Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-05 / 4. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 5. Szalon 15 A törvény tulajdonképpen pozitív diszkriminációt biztosít a francia kisebbségnek, és fő célja megakadályozni, hogy a vegyes házasságokból származó gyermekek - vagy a nemzetváltásra hajlamos szülők gyermekei - elvesszenek a francia kisebbség számára. Sérülnek ezáltal az angolok jogai? Egyáltalán nem, hiszen az angol szülők gyermekei továbbra is angol iskolákba járhatnak, a franciát pedig mint idegen nyelvet tanulják csupán. És ha valamely vegyes vagy egészen francia házaspár mégis nemzetet akar váltani, hát megteheti a másik tizenkét kanadai tartományban. Azaz az angol többség megértette, hogy a franciáknak csak ez az egy komoly városuk van, ne itt akaijuk a nagy angol nemzeti eszméket (amelyek egyébként sem léteznek a mai világban) érvényesíteni, erre van még legalább öt többmilliós városa Kanadának. Ha valaki szeretne erősebb angol környezetben élni, hát megteheti ezekben, amúgy pedig élvezheti a kettős kultúra szépségeit, előnyeit Montrealban. Pozitív diszkrimináció A törvény gyökeresen változtatta meg Québec demográfiáját, a franciák száma egyáltalán nem csökken, sőt növekszik a francia tartományban, hiszen a friss bevándorlókat is „elfranciásítják” az iskolatörvény által, az angolok pedig képtelenek csak maguk között keveredni. Persze, más kísérő törvényei is vannak a québeci oktatási törvénynek, például az, hogy minden vállalkozó köteles egy nyelven, csak franciául kiírni az üzlete, vállalkozása nevét, s csak az üzleten belül lehet kétnyelvű feliratokat használni. Egynyelvű angol felfra- tok megengedhetetlenek, így például a világszerte ismert KFC (Kentucky Fried Chicken) gyorsétteremlánc Québecben PFK (Poulet Frit Kentucky) néven fut. Képzeljük csak el, ha például nálunk is az ösz- szes Shopping Centert Üzletközpontként (vagy akár Obchodný dómként, már az is jobb, mint a csupa angol felirat) lehetne csak kiírni, hát nem volna szebb? Végezetül pedig, a kábeltévé-szolgáltatók minden egyes angol csatorna mellé kötelesek egy franciát is kínálni, az útjelző táblák csak franciául vannak kiírva, valamint (s ez egész Kanada területére érvényes) az állami alkalmazottaknak kétnyelvűeknek kell lenniük. Persze, némely állami pozíciókra úgy is felveszik az embert, ha nem tud franciául, de ekkor köteleznie kell magát, hogy a kormány által fizetett francia nyelvtanfolyamot elvégezze. Máskülönben hogyan tudná kiszolgálni a francia anyanyelvükön kérdező ügyfeleket? Hatékony stratégia szükségessége Mi ebből a tanulság? A siker, azaz az asszimiláció megállításának kulcsa az anyanyelvi oktatás biztosítása, kötelező érvényű szélesítése, valamint olyan önrendelkezés elérése, amelyen belül ez megvalósítható. A hangsúly a kötelező érvényű szón van, hiszen a gyakorlat sajnos azt mutatja, hogy nem lehet az oktatás kiszélesítését csak reklámozással, rábeszéléssel elérni. Például, a Via Nova Ifjúsági Csoport (ICS) kampánya a magyar iskolákba való beíratás szorgalmazása végett valóban dicséretesnek mondható, ennél többet talán így nem is lehetett tenni. De feltehető a kérdés: vajon eljutott-e az üzenet a célhallgatósághoz? Vajon eljöttek-e olyan szülők a találkozóikra, akik vegyes házasságot alkotnak, vagy épp azon gondolkodnak, hogy szlovák iskolába írassák gyermekeiket? Nem hinném. A félig megtelt Jókai Színház Komáromban is arról árulkodik, hogy nagy valószínűséggel csak az amúgy is magyar érzelmű szülők voltak jelen, mintegy erkölcsi támogatásukról biztosítva a lelkes fiatalokat, akik viszont ezáltal a „megtérteknek prédikáltak”, ha használhatom ezt az angol szólást. De amint említettem, ez nem az ICS hibája, ennél többet ők ebben a helyzetben nem nagyon tehettek, hiszen nem kopogtathatnak házról házra, hogy vajon van-e iskolás gyermek a lakásban, és hogy vajon milyen iskolába szeretnék küldeni. A túlélés feltételei Az asszimiláció megállításának kulcsa tehát az anyanyelvi oktatás kötelező érvényű biztosítása, és ezt - a világ példája legalábbis ezt mutatja - csak önrendelkezésen keresztül lehet elérni. Viszont egyértelmű, hogy egy québecihez hasonló modellt, ahol tehát magyar szülők gyerekeit csak magyar iskolába lehetne íratni, a mai szlovákiai viszonyok között képtelenség felállítani, hiszen rögtön megvádolnák a magyarokat, hogy saját egyéni szabadságjogaikat korlátozzák (amit egyébként miért ne lehetne?), márpedig ez alkotmányellenes. Persze a valós indok a kifogásra az asszimiláció lassulása lenne, amely úgy látszik, e pillanatban nem érdeke a többségi nemzetnek. De gondoljunk bele: nem lenne például mindez lehetetlen, ha volna egy „magyar megye” vagy „önrendelkezési terület”, ami nem is tűnt olyan lehetetlennek nyolc éve, de amit végül is nem sikerült elérni az önkormányzati rendezés alkalmával. Ezt kell tehát az MKP zászlajára tűzni: egy magyar megye vagy önrendelkezési terület vagy autonómia - kinek hogy tetszik - elérését a szlovákiai magyarság számára, mert csak ezen belül valósítható meg egy québeci mintára épülő oktatási rendszer, amely pozitívan diszkriminálná - egy behatárolt területen belül - a magyarokat. Tudom, sokan felkapják a fejüket, hogy ez túl sok lenne, hiszen ennél £iég a megátalkodott Ceausescu- rezsim is liberálisabb volt - még ott is szabadon eldönthették a szülők, hogy magyar vagy román iskolába íratják-e gyermeküket. Igen ám, de Ceausescu vagy Husák nem azért adták meg a szabad választás lehetőségét a szülőknek, mert annyira az emberi szabadságjogokat tartották szem előtt, hanem azért, mert tudták, hogy ez mindig is a kisebbség hátrányára fog történni, azaz hogy lényegesen több magyar fogja majd románba vagy szlovákba íratni a gyermekét, mint fordítva. A román iskolában aztán már a román kultúrához fog vonzódni a gyermek, román párt választ majd magának, és román gyermekei is fognak születni. Mindez tehát a valóságban a természetes asszimiláció köntösébe bújtatott rejtett erőszakos asszimüáció. Közveüenül nincs ugyan erőltetve a szülőknek az önfeladás, de az állam olyanná teszi a körülményeket, hogy az anyanyelvi iskolát szinte csak a mazochisták válasszák. Mit is kell tennünk? Sajnos, nagy valószínűséggel ez a „szabad választás” vezetett az 50 ezer magyar eltűnéséhez tíz év alatt és fog vezetni még legalább 50 ezer elfogyásához 2011-ig. Ezért él már e pillanatban is kevesebb, mint 500 ezer magyar Szlovákiában, bár a hivatalos „számlát’ erről majd csak 2011-ben állítják ki, azaz addig az emberek ezt mintha nem is fognák fel. Azaz ha nem változtatunk alapvetően a körülményeinken, akkor fogyásunkat nem tudjuk megállítani, és előbb- utóbb ei fogunk tűnni Szlovákia térképéről. Ez nem leheteden, végül is nem az első nemzet(iség) leszünk, amelyik eltűnik a történelem süllyesztőjében, sokan talán még gratulálni is fognak, hogy majd kétszáz évet bírtunk ki ekkora nyomás alatt. Ezért tehát megmaradásunk szempontjából létfontosságú, hogy ♦ felfogjuk, milyen következményekkel jár közösségünk fogyása; ♦ megértessük a szlovákiai magyarsággal, hogy nincs más út, csak a magyar megye / önrendelkezés / autonómia a túléléshez; ♦ megértessük a többségi szlováksággal, hogy nincs más út, csak a magyar megye / önrendelkezés / autonómia a túlélésünkhöz; ♦ megértetni a nyugati világgal, hogy nincs más út, csak az autonómia (őket nem irritálja ez a szó) a túlélésünkhöz; ♦ békés, tárgyalásos úton elérni az autonómiát, és ezen belül megvalósítani a pozitív diszkriminációt elsősorban az oktatásügyben. Megvalósíthatóság Az első négy pont csak rajtunk múlik, tehát gyakorlatilag megvalósítható. Az ötödik pont viszont természetesen igényli a szlovákság megértését, jóindulatát, nagyvonalúságát és hozzájárulását e célhoz. Sajnos, a mai politikai helyzet ennek legkisebb töredékét sem mutatja, de azért ne csüggedjünk: vajon ki gondolta volna 1997-ben, hogy Szerbia tíz év múlva könyörögni fog Koszovónak, hogy fogadja el a teljes körű autonómiát? Persze ezt nem a szerbek hirtelen megtérésének lehet köszönni - bár valljuk be, azért jelentős önkritikát is gyakoroltak a Müosevic-rezsim kiirtásával -, hanem inkább annak az óriási nyugati nyomásnak a hatására, amellyel szembesülniük kellett. Ha az ember műidig azt hallja az erősebb fiúktól, hogy nem kellett volna azt a kisebb srácot olyan nagyon és sokáig verni, akkor azért még a legelvetemültebb verekedő is elgondolkodik azon, hogy esetleg tévedett. Ez tehát a mi történelmi esélyünk: nem becsukni kell a szemünket Koszovó kapcsán, hanem tőkét kovácsolni belőle. Miért ne használhatnánk azt az érvet, hogy mi is éppen azt akaijuk, amit Robert Fico is támogat, azaz Szerbia ajánlatát a rendezésre: a kisebbség teljes körű autonómiáját a többségi állam keretem belül. Az már mindegy volna, hogy ha mégis az EU függetlenség-álláspontját tartjuk rokonszenvesebbnek, a lényeg, hogy nekünk azt az érvet kéne használnunk, hogy ha Fico a szerb ajánlatot támogatja, akkor feltételezhetően egyetért annak tartalmával, s ezért mi is ezt szeretnénk alkalmazni az ő országán belül. Vagy tálán azt mondaná erre, hogy akkor egyik javaslatot sem támogatja, sem az EU-ét (függetlenség) sem pedig Szerbiáét (autonómia)? Nem hinném, hogy innen volna hova hátrálnia, hisz nem nézne ki túl jól, hogy az Európában sarokba állított Szerbia többet ajánlana a kisebbségeinek, mint a teljes jogú EU-tag Szlovákia. A Nyugat megnyerése Na és persze kulcsfontosságú - de talán még könnyebb - volna mindehhez megnyerni az Európai Unió támogatását. Hisz mi sokkal kevesebbet kérünk, műit amit az EU ajánl Koszovónak: csak az autonómiát a függetlenség helyett. Hasznos volna ehhez összefogni az Európában élő kisebbségeket, katalánokat, baszkokat, skótokat, finnországi svédeket, dél-tirolia- kat, erdélyi és szlovákiai magyarokat, és persze a koszovói albánokat (rájuk most nagyon figyelnek), és elfogadtatni egy általános EU- határozatot a kisebbségek autonómiája egységes kereteinek lefektetéséért az EU-n belül. Ha megnézzük e listát, rájöhetünk, hogy sajnos talán mi vagyunk az utolsó balekok, az egyetlenek, akiknek még nincs valamiféle önrendelkezési formájuk, ráadásul most már az EU-n kívüli Koszovónak is többje lesz. Ennek ellenére biztosra veszem, hogy a többi „előrehaladottabb” kisebbség szívesen támogatna egy ilyen általános rendezésről szóló törekvést, hisz ez csak még jobban megerősítené a már meglevő pozícióikat. Sőt, javasolnám a kisebbségek összefogását egy közös szervezet formájában, amely aztán tárgyalhatna az EU-val az autonómiák minimum elvárt normáiról, sok kicsi sokra megy elven. Hiszen a többségi nemzetek már létrehozták közös „intézményesített” összefogásukat a kisebbségek ellen, és össze is hangolták álláspontjukat: vagy Önök szerint a tiltakozó Spanyolország, Szlovákia és Románia közt vajon mi egyéb a közös? Vajon nem azért utasították el az EU-tervet a koszovói rendezésre, mert mindegyikük jelentős kisebbséggel bír? (Görögország és Ciprus tiltakozása más természetű: ők nem hajlandók legalizálni Ciprus egy részének 1974-es török megszállását.) Zárszó Ezt kellene tehát véleményem szerint a Magyar Koalíció Pártjának a stratégia célok közé emelnie: megteremtem közösségünk túlélésének jogi keretét. Láthatjuk, EU-n belül és kívül a nyugati világban mi vagyunk szinte az utolsók, akikriek „nem jutott” önrendelkezési forma, ami nem is volna akkora tragédia, he ez nem veszélyeztetné puszta létünket. így viszont nincs más választásunk, változtatnunk kell! Ne legyünk kishitűek: ha nem kopogtatunk, nem fognak ajtót nyitni - ha nem kérjük, senki sem fogja felkínálni az autonómiát. Nem szabad Szlovákia területi épségére törnünk - és a schengeni határok eljöttével erre nincs is szükség -, de a 21. században végre megérdemelnénk, hogy kilencven év után újra magunk dönthessünk sorsunkról. Használjuk ki a globalizmus előnyeit, azaz az Európa Uniós tagságunkat, a gyors kommunikációs lehetőségeket, és összpontosítsuk erőinket Európa más ldsebbségei- vel együtt egy közös cél érdekében. A szerző egyetemi tanár az ottawai Carleton Egyetemen Nem kell a spanyolviaszt feltalálni, rengeteg sikeres nemzeti kisebbség létezik a világban, és akár hisszük, akár nem, ők is hasonló cipőben járnak vagy jártak a múltban, mint mi... (Képek: REUTERS/Luke MacGregor)
