Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)
2008-02-09 / 34. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 9. wvw.ujszo.com Miroslav Ondŕíček: „Nem szeretem ezt a szörnyű tekintetnélküliséget és gyűlölködést, ami most körülvesz bennünket. Rettegek az ideológiai programoktól..." Már jó ideje nem dolgozik, csak életműdíjakat gyűjt Kétszer jelölték Oscarra. Először 1982-ben a Ragtime, másodszor 1985-ben az Amadeus operatőri munkájáért. Mindkét filmet Milos Formánnál forgatta. Csehországban készült alkotásainak is ő volt az operatőre. SZABÓ G. LÁSZLÓ Meghallgatás, Fekete Péter, Egy szöszi szerelmei, Tűz van, babám! Négy film itthon, aztán a Taking off, a Hair és a többi egészen a Val- montig. Az volt az utolsó közös munkájuk. Miroslav Ondŕíček Os- cart végül is nem kapott, az Amerikai Operatőrök Szövetsége azonban 2004-ben életműdíjjal jutalmazta. Ugyanezt az elismerést kapta Kristályglóbusz formájában Karlovy Varyban, legutóbb pedig, tavaly novemberben Lódzban, a Camerimage fesztiválon. Alkotómunkáját dicséri az a tény is, hogy a pilseni sörgyár őt választotta reklámarcául. Söralátéteken, kamera mögött állva hirdeti: „Igazából csak akkor élek, amikor forgatni kezdünk.” Fel tudná idézni azt a négy évvel ezelőtti napot, amikor Los Angelesben átvette amerikai kollégáinak rangos elismerését? Mindenre emlékszem. Ezerhat- száz meghívott előtt zajlott a díjátadó, hatalmas ceremónia volt. Egy hely, vagyis egy szék ára 250 dollár volt, ha viszont valaki asztalt akart foglalni, 2000 dollárjába került. Őszintén bevallom, nagyon meghatódtam, hiszen Penny Marshall, a népszerű amerikai színésznő adta át a díjat. Maga a szövetség 85 éve működik, eddig 18 operatőrt díjazott, a lengyel Witold Sobocinski, Andrzej Wajda munkatársa volt az első, akit a posztkommunista Európából kitüntettek, és most én vagyok a második. Milos Forman volt, gondolom, az első, aki gratulált. Nem, Milos nem volt jelen. Ő egy másik rangos eseményt választott. Moszkvába repült, az orosz Oscar átadására. Marshall-lal dolgoztam, aki rendezőként is nagyon tehetséges. Később pedig, amikor Müos újra forgatni kezdett, már egy másik operatőr állt mellette. De mondom, a kölcsönös tisztelet megmaradt köztünk. Egy akkora barátságot, mint a miénk, nem tud szétszakítani semmi. Mi már azt megelőzően is ismertük egymást, hogy filmeket forgattunk volna. Ön ugye, asszisztensként kezdett. A főiskola elvégzése után pedig előbb dokumentumfilmeket, majd heti filmhíradókat forgattam a mozik számára, s csak utána kerültem a barrandovi filmgyárba. Ott találkoztam Milossal, és 1963-ban forgattuk első közös filmünket, a Meghallgatást. Utána Ivan Passer- rel dolgoztam az Intim megvilágításban című filmben, Jan Némec- cel Az éjszaka gyémántjaiban és Jaroslav Papoušekkel A Homolka család kalandjaiban. Nem is volt akkoriban híresebb csapata a Barrandovnak. Passer, Papoušek, Forman, Onmondván: a Barrandov az ő szemében nem más, mint az erkölcsi fertő, ahol minden férfi minden nőt ágyba visz. Tehát nem volt más lehetőségem, mint elfogadni a döntésüket, hogy az én utam a kereskedelmi akadémiára vezet. Oda azonban nem vettek fel, hiszen kis burzsujnak számítottam, miközben nem is volt autónk, csak két fürdőszobánk. Az édesapám viszont mindenben támogatott. Miután korán meghalt az édesanyám, apám azt mondta, oda megyek tanulni, ahova akarok. A kereskedelmi akadémiáról azzal bocsátottak útra a felvételi után, hogy előbb közeledjek a munkás- osztályhoz, a főiskola nappali szakára pedig azért nem jutottam be, mert a pszichoanalitikai tesztnek az lett a végeredménye, hogy ideges vagyok és izzad a tenyerem. Más megoldás tehát nem maradt számomra, mint hogy beálljak laboránsnak a Barrandovon. így tudtam csak bekerülni a szakmába. A főiskolát aztán esti tagozaton végeztem el 1959-ben. Hat évvel később már Lindsay emlékszem a mondatára. Ott álltam Müos előtt, és így szólt: „Na, ő az a göndör hajú dinamó, akiről beszéltem neked.” Milos pedig a kezembe adott egy NDK-ban gyártott kamerát, amely azóta is nálam van, az ágy alatt. Azzal forgattuk a Meghallgatást. Minden túlzás nélkül állíthatom: sorsszerű találkozás volt a miénk. Ha nincs Müos, én sem vagyok. Nála nagyobb egyéniséggel a mai napig nem kerültem kapcsolatba szakmai vonalon. Soha nem voltak mélyreható beszélgetéseink a forgatás heteiben. Mi mindent előre megvitattunk. A forgatáson Müos már csak a színészekre figyelt. Szívesen idézem kedvenc mondatát: „Gyerünk forgatni, nehogy lemerevedjenek!” Egyébként Lindsay Andersont is neki köszönhetem. Eljött egyszer az Egy szöszi szerelmei forgatására, és látta, ahogy én ott röpködöm és a földre vetem magam egy-egy képsor kedvéért, és megjegyzett magának. Aztán visszautazott Londonba, és nem sokkal később üzent, hogy küldjék ki hozzá azt az őrült fickót, aki MUossal dolgozott. A Fehér autóbusz után a Ha... és a Szerencsemegkapja az angol állampolgárságot. Hamarabb beléphetett volna a nyugati filmesek körébe, mint Forman az amerikai stúdiók vüágába. A Taking off után a Száll a kakukk fészkére következett volna Müossal, de a belügyminisztérium nem tette lehetővé számomra, hogy visszamehessek Amerikába. Féltek, hogy kint maradok. Ostobák voltak, hiszen láthatták, hogy Angliából is mindig hazajöttem. Nem is tudtam volna emigrálni soha. Én képtelen lettem volna elszakadni azoktól, akiket szerettem. Megölt volna a lelkiismeret-furdalás. A Hair után már nem voltak nagy gondjaim a rendszerrel. Utazhattam. Azzal engedtek ki, hogy: ,Aztán mutassa meg nekik, hogyan kell musicalt fényképezni!” Presztízskérdés lett számukra, hogy Müos ragaszkodott hozzám. Ők ezt azzal magyarázták, hogy a nagy Amerikában nincs jobb egy cseh operatőrnél. Eszükbe sem jutott, hogy itt másról van szó. Bizalomról. Barátságról. Szakmai kérdésekről. Oscar-jelölést a Ragtíme-ért amelynek főszerepét Meryl Streep játszotta. Glenn Close, Robin Williams, Tom Hanks, Donald Sutherland is álltak már a kamerám előtt. Minél nagyobb név, annál nagyobb egyéniség, szoktuk mondani. Kivételek sajnos köztük is akadnak. Suther- landről nagyon rossz emlékeim vannak. Valaki telebeszélte a fejét, hogy a kép minősége az objektív nagyságától függ. Minden nap azzal jött hozzám, hogy: „Tegyél be ötvenesét, abban jobban nézek ki.” „Nem teszek, mert hülyeség” - feleltem. Nem hitt nekem. Egyfolytában zaklatott. Nem is lettünk jó barátok. EUenpéldaként Jeanne Mo- reau-t, a jeles francia színésznőt emelném ki. Ő soha nem járt a nyakamra, hogy lássa, hogy fest a képen. Bízott bennem. Tudta, hogy a legjobbat akarom neki. Csak a kész filmet nézte meg, azt is az utolsó napon, amikor átadtuk a kópiát a producernek. Tom Hanksszel végül aztán nem dolgoztam. Idősebbnek kellett volna látszania, mint a valóságban, de valahogy nem ment neki. Próbált ő mindent, még sánti- kálni is, úgy járni, mint én. Az sem i 1 I ( 4 4 i Mit sejtsek emögött? Csak annyit, ami igaz: hetven fölött az ember már néha gyerekként viselkedik. Nem sokkal később azonban természetesen találkoztunk, méghozzá nála, New Yorkban, a Central Parkra néző lakásában. Ugyanott lakik, mint azokban az években, amikor együtt dolgoztunk, s én nála vendégeskedtem, csak most egy másüt emeleten. Bár a Valmont óta más operatőrökkel dolgozik, a barátságunk nem szakadt meg. Csak nem olyan szoros, mint korábban volt. Ez most nagyon furcsán hangzott. Eltávolodtak egymástól? Müos kezdettől fogva nagyon nagy hatással volt rám. Ma is állítom: hatalmas tehetségű rendező. Még akkor is, ha szakmai körökben nagyot bukott a Valmonttal. Szerintem az volt élete legnagyobb pechje, hogy ugyanakkor forgatta a filmet, amikor Stephen Frears a Veszedelmes viszonyokat. Ilyesmire ritkán kerül sor, hogy két jeles rendező ugyanazt a művet viszi filmre. Nálunk Colin Firth és Annette Bening játszották a főszerepet, Frearsnél John Malkovich és Glenn Close. Ennek megfelelően a kész mű is nagyban különbözött. Frears rendezése sokkal érzékibb, élesebb volt. Milos bele is fáradt egy kicsit a forgatásba, a kritikák pedig alaposan elkeserítették. Ő hétéves szünetet tartott, én Penny dŕíček. A hatvanas évek új hullámának nem egy nagy sikere fűződik ehhez a páratian négyes fogathoz. Én azért egy kicsit küógtam közülük. Már ami a kocsmázásokat ü- leti. Nem áüítom egy percig sem, hogy én különb voltam, mint ők, sőt! Ugyanolyan bohémnak tartottak engem is, mint Ivánt, Járdát és Müost, csak hát nem jártam sörözni velük. Persze nemcsak bohémek - gentlemanek is voltunk mind a négyen, és valóban tisztán láttuk, hogy minden filmünkkel valami kivételeset sikerült létrehoznunk. Hétköznapi történeteket meséltünk hétköznapi arcokkal. Hajói tudom, ön volt az egyetlen az újhullámosok csapatában, aki esti tagozaton végzett a film- művészeti főiskolán. A nappali szóba sem jöhetett? Az én életem ugyanis végtelen küzdelmek sorozata. Nekem műidig harcolnom keüett valaki vagy valami eüen. De az anyagi háttér mindig biztosítva volt a harcaihoz. Az anyagi igen. A szüleim ugyanis kisiparosok voltak. Borbélyműhelyt vezetett az édesapám, kalaposként dolgozott az édesanyám. 1949-et ittunk. Engem egyedül a filmkészítés érdekelt, de anyám haüani sem akart róla, s a nagymamám is mellé állt, Anderson operatőre volt A fehér autóbuszban. Előtte, 1963-ban leforgattuk a Meghaügatást Müossal, aztán jött Ivan Passer filmje, és úgy mentem ki Angliába Andersonhoz. De hogy jutott eszébe egy kisiparos házaspár fiának, hogy ő bizony filmes lesz? Jó is, hogy kérdezi, mert a nagyapámról megfeledkeztem volna. Mindent neki köszönhetek. Mivel ő is borbély volt, parókakészítéssel is foglalkozott. Színházakba hívták, nagyon sok megrendelést kapott, a háborús években pedig a Barrandovon is sokat dolgozott. Hajnali háromkor kelt, mert a közlekedés meglehetősen gyatra volt, s mivel nem késhetett, gyalog járt a filmgyárba. Nemegyszer én is vele mentem, és annyira megtetszett, amit láttam, a forgatás hangulata, hogy attól fogva fel sem merült bennem, hogy valamüyen civü foglalkozást válasszak magamnak. Két évig dolgoztam a laborban, ahol mindent megtanultam a film előhívásáról, s amikor lehetőségem adódott, hogy asszisztens lehessek egy dokumentumfilm-rendező meüett, azonnal ugrottam. Még az ostravai kohó martinkemencéit is megmásztam. Formánnak ki mutatta be? Ivan Passer, akivel a Barrandovon lettünk jó barátok. Pontosan fia következett, és Lindsay haláláig jó barátok maradtunk. Csak éppen ön nem volt a szerencse fia. Orvosai szerint csoda, hogy él. Az én életem valóban csodák sorozata. Először is: küábaltam a gyermekbénulásból. 1969-ben volt egy komoly autóbalesetem. A kórházban már le is mondtak rólam, aztán mégis talpra áütam. De mivel negyvennyolc órán át rám se néztek az orvosok, érdugulás alakult ki nálam. Mindegy. Túléltem. A fél fülemre ugyan azóta sem hallok. Amikor Otakar Vávrával forgattuk a Sötét napot, felrobbant mellettem a magnézium, és megégett a testem. Abba sem pusztultam bele. A Hair forgatása során infarktus ért, az Amadeus felvételei közben pedig könnyebb agyvérzést szenvedtem, amely kisebb bénuláshoz vezetett. Tényleg csoda, hogy ennyi baj után még mindig csak botra van szüksége. A sok rosszal egyáltalán nem foglalkozom. Kaptam ugyanis az élettől egy nagyon nagy ajándékot. A fiamat. Remek fümrendező lett belőle, minden munkáját szeretem. Azokban az években, amikor Andersonnal forgatott Londonban, fél szavába került volna, és és az Amadeusért kapott. A Hair Milos Formant tette világhírűvé. Zenés filmet készíteni haüatlan nagy kihívás volt számomra. A főiskolán egy idős operatőr tanított mindenféle szakmai fogásokra. „Svenkelni ugyanazt jelenti, mint hegedűn játszani - mondta. - A zene vezeti a kezedet.” És igaza volt. A kamerát is úgy kell kezeim. Az Amadeus jelentős részét Prágában forgatták. Karel Čemy a díszletekért, Theodor Píšték a jelmezekért, Forman a rendezésért kapott Oscar-díjat. Egyedül ön maradt vesztes a csapatból. Nekem az Amadeus így is életre szóló munka maradt. Még jóval a forgatás elkezdése előtt négyesben elmentünk Bécsbe és Salzburgba, hogy élőben lássuk mindazt, ami a fűm stílusát végül is meghatározta. És hogy nem kaptam meg az Oscart? Idegesített, hogyne idegesített volna?! De nem haltam bele. Kovács László, aki jó barátom volt, és szintén életműdíjasa az Amerikai Operatőrök Szövetségének, azt mondta: már az is vüágra szóló siker, ha az ember bekerül az öt legjobb közé. Ott már csak egyetlen szavazaton múlik, hogy kiből lesz győztes. Forman mellett másokkal is dolgozott Amerikában. Például Mike Nicholsszal a Silkwoodban, volt az igazi. Nem volt elégedett magával, megbukni pedig nem akart a filmmel, ezért visszaadta a szerepet. Fiával sosem dolgozott még. Játékfilmben valóban nem, reklámban viszont igen. Én már befe- ( jeztem, évek óta nem dolgozom. Formánnak is képes lenne ne- 4 met mondani? Harminc év köt hozzá, nem keü ezt tovább húzni, Jó nekem itthon, a fészkemben. Moziba el szokott járni? A feleségem gyakran rábeszél, hogy menjünk el valamelyik filmre. Az Oscar-díjasokat mindig megnézzük. A meleg cowboyokról szóló Túl a barátságont mindketten nagyon szerettük. Értékes, őszinte alkotás. Az unokánknak köszönhetően pedig rengeteg DVD-t nézünk £ otthon. Főleg Chaplin-fümeket. Azokban filozófia, humor és rengeteg szeretet van. Nem szeretem ezt a szörnyű tekintetnélküliséget és ^ gyűlölködést, ami most körülvesz bennünket. Rettegek az ideológiai programoktól, amelyeket az unatkozó értelmiségiek találnak ki. Ha valami veszélyeztetni tudja a szabadságunkat, akkor az a politika és a vaüás. Gyűlölöm az üyenfajta „elveket”, „tudományos elméleteket”. Engem nem kell meggyőzni semmiről. Gondolkozni még tudok.
