Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)
2008-02-06 / 31. szám, szerda
SZÜLŐFÖLDÜNK 2008. február 6., szerda 5. évfolyam, 6. szám Szülőföldön magyarul — ötödször Meghirdették a Pázmány Péter Alapítvány pályázatát 22. oldal ■ Történetek az elfeledett határszélről Szlovákiában állítólag hatszázezer hektár föld várja a gazdáját, ám a tulajdonjogot nehéz érvényesíteni 25. oldal 26. oldal Már a felnőtteknél kopogtat Bundschuh Tamás után fia, Erik is az egri pólócsapat erősségei közé tartozik Balogh József perbenyiki susztermester „mézeskalács háza" - melyet a tulajdonosa több mint harminc esztendeig díszítgetett, alakítgatott - tagadhatatlanul a bodrogközi község egyik, ha nem a leghíresebb nevezetességének számít. Az alkotásról, mely a hollandiai naiv művészetek fesztiválján aranyérmet nyert, Peter Kerekes dokumentumfílm-rendező fílmet készített, de többek közt Christopher Steele-Perkins, a Magnum ügynökség művésze is lefotózta, amikor a párizsi Pompidou központban megrendezett, Szlovákiát bemutató tárlatához gyűjtött anyagot. Balogh József egészsége már nem a régi, egy ideje már nem ebben a házban lakik, a lányához költözött. Jó lenne tudni, vajon akad-e valaki, aki ezután gondját viseli az építménynek, vagy mint olyan sok minden a Bodrogközben, végül ez is nyomtalanul tűnik majd el a föld színéről. (Szabó Bernadett felvétele) JEGYZET Nincs itt helyed, távozz, te eb! JUHÁSZ KATALIN A kiskutya pazar karácsonyi ajándék. Általában hosszas könyörgés, győzködés, gyermeki fogadkozások, pedagógiai szempontok elemzése, és a Jézuska jelenlétében lefolytatott családi tanácskozások előzik meg a beszerzést. Aztán az állatka szépen felpántlikázva a fenyőfa alá kerül, a gyerek pedig boldog és hálás. Néhány napig rendben mennek a dolgok, hiszen megegyeztek, kinek a dolga ezentúl a kis kedvenc gondozása, sétáltatása. Aztán az ajándékozott lassan ráun az ajándékra. Akármilyen édes és ragaszkodó, sok vele a macera. Január közepén már szívesen kicserélné egy plüsskutyára, amit fel lehet tenni a polcra, és ott elég sokáig nyugton marad. Vagy valamilyen használati tárgyra, amit ki lehet dobni, ha megunja az embergyerek. Persze a kutyát is ki lehet dobni, meg is teszik sokan, könnyű szívvel, lelkifurdalás nélkül. Betessékelik a kocsiba, jó messzire elszállítják, hogy ne találjon haza, aztán búcsút intenek held. Az eb sokáig fut az autó után, aztán már csak nézi szemrehányóan a szégyentelen árulók féklámpájának fényét. Ha szerencséje van, és egy nagyvárosban, mondjuk Kassán szabadultak meg tőle gazdái, menhelyre kerül, és egy szűk ketrecben fogja megvárni, amíg valakinek ismét megtetszik. Szlovákia második legnagyobb városában csupán három éve működik kutyamenhely. És ezt sem volt könnyű megnyitni, egy megszállott nő kellett hozzá, aki lyukat fúrt a bürokrácia falaiba, a hivatalnokok agyára ment, egyszerűen nem lehetett elkergetni az irodából, hát nyugalmuk érdekében inkább megadták neki az engedélyt. A menhely nehezen megközelíthető, tulajdonképpen nem is a külvárosban van, hanem azon is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr, a Kassa melletti Haniska község határában. Ilyenkor januárban, immár hagyományosan, ijesztően sok kutyust gyűjtenek be. Az eredetüeg negyven „főre” tervezett ketrecekben általában száz eb szorong, jelenleg viszont 137 a létszám, és az elmúlt héten csupán két kutyát fogadtak örökbe. Ezért az újonnan érkezőket ideiglenes megoldásként önkéntesek viszik haza, és tartják az udvaron, a hétvégi ház kerljében, vagy éppen a kisszobában. Az első megunt karácsonyi ajándék, egy kis tacskó egyébként már december 29-én megérkezett a menhelyre. Az apuka volt olyan gáláns, hogy személyesen adta át, mondván, a nagybácsi csak a gyerekekkel beszélte meg a dolgot, nekik elfelejtett szólni, müyen fantasztikus meglepetéssel állít be a háromszobás lakótelepi lakásba. A kassai kutyamenhely dolgozói rendkívül közlékenyek, segítőkészek, és megdöbbentő adatokkal is tudnak szolgálni. Míg tavalyjúlius és augusztus folyamán „csupán” 88 bejelentés érkezett hozzájuk az utcán tengődő kutyák ügyében, december 22-től január 9-ig 320 alkalommal csörgött a telefon. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a jó bizonyítványért kapott kutyusokat jobban megbecsülik a gyerkőcök, illetve a nyári szünetben több idejük van foglalkozni velük. Szeptemberre pedig szépen összeszoknak a párosok, és gond nélkül hordják egymást sétálni. Sokkal problematikusabb az a verzió, amikor az ajándékozott nem tud a jövevényről, és öröm helyett komoly sokk éri őt a fenyőfa alatt. A szülők tulajdonképpen kész helyzet elé állítják gyermeküket, aki nem tud megbirkózni a feladattal, azaz konkurenciaként tekint az ebre, mint egy vá- radanul érkező kistesóra. Ezt lehetőleg ne csinálják, kedves szülők, figyelmeztet a menhely munkatársa. Azok a gyerekek, akik a szűkös lakásviszonyok, illetve a rettenetes szülők miatt hiába áhítoznak kutyusra, rendszeresen sétálni vihetik a ketrecekben sínylődő ebeket. A gondozók ennek nagyon örülnek, a kutyák még jobban. Ez a fajta szórakozás azonban elég macerás, autós szülő szükségeltetik hozzá, a menhely ugyanis tényleg a világ végén van. Pedig akadnak itt értékes, fajtiszta kutyák is. Ők is gazdira várnak a korcsokkal együtt, azaz teljes a demokrácia. Egy dolgot nem lehet megtenni: megőrzésre ott hagyni a négylábút, amíg az ember mondjuk kórházban van, vagy külföldön dolgozik. Ez nem szálloda, mondja szigorúan a gondozó. Tessék megoldani a dolgot családon belül. Aztán még hozzáteszi, hogy aki kutyát vállal, tekintse úgy, hogy egy újabb gyereket vállalt. Minden csak hozzáállás kérdése. Azaz vegyük végre emberszámba négylábú barátainkat.
