Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-26 / 22. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 26. www.ujszo.com Robert Vano: „Nem gombnyomásra jönnek a képek. Csak ha kedvem van, akkor fényképezek. Új fotóalbumom ez év karácsonyán kerül majd a boltokba..." Érsekújvár, New York, Prága - és hatvan év Rolling Stones akart lenni, egy személyben az egész együttes. Marilyn Monroe is szívesen lett volna, de belőle is csak egy született. Tizennyolc éves koráig semmi sem úgy alakult az életében, ahogy elképzelte. SZABÓ G. LÁSZLÓ A színművészetire sem jutott be, de mert a felvételin angolul énekelt, bedugták az opera énekkarába. Egy év, az alatt eldöntheti, hogyan tovább. Vanyó Róbert azonban nem várt egy évig. Jugoszlávián keresztül társaival együtt Olaszországba szökött, onnan pedig, egy szerencsés véletlennek köszönhetően New Yorkba került. Akkor már Robert Vano volt, bár csak két szót tudott angolul. Azt, hogy yellow és azt, hogy submarine. Előbb üveggyári munkás volt, aztán,kézifiú”, majd egy fodrászszalonban talált állást, miközben a nagy álma a fényképezés volt. Robert Vano ma Prágában él, májusban lesz hatvanéves. Két könyvvel zárja majd az évet. Előbb regénybe illő életéről mesél Olykor édenkert címmel megjelenő kötetében, utána pedig egy vaskos fotóalbumot ad ki, amelyben zsánerképei mellett női portrék, férfiaktok és csendéletek szerepelnek. Köztük azok is, amelyekkel a Vogue, az Elle, a Cosmopolitan és a Harper’s Bazaar tette híressé. Kiállításai többek között New Yorkban, Milánóban, Londonban, Bécsben, Prágában és Pozsonyban voltak, nagy vágya, hogy Budapesten is láthassák végre a képeit, a közeljövőben teljesül. Most készülő kiállításának anyagát ugyanis nem egy európai főváros cseh kulturális intézete is bemutatja. Magyar szülők gyerekeként Érsekújvárban született, vagy ahogy ő mondja, New Casde-ban. „Évekkel ezelőtt, különleges karácsonyi ajándékként, iratokkal teli cipősdobozt kaptam a mamitól. Azt mondta: »meglátod, egyszer még hasznát veszed.« - Először el sem akarta fogadni, aztán mégis eltette. - A háború alatt, amikor jöttek a németek, a nagypapám, aid a vasútnál dolgozott, 150 évre visz- szamenőleg minden iratot begyűjtött, hogy bizonyítsa: senki sem zsidó a családban. Azzal ijesztgették ugyanis, hogy majd deportálják őket. Úgyhogy most minden papír megvan, rajtuk az igazság. A nagymamám szülei Lengyelországból jöttek. A nagypapám egyébként szerb volt, Bécsben találkozott a nagymamámmal, onnan mentek Magyarországra, és ott született a mami. Apám is magyar volt, de mert a történelem ide-oda dobálta őket, én már Érsekújvárban születtem. Ott maradni azonban nem akartam. A nagymamám is biztatott. Mindig azt mondta: menj, amüyen messze csak mehetsz, ne maradj a kommunisták közelében. Volt is egy nagy tervem: valahogy eljutok Nápolyba, feljutok egy Ausztrália felé tartó hajóra, mondjuk, fűtőnek, a sok pénzen majd birkákat veszek, eladom a gyapjút és milliomos leszek.” Nem ez történt. Olaszországba ugyan eljutott, de a gőzhajó már szóba sem jöhetett. A kalandos út egy vonaton kezdődött, Bulgária felé. Zágrábban azonban éles fordulat következett. „Előrelátó kalauzunk volt. Minden vagont bezárt, nehogy leszállhasson valaki. A vécéablakot viszont senki nem őrizte, így azon másztunk ki. Egy hetet töltöttünk Zágrábban, majd Triesztnél átszöktünk a határon. Ott aztán menekülttáborba kerültünk, amelyet még Mussolini hozott létre az angol hadifoglyoknak. Nyolc hónap után amerikai szülőket választhattunk, mivel még nem töltöttük be a 21 . évet, tehát nem számítottunk felnőttnek. Egy magyar házaspárhoz kerültem New Yorkba, akik 1913-ban emigráltak. Nyolc felnőtt gyerekük volt, de hetvenévesen úgy gondolták, magukhoz vesznek valakit, akin segíthetnek. Fél év után azonban olyan erős honvágyam volt, hogy haza akartam jönni. Aztán mégis ott maradtam. Egy üveggyárban dolgoztam New Yerseyben, ahol az volt a munkám, hogy ládákba rakjam a frissen gyártott kólásüvegeket. Teljesen összeégették az ujjaimat. Akkor már fotózgattam, ez volt az egyetlen hobbim. Hat hónap után beálltam egy étterembe mosogatónak. Csupa emigráns közé. Ott találkoztam egy magyar családdal, akik ’65-ben hagyták el az országot, annyi idős fiuk volt, mint én, és a Vidal Sassoonnál dolgozott. Ösz- szebarátkoztunk, és nem sokkal később már én is ott dolgoztam. Zsíros hajat mosni mégis csak könnyebb, mint zsíros edényeket. Ráadásul mindenkitől kaptam egy dollárt, akinek megmostam a haját. Vettem is egy virágmintás farmert, olyan beatleseset. Akkor már aránylag jól beszéltem angolul, és mindent tudtam a samponokról, a tartósról, a hajvágásról. Két év után egy nap szólt a főnököm, hogy »mától neked is lesz széked«. És megmutatta rajta a nevemet. Kuncsaftjaim lettek. Hozzánk járt Mia Farrow, a Beatles, mindenki ugyanolyan frizurát akart. Tökéleteset. Rod Stewart haját minden lemezborítójára én vágtam, de ült a székemben Michael Douglas is. Nagyon jó fodrász voltam, a profi fotózástól azonban még kilométerek választottak el. Fotósnak lenni azokban az években körülbelül annyit jelentett, mint filmet rendezni. Ä fotózáshoz másfajta kommunikáció kellett, mint a hajvágáshoz.” És megint a véletlen... Beült egy nő a székébe. A Cosmopolitan szerkesztője. Amikor végzett vele, és a nő elégedetten nézegette magát a tükörben, csak úgy mellékesen azt kérdezte tőle: »Nem lenne kedve modellekkel dolgozni?« „Nem tudtam, mire gondol, de azonnal igent mondtam. Fodrász és stylist lettem Horst P. Horst, a világhírű fotós mellett, aki olyan hírességekkel dolgozott, mint Greta Garbo és Coco Chanel, Jean Marais és Alain Delon. Időbe telt, míg belejöttem a munkába, és bizony voltak nehéz pillanataim. Egyszer behívtak a műterembe nyolc lányt, és azt mondták, mind a nyolcnak úgy kell kinéznie, mint Maria Callasnak a Medeában Mexico Cityben, 1947- ben. Halvány gőzöm sem volt, hogy mit várnak tőlem. 1947-ben még nem is éltem, Maria Callast nem ismertem, hogy milyen frizurát viselt a Medeában, egyáltalán nem tudtam. A vége az lett, hogy elegánsan hazaküldtek. Másnap aztán, amikor a könyvtárban mindennek utánanéztem, visszavettek, de a következő feladat megint kikészített. És ez így ment két évig, miközben rengeteget tanultam. Dühöngtem is természetesen nagyon sokat, hiszen tíz évig reflektorokat állítgatni nem valami felemelő érzés, a szakma egyszeregyéhez viszont ez is hozzátartozik. Az alapokat el kell sajátítani.” Eleinte lányokkal dolgozott. Modellekkel, hírességekkel. Amikor Horst P. Horst megnézte ezeket a képeket, azt kérdezte tőle: »Miért nem azt fényképezed, amihez több közöd van? A fiúkat.« Harminchat éves volt, amikor az első férfiakat
