Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)

2008-02-09 / 34. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 9. wvw.ujszo.com Miroslav Ondŕíček: „Nem szeretem ezt a szörnyű tekintetnélküliséget és gyűlölködést, ami most körülvesz bennünket. Rettegek az ideológiai programoktól..." Már jó ideje nem dolgozik, csak életműdíjakat gyűjt Kétszer jelölték Oscarra. Először 1982-ben a Ragtime, másodszor 1985-ben az Amadeus operatőri munká­jáért. Mindkét filmet Milos Formánnál forgatta. Csehor­szágban készült alkotásai­nak is ő volt az operatőre. SZABÓ G. LÁSZLÓ Meghallgatás, Fekete Péter, Egy szöszi szerelmei, Tűz van, babám! Négy film itthon, aztán a Taking off, a Hair és a többi egészen a Val- montig. Az volt az utolsó közös munkájuk. Miroslav Ondŕíček Os- cart végül is nem kapott, az Ameri­kai Operatőrök Szövetsége azon­ban 2004-ben életműdíjjal jutal­mazta. Ugyanezt az elismerést kapta Kristályglóbusz formájában Karlovy Varyban, legutóbb pedig, tavaly novemberben Lódzban, a Camerimage fesztiválon. Alkotó­munkáját dicséri az a tény is, hogy a pilseni sörgyár őt választotta rek­lámarcául. Söralátéteken, kamera mögött állva hirdeti: „Igazából csak akkor élek, amikor forgatni kezdünk.” Fel tudná idézni azt a négy év­vel ezelőtti napot, amikor Los Angelesben átvette amerikai kol­légáinak rangos elismerését? Mindenre emlékszem. Ezerhat- száz meghívott előtt zajlott a díj­átadó, hatalmas ceremónia volt. Egy hely, vagyis egy szék ára 250 dollár volt, ha viszont valaki asz­talt akart foglalni, 2000 dollárjá­ba került. Őszintén bevallom, na­gyon meghatódtam, hiszen Penny Marshall, a népszerű amerikai színésznő adta át a díjat. Maga a szövetség 85 éve működik, eddig 18 operatőrt díjazott, a lengyel Witold Sobocinski, Andrzej Wajda munkatársa volt az első, akit a posztkommunista Európából ki­tüntettek, és most én vagyok a második. Milos Forman volt, gondolom, az első, aki gratulált. Nem, Milos nem volt jelen. Ő egy másik rangos eseményt választott. Moszkvába repült, az orosz Oscar átadására. Marshall-lal dolgoztam, aki rende­zőként is nagyon tehetséges. Ké­sőbb pedig, amikor Müos újra for­gatni kezdett, már egy másik ope­ratőr állt mellette. De mondom, a kölcsönös tisztelet megmaradt köztünk. Egy akkora barátságot, mint a miénk, nem tud szétszakíta­ni semmi. Mi már azt megelőzően is ismertük egymást, hogy filmeket forgattunk volna. Ön ugye, asszisztensként kez­dett. A főiskola elvégzése után pedig előbb dokumentumfilmeket, majd heti filmhíradókat forgattam a mo­zik számára, s csak utána kerültem a barrandovi filmgyárba. Ott talál­koztam Milossal, és 1963-ban for­gattuk első közös filmünket, a Meghallgatást. Utána Ivan Passer- rel dolgoztam az Intim megvilágí­tásban című filmben, Jan Némec- cel Az éjszaka gyémántjaiban és Jaroslav Papoušekkel A Homolka család kalandjaiban. Nem is volt akkoriban híre­sebb csapata a Barrandovnak. Passer, Papoušek, Forman, On­mondván: a Barrandov az ő sze­mében nem más, mint az erkölcsi fertő, ahol minden férfi minden nőt ágyba visz. Tehát nem volt más lehetőségem, mint elfogadni a döntésüket, hogy az én utam a ke­reskedelmi akadémiára vezet. Oda azonban nem vettek fel, hiszen kis burzsujnak számítottam, miköz­ben nem is volt autónk, csak két fürdőszobánk. Az édesapám vi­szont mindenben támogatott. Mi­után korán meghalt az édes­anyám, apám azt mondta, oda me­gyek tanulni, ahova akarok. A ke­reskedelmi akadémiáról azzal bo­csátottak útra a felvételi után, hogy előbb közeledjek a munkás- osztályhoz, a főiskola nappali sza­kára pedig azért nem jutottam be, mert a pszichoanalitikai tesztnek az lett a végeredménye, hogy ide­ges vagyok és izzad a tenyerem. Más megoldás tehát nem maradt számomra, mint hogy beálljak la­boránsnak a Barrandovon. így tud­tam csak bekerülni a szakmába. A főiskolát aztán esti tagozaton vé­geztem el 1959-ben. Hat évvel később már Lindsay emlékszem a mondatára. Ott áll­tam Müos előtt, és így szólt: „Na, ő az a göndör hajú dinamó, akiről be­széltem neked.” Milos pedig a ke­zembe adott egy NDK-ban gyártott kamerát, amely azóta is nálam van, az ágy alatt. Azzal forgattuk a Meg­hallgatást. Minden túlzás nélkül ál­líthatom: sorsszerű találkozás volt a miénk. Ha nincs Müos, én sem vagyok. Nála nagyobb egyéniség­gel a mai napig nem kerültem kap­csolatba szakmai vonalon. Soha nem voltak mélyreható beszélgeté­seink a forgatás heteiben. Mi min­dent előre megvitattunk. A forgatá­son Müos már csak a színészekre fi­gyelt. Szívesen idézem kedvenc mondatát: „Gyerünk forgatni, ne­hogy lemerevedjenek!” Egyébként Lindsay Andersont is neki köszön­hetem. Eljött egyszer az Egy szöszi szerelmei forgatására, és látta, ahogy én ott röpködöm és a földre vetem magam egy-egy képsor ked­véért, és megjegyzett magának. Az­tán visszautazott Londonba, és nem sokkal később üzent, hogy küldjék ki hozzá azt az őrült fickót, aki MUossal dolgozott. A Fehér au­tóbusz után a Ha... és a Szerencse­megkapja az angol állampolgár­ságot. Hamarabb beléphetett volna a nyugati filmesek körébe, mint Forman az amerikai stúdi­ók vüágába. A Taking off után a Száll a ka­kukk fészkére következett volna Müossal, de a belügyminisztérium nem tette lehetővé számomra, hogy visszamehessek Amerikába. Féltek, hogy kint maradok. Ostobák voltak, hiszen láthatták, hogy Angliából is mindig hazajöttem. Nem is tudtam volna emigrálni soha. Én képtelen lettem volna elszakadni azoktól, akiket szerettem. Megölt volna a lelkiismeret-furdalás. A Hair után már nem voltak nagy gondjaim a rendszerrel. Utazhattam. Azzal en­gedtek ki, hogy: ,Aztán mutassa meg nekik, hogyan kell musicalt fényképezni!” Presztízskérdés lett számukra, hogy Müos ragaszkodott hozzám. Ők ezt azzal magyarázták, hogy a nagy Amerikában nincs jobb egy cseh operatőrnél. Eszükbe sem jutott, hogy itt másról van szó. Biza­lomról. Barátságról. Szakmai kér­désekről. Oscar-jelölést a Ragtíme-ért amelynek főszerepét Meryl Streep játszotta. Glenn Close, Robin Williams, Tom Hanks, Donald Sutherland is álltak már a kamerám előtt. Minél nagyobb név, annál nagyobb egyé­niség, szoktuk mondani. Kivételek sajnos köztük is akadnak. Suther- landről nagyon rossz emlékeim vannak. Valaki telebeszélte a fejét, hogy a kép minősége az objektív nagyságától függ. Minden nap az­zal jött hozzám, hogy: „Tegyél be ötvenesét, abban jobban nézek ki.” „Nem teszek, mert hülyeség” - fe­leltem. Nem hitt nekem. Egyfolytá­ban zaklatott. Nem is lettünk jó ba­rátok. EUenpéldaként Jeanne Mo- reau-t, a jeles francia színésznőt emelném ki. Ő soha nem járt a nya­kamra, hogy lássa, hogy fest a ké­pen. Bízott bennem. Tudta, hogy a legjobbat akarom neki. Csak a kész filmet nézte meg, azt is az utolsó napon, amikor átadtuk a kópiát a producernek. Tom Hanksszel végül aztán nem dolgoztam. Idősebbnek kellett volna látszania, mint a való­ságban, de valahogy nem ment ne­ki. Próbált ő mindent, még sánti- kálni is, úgy járni, mint én. Az sem i 1 I ( 4 4 i Mit sejtsek emögött? Csak annyit, ami igaz: hetven fö­lött az ember már néha gyerekként viselkedik. Nem sokkal később azonban természetesen találkoz­tunk, méghozzá nála, New York­ban, a Central Parkra néző lakásá­ban. Ugyanott lakik, mint azokban az években, amikor együtt dolgoz­tunk, s én nála vendégeskedtem, csak most egy másüt emeleten. Bár a Valmont óta más operatőrökkel dolgozik, a barátságunk nem sza­kadt meg. Csak nem olyan szoros, mint korábban volt. Ez most nagyon furcsán hang­zott. Eltávolodtak egymástól? Müos kezdettől fogva nagyon nagy hatással volt rám. Ma is állí­tom: hatalmas tehetségű rendező. Még akkor is, ha szakmai körök­ben nagyot bukott a Valmonttal. Szerintem az volt élete legnagyobb pechje, hogy ugyanakkor forgatta a filmet, amikor Stephen Frears a Veszedelmes viszonyokat. Ilyesmi­re ritkán kerül sor, hogy két jeles rendező ugyanazt a művet viszi filmre. Nálunk Colin Firth és Annette Bening játszották a fősze­repet, Frearsnél John Malkovich és Glenn Close. Ennek megfelelően a kész mű is nagyban különbözött. Frears rendezése sokkal érzékibb, élesebb volt. Milos bele is fáradt egy kicsit a forgatásba, a kritikák pedig alaposan elkeserítették. Ő hétéves szünetet tartott, én Penny dŕíček. A hatvanas évek új hullá­mának nem egy nagy sikere fű­ződik ehhez a páratian négyes fogathoz. Én azért egy kicsit küógtam kö­zülük. Már ami a kocsmázásokat ü- leti. Nem áüítom egy percig sem, hogy én különb voltam, mint ők, sőt! Ugyanolyan bohémnak tartot­tak engem is, mint Ivánt, Járdát és Müost, csak hát nem jártam söröz­ni velük. Persze nemcsak bohémek - gentlemanek is voltunk mind a négyen, és valóban tisztán láttuk, hogy minden filmünkkel valami ki­vételeset sikerült létrehoznunk. Hétköznapi történeteket mesél­tünk hétköznapi arcokkal. Hajói tudom, ön volt az egyet­len az újhullámosok csapatában, aki esti tagozaton végzett a film- művészeti főiskolán. A nappali szóba sem jöhetett? Az én életem ugyanis végtelen küzdelmek sorozata. Nekem műi­dig harcolnom keüett valaki vagy valami eüen. De az anyagi háttér mindig biztosítva volt a harcaihoz. Az anyagi igen. A szüleim ugyanis kisiparosok voltak. Bor­bélyműhelyt vezetett az édes­apám, kalaposként dolgozott az édesanyám. 1949-et ittunk. En­gem egyedül a filmkészítés érde­kelt, de anyám haüani sem akart róla, s a nagymamám is mellé állt, Anderson operatőre volt A fehér autóbuszban. Előtte, 1963-ban leforgattuk a Meghaügatást Müossal, aztán jött Ivan Passer filmje, és úgy mentem ki Angliába Andersonhoz. De hogy jutott eszébe egy kis­iparos házaspár fiának, hogy ő bizony filmes lesz? Jó is, hogy kérdezi, mert a nagy­apámról megfeledkeztem volna. Mindent neki köszönhetek. Mivel ő is borbély volt, parókakészítéssel is foglalkozott. Színházakba hívták, nagyon sok megrendelést kapott, a háborús években pedig a Barran­dovon is sokat dolgozott. Hajnali háromkor kelt, mert a közlekedés meglehetősen gyatra volt, s mivel nem késhetett, gyalog járt a film­gyárba. Nemegyszer én is vele mentem, és annyira megtetszett, amit láttam, a forgatás hangulata, hogy attól fogva fel sem merült bennem, hogy valamüyen civü fog­lalkozást válasszak magamnak. Két évig dolgoztam a laborban, ahol mindent megtanultam a film előhí­vásáról, s amikor lehetőségem adó­dott, hogy asszisztens lehessek egy dokumentumfilm-rendező meüett, azonnal ugrottam. Még az ostravai kohó martinkemencéit is meg­másztam. Formánnak ki mutatta be? Ivan Passer, akivel a Barrando­von lettünk jó barátok. Pontosan fia következett, és Lindsay haláláig jó barátok maradtunk. Csak éppen ön nem volt a sze­rencse fia. Orvosai szerint csoda, hogy él. Az én életem valóban csodák so­rozata. Először is: küábaltam a gyermekbénulásból. 1969-ben volt egy komoly autóbalesetem. A kór­házban már le is mondtak rólam, aztán mégis talpra áütam. De mivel negyvennyolc órán át rám se néz­tek az orvosok, érdugulás alakult ki nálam. Mindegy. Túléltem. A fél fü­lemre ugyan azóta sem hallok. Amikor Otakar Vávrával forgattuk a Sötét napot, felrobbant mellet­tem a magnézium, és megégett a testem. Abba sem pusztultam bele. A Hair forgatása során infarktus ért, az Amadeus felvételei közben pedig könnyebb agyvérzést szen­vedtem, amely kisebb bénuláshoz vezetett. Tényleg csoda, hogy ennyi baj után még mindig csak botra van szüksége. A sok rosszal egyáltalán nem foglalkozom. Kaptam ugyanis az élettől egy nagyon nagy ajándé­kot. A fiamat. Remek fümrendező lett belőle, minden munkáját sze­retem. Azokban az években, amikor Andersonnal forgatott London­ban, fél szavába került volna, és és az Amadeusért kapott. A Hair Milos Formant tette világ­hírűvé. Zenés filmet készíteni haüatlan nagy kihívás volt számomra. A főis­kolán egy idős operatőr tanított mindenféle szakmai fogásokra. „Svenkelni ugyanazt jelenti, mint hegedűn játszani - mondta. - A ze­ne vezeti a kezedet.” És igaza volt. A kamerát is úgy kell kezeim. Az Amadeus jelentős részét Prágában forgatták. Karel Čemy a díszletekért, Theodor Píšték a jelmezekért, Forman a rendezé­sért kapott Oscar-díjat. Egyedül ön maradt vesztes a csapatból. Nekem az Amadeus így is életre szóló munka maradt. Még jóval a forgatás elkezdése előtt négyesben elmentünk Bécsbe és Salzburgba, hogy élőben lássuk mindazt, ami a fűm stílusát végül is meghatároz­ta. És hogy nem kaptam meg az Oscart? Idegesített, hogyne idege­sített volna?! De nem haltam bele. Kovács László, aki jó barátom volt, és szintén életműdíjasa az Ameri­kai Operatőrök Szövetségének, azt mondta: már az is vüágra szóló si­ker, ha az ember bekerül az öt leg­jobb közé. Ott már csak egyetlen szavazaton múlik, hogy kiből lesz győztes. Forman mellett másokkal is dolgozott Amerikában. Például Mike Nicholsszal a Silkwoodban, volt az igazi. Nem volt elégedett magával, megbukni pedig nem akart a filmmel, ezért visszaadta a szerepet. Fiával sosem dolgozott még. Játékfilmben valóban nem, rek­lámban viszont igen. Én már befe- ( jeztem, évek óta nem dolgozom. Formánnak is képes lenne ne- 4 met mondani? Harminc év köt hozzá, nem keü ezt tovább húzni, Jó nekem itthon, a fészkemben. Moziba el szokott járni? A feleségem gyakran rábeszél, hogy menjünk el valamelyik filmre. Az Oscar-díjasokat mindig meg­nézzük. A meleg cowboyokról szó­ló Túl a barátságont mindketten nagyon szerettük. Értékes, őszinte alkotás. Az unokánknak köszönhe­tően pedig rengeteg DVD-t nézünk £ otthon. Főleg Chaplin-fümeket. Azokban filozófia, humor és renge­teg szeretet van. Nem szeretem ezt a szörnyű tekintetnélküliséget és ^ gyűlölködést, ami most körülvesz bennünket. Rettegek az ideológiai programoktól, amelyeket az unat­kozó értelmiségiek találnak ki. Ha valami veszélyeztetni tudja a sza­badságunkat, akkor az a politika és a vaüás. Gyűlölöm az üyenfajta „el­veket”, „tudományos elméleteket”. Engem nem kell meggyőzni sem­miről. Gondolkozni még tudok.

Next

/
Thumbnails
Contents