást magukban hordó bugyogó iszapforrások egész sora, melyekből nem irodalom árad és nem érték, hanem pusztulás és hamisság dogmái, de hát feledhetőek ezek, majdan inkább csak kuriózumként forgatja az ilyesmit az igazi gondolkodó. Az 1991-ben, tehát már tizenhét évvel ezelőtt alapított pozsonyi Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft. ma már minden túlzás nélkül a magyar irodalom és könyvkiadás egyik legismertebb európai szakmai műhelye, ahol kitüntetésnek számít megjelenni, ahol jelesek társaságában olvashatja nevét a szerző, és az olvasó máris tiszta képet kap arról, milyen szellemiségű, alapállású kiadó könyvét forgatja éppen a kezében. A kiadó szerzői és munkatársai között megtalálhatók a kortárs magyar és a közép-európai szellemi élet rangos képviselői, a teljes névsor felolvasásától eltekintenék, hiszen már az elején azt jeleztem, a szavaknak súlyuk legyen, ne számuk. Aki mégis kíváncsi, kiknek jelentek meg könyvei a kiadónál, bátran kattintson rá a honlapjára, ott a szerzőink rovatban elcsemegézhet kedvére. A szépirodalom mellett irodalomtörténeti, társadalom- és történettudományi, filozófiai-esztétikai munkák és gyermekkönyvek is szerepelnek a kiadó repertoárjában, sok esetben hiánypótló, egyedüli forrásként. A Kalligram Kiadó programjában már kezdettől fogva az egységes magyarságban, tá- gabb értelemben, egységes Európában gondolkodott és gondolkodik. Fontos feladatként tűzve ki magának, hogy a szomszéd népek kultúrájában nagy szerepet játszó, az egységés emberi kultúra szempontjából kiemelkedő értékeket képviselő művek eljuthassanak magyar nyelven is a befogadó közönséghez. 1992-től Kalligram fejléccel magyar nyelvű irodalmi és művészeti folyóiratot is megjelentetnek, s mint valaha az idén százéves Nyugat megjelenése idején az akkori szerzők azt kérdezgették egymástól, jelent már meg Önnek verse a Nyugatban, most a mai poéták egymást kérdezgetik, hogy jelent-e már meg versed a Kalligramban? E lap kiadása mellett szlovák nyelven 1997-ben OS hévvel társadalom- tudományi havilapot indított a Kalligram, 2004-től pedig gondozásában jelenik meg az Anth- ropos című szlovák nyelvű filozófiai folyóirat. Elhangzott eddig sok a szó, remélhetőleg súlyuk is volt. Egy könyvkiadót laudálni - nem egyszerű feladat. Nem valószínű, hogy ne találkoztak volna már sokan Önök közül ennek a kiadónak valamelyik kiadványával. Találkozzanak minél többször, a könyvek magukért beszélnek. A hídépítésben, a szellemi korlátok lebontásában úgy lehet részt vállalni, ha más nemzetek, népek kultúráját egy közvetítőn át megis- meijük. A közvetítő a most egy kisközösség díjával kitüntetett és méltán ünnepelt Kalligram Kiadó. Jó olvasást! (Elhangzott a Magyar Kultúra Napja tornaijai ünnepségén, 2008. január 26-án. A város által alapított díjak egyikével az idén a Kalligram Kiadót tüntették ki, az ossz- - magyar kultúra szellemi hídfőinek építéséért.) KENÉZBORBÁLA Nincs Parti Nagy Lajos-szüle- tésnap (csak lesz, az 55-ik, majd októberben), s ebből arra lehet következtetni, hogy a Kalligram szóban forgó száma nem tisztelgés az alkotó és életműve előtt. Ide jutunk (elégedetten) akkor is, ha már elolvastuk a folyóirat törzsanyagát kitevő Parti Nagy-összeál- lítást; szó sincs kedélyes ünnepel- getésről, de nem azért, mintha ne lehetne, hiszen például derűből azért jócskán kijut. Például ha csak Zsigmond Andrea tanulmányának dőlt betűs (ezek idézetek PNL színműveiből) részeit olvassuk: „Most elmegyek, de nemsokára ellenkezőleg.” Persze nem csak a dőlt betűkön lehet dőlni a nevetéstől (fönt egy finomabb, festéket tűrőbb részt idéztünk), olvasás közben hamar eldöntött ténynek vesszük, hogy a dolgozat szerzőjének is jó humora van. Jó a nyelvérzéke, vagyis vígan olvasható. Józan Ildikó és Németh Zoltán a műfordítás, az átírás és a saját szöveg közti határokról beszélget a szerző és műfordító PNL-sal, tehát ők is a nyelvről, a szövegről beszélnek, arról, milyen jó, ha élvezhető. Palatínus Levente Dávid tanulmánya a PNL-paródiák és pa- rodisztikus rájátszások tárgykörébe vezet: előbb a Hal éji éneke példáján, majd prózai szövegrészeken illusztrálva a tárgyat: „Anyus- ka bőg majd utánam, mint a zápor, ne sírj anyám, az álmok nem szoknak hazudni... nem a lószart nem.” L. Varga Péter tanulmánya kilép a szűkén értelmezett életműből, s alcíme szerint (Költészettörténeti vázlat szövegre és hangra) időben és szerzőben is többet fog be, mikor hangzás és értelem viszonyát vizsgálja klasszikus és kortárs költészeti darabokon - Adytól József Attilán át Vida Gergelyig, Parti Nagy Lajosra való különös tekintettel. A közhely színeváltozása címmel Bedecs László tanulmánya a PNL-próza nyelvezetére, annak alulstilizáltságára irányítja a figyelmet, végül A fagyott kutya lába novelláskötet kapcsán az elfáradni, megmerevedni látszó beszédmódra, melynek képviselőivel (beszélőivel) a szerző szerint kevéssé lehetünk együttérzőek; e helyt Kukorelly az ellenpélda, és Esterházy: „ott mégsem érezni azt a lesajnáló attitűdöt, ami a Parti Nagy-próza talán legnagyobb csapdája.” Mondván, hogy „Esterházy iróniája önirónia, Parti Nagyé viszont a különbek humora.” A fagyott kutya lába (című novella) és a fel- használásával készült Taxidermia (című film) egybevetését hajtja végre Mikó Imola tanulmánya (Szövegtest/Filmtextúra címmel), ugyanezt teszi a testre és a szexualitásra szűkítve Facsády Eszter és Kucsera Fanni dolgozata. A nem ebbe a blokkba tartozó szépirodalom egy része is szépen (irodalmi, nyelvi-beszélői alapon) társítható a Parti Nagy-féle megszólalások némelyikéhez, ragadjuk ki közülük Lawrence Ferlinghetti elképesztő versét (Néha az örökkévalóság során...; Kantás Balázs fordításában) - mely egész könnyedén olvasható mind az Es- terházy-féle (Kukorelly-féle), mind a Parti Nagy-féle „alacsony stíl” felől anélkül, hogy együtt- éreznénk a beszélővel vagy átmosolyognánk a feje fölött. (A lap többi része is ajánlott.) KÖNYV A SZALONBAN Ilyen volt, ilyen lett BEDECSLÁSZLÓ Úgy sejtem, az „összes versek” megjelenése az első kötet megjelenésének izgalmát és várakozásait idézi fel, már csak azért is, mert ahhoz hasonlóan új esélyeket és új lendületet adhat az életműnek. Különösen akkor, ha a könyv az „összes versek” műfajához illően reprezentatív kivitelű, kemény borítójú és kellően vaskos könyvtárgy, azaz hangsúlyozottan a jövőnek készült, a kanonizálás, illetve az újrakanonizálás reményében. Tehát pontosan azért, hogy a kritikának is legyen egy újabb esélye az életmű helyének és értékeinek vizsgálatára. De vajon szüksége van-e az ötvennégy éves, az utóbbi huszonhat évben tizenhat verseskötetet jegyző (igaz, ezek felét gyerekeknek szánó) Bettes Istvánnak efféle esélyekre? Vagy kérdezem inkább úgy: vajon azon az árfolyamon jegyzik ezt az életművet a kortárs magyar irodalom tőzsdéin, mint ahová a Kalligram Kiadó mint ennek az értékpiacnak az egyik meghatározó szereplője ezzel a valóban méltó kötettel beárazta? Vagy megint másként: vajon nem va- gyok-e ünneprontó, ha megemlítem, hogy gyors közvélemény-kutatásom során tíz, amúgy tájékozottnak mondott irodalmárból nyolc némi zavarral nézett rám Bettes nevének és új kötetének említésekor. Hol dugultak el eddig a szerző és az őt megillető olvasók közti csatornák? Akárhogy is, akárhol is, az biztos, hogy erről a sokrétegű, sokszor kísérletező jellegű, mégis következetes, mély, de ajáték mélységeit is megélő költészetről kicsit talán iskolásán, de a kezdetekig visszanézve kéne beszélnünk, sorban a harminc év csúcspontjairól, fordulatairól, válságairól és újrakezdéseiről. De itt csak két eseményt említhetek meg. Az egyik a síró-nevető bohóc szerepének autentikus léthelyzetté kiáltása. Egyáltalán: szereplehetőségnek mondása. Álarcnak a fekete humor, a szatirikus hang, az avantgárd gesztusok, a tekervé- nyes szócsavarok előtt - hiszen ez volt Bettes István első két kötetének ajánlata egy érvényes és eredményes költészethez. Merthogy a fő kérdése szerencsére már akkor az volt, hogyan lehet porosodott lírai hatások, azaz pátosz, elérzékenyülés és kötelező formák nélküli verset írni. Úgy - szólt a válasz -, hogy maga a költőfigura csússzon át a harlequin-szerepbe, azaz veszítse el a ráterhelt küldetéstudatot, minden állítólagos felelősséget és hatalmat, és ezzel nyerje el személyes függetlenségét. Volt olyan kritikus, aki mindebben politikai gesztust látott, de ÉGTENGER ÚSZTATÓ HARMINC ÉV VERSEI 1977-2007 ma mintha mindennek úgyszólván a morális vetülete volna érdekes: az attitűdöt, a gondolkodás- és magatartásmódot tükröző részletek - tehát nem a közösségi, hanem az individuális rétegek: hogy tudniillik hogyan lehet egy erre is szűk, arra is szűk világban berendezni egy élhető és hosszú távon is vállalható életet. Ugyanezt mondja e költészet másik fontos problémája is, a nyelvé, konkrétan az anyanyelvé, amit Bettes újszerűén, ötletesen és óvatos távolságtartással tematizált már a kezdetektől. A határon túli magyar irodalmakban, különösen 1990 előtt, a nyelvvel kapcsolatos kultikus metaforák legtöbbször a közösséget összetartó tárgyiasságra utaltak, úgy is, mint szakrális, hagyományőrző és -átörökítő elemre: „Erős vár a nyelv” - hogy mást ne is idézzek. Bettes István válaszai viszont más irányból artikulálódnak. Először az egy régi nyelvállapotot felélesztő, ügyesen stilizált versei (Trans ScriptioazRin. Sonboti Tew- rök idökbül), aztán a kétnyelvűek (Szlovák-magyar haikuk), végül a latinul írt versek és versrészletek. Hoppá! Aköltő, aki el-elkerüli azélő, megművelésre váró magyar nyelvet? Aki alternatívákat keres és ajánl? Akinek a nyelv nem örökség, hanem esetlegesség? Ez azért, valljuk be, bátor, messze mutató, mélyen elgondolkodtató gesztus. És még valami. Én magam még nem találkoztam olyan verseskötettel, amelyik a kötet részeiről megjelent korabeli kritikákat is tartalmazza, ezzel is segítve, és persze finoman egyirányúsítva e költészet elhelyezhetőségét a kortárs magyar kultúra tablóján. Mégis jó választásnak tartom ezt a megoldást, mert tudatosítja, hogy egy mű történetéhez nem csupán hozzátartozik az értelmezéstörténete, hanem voltaképp ez adja a mű egyetlen lehetséges történetét. Ha nincsenek értelmezések, a mű nem is létezik. Másrészt pedig izgalmas végigolvasni, mit várt el a kritika a nyolcvanas évek elején egy pályakezdő költőtől, hogyan próbálta tanítani, vagyis kioktatni, miként próbálta épp a ma erényeinek tekintett eredményeiről lebeszélni. Miként próbálta például az úgynevezett „csehszlovákiai magyar irodalom” kötelező témáit és a témákhoz tapadt pózokat és beszédmódokat ráerőltetni. És persze azt is, hogyan tudta ezeket Bettes új és újabb ötletekkel elhárítani. Merthogy ebből érthetjük meg igazán, hogy egyáltalán nem magától értetődő út volt (akkor már inkább sőt!), amit Bettes István az elmúlt harminc évben bejárt. (Bettes István: Égtengerúsztató. Kalligram, Pozsony, 2007,464 oldal)
