Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-26 / 22. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 26.

Szalon 13

ő is New Yorkban, a 14. utcában, egy hotel felső emeletén. Callasról nem hallottam Érsekújvárban, Kertészről igen, de nem tudtam, milyen nagy fotós. Érsekújvárban ismerték a kint élő magyarokat. Lugosi Bélát, George Cukort. Amerikát is magyar ember fedezte fel, mondták. A Kolompos. André Kertészhez az egyik ügynökség asz- szisztensével jutottam el. A hotel teraszán fényképezte a felesége porcelánmadarait. Öreg, hajlott hátú bácsi volt, nem szólt hozzám, én meg nem kérdeztem. Andy Warhol sem volt olyan beszédes. Szólt az asszisztensének, hogy kérdezze meg tőlem, lefényképezhet-e. Mondtam, igen. És lefotózott. A Studio 54-ben, New York legendás klubjában a mosdóban fényképezte a fiúkat. Jimi Hendrixszel, Janis Joplinnal és Jim Morrisonnal is találkoztam. Akkor még nem tudtam, hogy legenda lesz belőlük. New York rengeteg érdekességet tartogatott számomra. Érsekújvárban már nincs senkim. A régi utcák is eltűntek. Nincsenek már gólyák a házakon, még a barokk kereszt is eltűnt a templomunkból, fehér Ikea-kereszt van a helyén. Minden megváltozott. Én már ott nem érzek semmit.”

Hatvan éve lassan papírra kerül, a fotóalbummal hosszasan bíbelődik. Annak anyagát egyedül állítja össze. Ha siettetik, ideges.

„Nekem nincs Sárám, mmt Saudeknek. Ráadásul itt az ügynökség is, bár újévtől kevesebbet dolgozom bent. Lányokból már tizennégy, fiúkból tizenhat évesek kellenek. Lejjebb csúszott a korhatár. Tavalyelőtt még tizennyolc és huszonkettő volt. Érettségi után kimentek New Yorkban, négy hónapra, halasztottak egy évet a főiskolán, és beindult a pályájuk. Tavaly szeptembertől azonban nem tudtam kiközvetítem senkit. Hova mehet egy tizennégy éves lány egyedül? A szülő nem engedi, annyi pénze meg nincs, hogy ő is elkísérje. A fiúkkal is hasonló a helyzet. Megtalálni könnyebb, mint elküldeni őket. »Ha a magad ügyében telefonálnál annyit, mint a fiúkért, akkor te lennél New Yorkban, és nem ők« - jegyezte meg nemrég a barátom, és igaza volt. Sem magasabb, sem fiatalabb, sem szebb, sem gazdagabb nem leszek, ha reggeltől estig az ügynökségben ülök, ezért januártól csak heti két napot töltök bent. Egy tizennégy évesnek van még ideje tíz év múlva is, én viszont tíz év múlva hetven leszek. Német és osztrák cégeknek fotóztam nemrég, de most már az album a legfontosabb. Nem gombnyomásra jönnek a képek. Csak ha kedvem van, akkor fényképezek.”

fotózta. 1991-ben jelent meg az első albuma Love you from Prague címmel, majd nyomban utána a Boys and Roses.

„Magamtól eszembe sem jutott volna, hogy fiúkat fotózzak. A hetvenes évek elején még nem is léteztek olyan magazinok, amelyekben üyen képek szerepeltek volna. Mondtam is Horstnak, hogy éhen halok, ha csak fiúkat fotózok, mert nem fogom tudni hova eladni a képeket. »Ne félj! - felelte -, mire beletanulsz, addigra már ilyen lapok is lesznek.« És igaza volt. Eleinte tehát csak magamnak készítettem ezeket a képeket, de még mielőtt egyet is eladtam volna belőlük, jelentkezett egy kiadó, hogy könyvben szeretné megjelentetni ezeket a fotóimat. Prágában előttem még senki sem adott ki ilyen képeket, ez volt az első, de az egész világon árusították.”

New Yorkból 1990-ben jött haza. Édesanyját akarta látni Érsekújvárban. Huszonkét év után. New Yorkból Prágába repült, és el is töltött pár napot a városban. Végül úgy döntött, hogy marad, nem megy vissza Amerikába. Érsekújvárból már csak Prágáig utazott, ahol a Czechoslovak Models férfi- modelljeit fotózza, s mint művészeti igazgató, előttük nyit utat a vüágba.

„Az életrajzi kötetbe, amely májusban fog megjelenni, egyszer már belekezdtem. Rögtön a rendszer- váltás után, amikor hazajöttem. A kiadó tönkrement, a szöveget visz- szaadták. Nem is bánom. Ha megjelent volna, azt még a mami is elolvassa. És benne volt minden. Szex, drog, rock’n’roll. Nem biztos, hogy örült volna. Tizennyolc év telt el azóta, 2006-ban meghalt a mama. Most már nem kell izgulnom, hogy mi lesz, ha megtudja. Mindent megírhatok. Őszintén, titkolózás nélkül. A kapcsolataimat, a szerelmeimet, a kalandjaimat, mindent. A húgom Kanadában él, előtte nem kell elhallgatnom semmit. Harmincnyolc éves volt a mamám, amikor itthagytam az országot, hatvan, amikor visszajöttem, de még akkor sem beszélhettem szabadon előtte. Nem tudom, mennyit bírt volna elviselni. Amikor elmentem, örökké kihallgatásokra járt. Miattam. Levélben kellett megírnom, hogy felnőttként döntöttem el, hogy külföldön akarok élni, az anyámat hagyják békén, ne zaklassák, ő semmiről sem tehet. Nem is

árulhattam volna el neki, hogy elmegyek, hiszen a mami azonnal hívta volna a rendőrséget. Én, aki a WC-re is féltem kimenni, majd a szögesdróton keresztül fogok szökni? Aztán a húgom is elment, és újabb kihallgatásokra hívták a mamit. Azzal gyötörték, hogy milyen anya volt, ha elhagyták a gyerekei, üyen csak egy rossz anyával történhet meg. Szörnyű lehetett szegénynek. Hatvanéves korában elhitették vele, hogy ő az oka mindennek. Amikor ’90-ben hazajöttem, el akartam mondani neki, hogy mindig is szerettem és továbbra is szeretni fogom, csak el kellett mennem, mit csináltam volna Érsekújvárban? Ha azt írtam neki a levélben, hogy jól érzem magam, nem kapta meg. Ha pénzt küldtem neki, kilopták a borítékból. Amikor nyári ruhát küldtem a húgomnak, felbontották a csomagot, ollóval szétvagdosták a ruhát, és hogy a súlya meglegyen a csomagnak, visszarakták. Tiidtam, hogy a maminak szép lassan, adagolva lehet csak elmesélni bizonyos dolgokat, ezért kitaláltam, hogy mikor mit mondok el neki. Amikor odáig jutottunk, hogy szeretem, és bocsássa

meg azt a sok bajt, amit miattam kellett megélnie, zavarában nem tudott megfordulni a tűzhely mellett. Szóltam neki, hogy üljön már le, és hallgasson meg végre, de amikor azt mondtam neki, hogy mamikám, nagyon szeretlek, rám szólt, hogy »ne mondj már üyene- ket nekem!« Azzal felpattant és folytatta a főzést. »Pénz kell? - kérdezte. - Vagy ittál? Miért jössz nekem ezzel?« Csak mert annyi évig nem mondtam, feleltem. Igaz, ti sem mondtátok nekem. »Ha gyereked van, akkor szereted - zárta le a beszélgetésünket. - Ez így normális.« Igen, ez így normális, csak mondani kell. Ha valami csínyt követtem el, azért jól elnáspángoltak, de azt, hogy szeretlek, otthon nem hallottam soha.”

A tavasszal megjelenő könyv interjú formájában készül, David Hrbek által. A fotóalbum 2008 karácsonyán kerül a boltokba.

„New Yorkban legutóbb hét évvel ezelőtt jártam. Hiányzik. Főleg a munka és a pénz miatt. Munka itt is van, csak nem olyan, mmt ott, a pénzről meg ne is beszéljünk. Néha eszembe jut André Kertész, a vüág- húű magyar fotóművész. Ott lakott