Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-05 / 4. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 5. www.ujszo.com Rájöhetünk, hogy sajnos talán mi vagyunk az utolsó balekok, az egyetlenek, akiknek még nincs valamiféle önrendelkezési formájuk... Kiút az asszimilációból - 2008: először félmillió alatt A 2001-es népszámlálás számunkra talán legsokko- lóbb eredménye a szlovákiai magyarság egy évtized alatt történt mintegy ötven- ezres fogyása volt. A szakemberek egyöntetű véleménye, hogy a fogyás legfőbb oka a nemzetváltás, azaz az asszimiláció volt. FESZTY DÁNIEL Konzervatív becslések szerint is legalább 65%-ra tehető a nemzetváltók aránya az „eltűnt magyarok” között, és a probléma olyannyira komoly, hogy ha tartjuk önfeladási arányunkat, akkor 90 év múlva már elméletileg nem lesznek magyarok Szlovákiában. A probléma jelen vonatkozása pedig - amit talán kevesen tudatosítanak -, hogy kiindulva a 2001-ben mért 527 ezres lélekszámból, éppen e napokban, azaz a 2008-as év küszöbén eshetett számunk a lélektaninak is mondható 500 ezres határ alá. Látnunk kell azonban, hogy mindezért nem másokat okolhatunk, hiszen nem települnek be hozzánk nagy létszámban a többségi nemzet tagjai (mint pl. a Vajdaságban), s nem is hagyták el nagy számban kisebbségi magyarok Szlovákiát (legalábbis 2001-ig, a népszámlálási adatokig nem), sőt még csak nem is szültünk drámaian kevesebb gyermeket, mint a szlovákok. Fogyásunk legfőbb oka mi magunk vagyunk: így vagy úgy, de tíz év alatt körülbelül annyian döntöttek amellett, hogy tovább már nem éri meg magyarnak vallani magukat, mint pl. Dunaszerda- hely (18700), Somorja (8100) és Nagymegyer (7700) magyarsága együttvéve. Olyan mértékű tehát az asszimiláció általi fogyás egy évtized alatt, mint ha az egyik leg- magyarabb járás összes városának magyar lakosa kijelentené 2011- ben, hogy mostantól inkább szlováknak fogja vallani magát. Azt is látnunk kell még, hogy az asszimiláció nem csak az erősen vegyesen lakott területeken zajlik, hiszen még a magyarság fellegvárának tartott Komáromban is 1300-an váltottak nemzetiséget tíz év alatt, ami igen jelentős szám a városban élő 22500 magyarhoz viszonyítva. Tekintve, hogy a magyarok részaránya 2001-ben már csak 60% volt, ez azt jelenti, hogy 2030-ra kisebbségbe kerülhetnek Komáromban. A nagy kérdés tehát az, hogy vajon megállítható-e ez a folyamat. Úgy is fogalmazhatnánk - s itt hadd kölcsönözzem egy ismert magyar valóságshow mondatát -, hogy Itt a lét a tét... Azaz ha minden úgy marad, ahogy most van, akkor nagy valószínűséggel a következő századfordulón, 2100-ban már nem fogunk szerepelni Szlovákia demográfiai térképén, s itt hadd tekintsem az 1-2%-os lélek- számot gyakorlati megsemmisülésnek. Az MKP stratégiája Az MKP új vezetése, úgy tűnik, legalább felismerte a nemzetváltás mint probléma komolyságát, bár egyelőre egyetlen konkrét javaslattal sem állt elő az orvoslásra. Dicséretes a stratégiai tanács felállítása, de ennek mindenképpen hatékony és megvalósítható jövőképpel kell majd előállnia. Számomra félő, hogy ez a terv kishitű lesz, legalábbis erre enged következtetni Csáky Pál két nyüatkozata is. Elnökké választása után egy interjúban még márciusban úgy nyilatkozott, hogy „az erőszakos asszimiláció elfogadhatatlan, a természetes asszimiláció megállíthatatlan”, majd legutóbbi, a Világunk 2020- ban című cikkében (Uj Szó, Szalon, 2007. december 8. - a szerk. megj.) mintha a helyi önkormányzatokra próbálta volna átruházni e folyamat megállításának felelősségét. Márpedig, véleményem szerint, igenis az országos képviselet feladata, hogy megteremtse a jogi kereteket a kisebbség túléléséhez, az önkormányzatok csak a végrehajtást tudják megvalósítani. Manapság pedig nem létezik a jogi keret sem az esetleges betelepülők, sem pedig az asszimiláció korlátozására. Ha egy önkormányzat ilyen intézkedéseket foganatosítana, rögvest az alkotmánybíróságon találná magát diszkriminációs vádakkal. A skót és québeci példák Úgy tűnik tehát, hogy fogyásunk megállítása terén elég nagy tanácstalanság honol az MKP háza táján, de talán a szlovákiai magyarság körében is. Márpedig nem kell a spanyolviaszt feltalálni, rengeteg sikeres nemzeti kisebbség létezik a világban, és akár hisszük, akár nem, ők is hasonló cipőben járnak vagy jártak a múltban, mint mi. Mindannyian ki voltak téve erőszakos vagy természetes asszimilációs folyamatoknak, és mivel szerencsém volt két kisebbség, a skótok és a kanadai franciák (más néven québeciek), „sikertörténetét’ is személyesen megtapasztalnom, ezért engedjék meg, hogy megosszam Önökkel megfigyeléseimet, amelyek végén talán a kiutat jelző következtetéseket is le lehet majd vonni. A két némzet, amelyek mellett az elmúlt tíz évet tölthettem, hasonlóan alacsony részarányt mutat országosan, mint a szlovákiai magyarok, azaz a skótok 8,5%-at alkotják Nagy-Britanniának, míg a québeci franciák (a más tartományokban élő franciákat ezúttal nem számítva) 17%-át alkotják Kanadának. A skót önrendelkezés Talán nem volna reális arról álmodnunk, hogy úgy fejezzük ki ön- rendelkezésünk szintjét, mint a skótok, akik például külön skót fizetőeszközt használnak. Ráadásul nem is egyfajtát, hiszen három skót bank tarthatta meg a jogot skót bankjegyek nyomására az 1707-es Angliával történt (kényszer)unióra lépéskor. A skót font érteke azonos a brit fontéval, de az embernek be kell váltania angol bankóra, ha például Angliába utazik, mert odalent nem sűrűn fogadják el a skót bankjegyeket. Az elmúlt háromszáz évben a skótoknak egy előre meghatározott számú képviselőjük volt (és mai napig is van) az angol parlamentben, azaz nem kellett azon izgulniuk, hogy bejutnak-e a parlamentbe, sőt, lehet baloldali, liberális vagy jobboldali skót képviselőre is szavazni, hiszen az előre meghatározott helyekért csak skót jelöltek vetélkedhetnek. Skócia egyébként 1999-ben kapta vissza majd 300 év „elnyomás” után a parlamentjét, és ezzel teljes önrendelkezést nyert, bár ez idő alatt is volt végig önálló skót oktatásügyi vagy egészségügyi minisztériumuk. Úgy látszik, ők már 1707-ben felismerték, hogy mik a kulcsfontosságú feltételei a túlélésnek. A québeci önrendelkezés De vegyük inkább Kanadát! Talán mindenki egyetért abban, hogy az egyik legfejlettebb, legliberálisabb demokráciáról beszélünk ez esetben, ahol például a hindu val- lású rendőrök kalap helyett turbánt viselhetnek a rendőregyenruhához, vagy a melegek házasságát másodikként tették lehetővé a világon, Hollandia után. Az egyéni szabadságjogok tehát maximális tiszteletet élveznek, s ez azért fontos, mert még az egyik leghaladóbb szlovák politikus, Mikulás Dzurin- da is, akitől talán leginkább várhatnánk a baráti jobbot, mereven elzárkózik mindenféle kollektív jog (vagy pozitív diszkrimináció) bevezetésétől, azzal érvelvén, hogy azok sértenék a többségi nemzet egyéni jogait. A fentiek is illusztrálják, hogy az egyéni jogok nem lehetnek szebben kiteljesülve, mint Kanadában, s mégis azt hiszem, sokan meg fognak rökönyödni majd a továbbiakban a québeci franciák kollektív jogainak mértékén, amelyekkel mindez együtt létezhet. A 7,7 millió lakosú Québec tartományról tehát tudni kell, hogy a franciák voltak az első európai telepesek a mai Kanada területén, s 1534-ben alapították meg Új-Fran- ciaországot, a mai Québec elődjét. Több mint kétszáz év múltán, 1763-ban, a róluk, nélkülük elv alapján lettek átadva Angliának egy Franciaország által elvesztett háború békeszerződése jegyében, az úgynevezett párizsi egyezmény keretében (minő hasonlóság a mi sorsunkkal). A skótokhoz hasonlóan nekik is garantált számú képviselőjük van a kanadai parlament mindkét házában, így e helyekért több lokális párt is verseng a választásokon. Például a Bloc Que- becois (Québeci Blokk) szeparatista, de amúgy békés párt nem is indít jelöltet Calgaryban vagy Torontóban, hiszen ott nem élnek franciák, viszont így is 49 székük van a 304 fős parlamentben. Két jelentős városuk Quebec City, amely egyben a főváros, és a 3,6 milliós Montreal. Montreal egyébként Párizs után a világ második legnagyobb francia városa: lakosságának több mint 70%-a francia ajkú. Nem volt ez viszont műidig így. Azt mondják, hogy a 70-es, 80-as években nem lehetett munkát találni Montrealban, ha valaki nem beszélt angolul. Mára viszont megfordult a helyzet: ma épp akkor nem talál munkát az ember, ha nem beszél franciául. Hogyan sikerült mindezt elérni? Egy olyan oktatási törvény által, amely arra kötelezi a szülőket, hogy a gyermekeiket francia iskolába járassák. Nemzetérdek az egyén érdeke felett A törvény kimondja ugyanis, hogy egész Québec területén (ahol is 82% a francia ajkúak aránya) csak azok a gyermekek járathatnak angol iskolába, akiknek mindkét (!!) szülője végig angol iskolákat végzett. Mindenki másnak francia iskolába kell járnia. Azaz ha az egyik szülő francia, a másik angol ajkú, akkor franciába kell járnia a gyereknek. Vagy, ha két magyar Québecbe költözik, nem járathatják a gyermekeiket angol iskolába, csak franciába. A törvény rációja az, hogy megállítsa az asszimilációt. Persze, sok kanadai francia is hajlamos lenne arra, hogy gyermekét angol iskolába írassa a Jobb érvényesülés” érdekében. De mit mond erre a québeci kormány? Ha a francia szülő rövid távú, individuális hasznot követő döntésével veszélybe sodorja a francia kisebbség hosszú távú létét, akkor az állam kiveszi a kezéből a döntési jogot, és majd ő eldönti helyette, hogy mi a hasznos a kisebbségi nemzet jövője szempontjából.
