Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)

2007-11-14 / 262. szám, szerda

SZÜLŐFÖLDÜNK 2007. november 14., szerda 4. évfolyam, 43. szám 26. oldal Migráció mindenki megelégedésére? Vannak munkahelyek, ahol csak külföldieket tudnak alkalmazni Minden lakosra szímít az új polgármester Ladislav Rudický: „Elszomorító, hogy a fiatalokat sem érdekli, mi történik körülöttük" 27. oldal Tíz centis kában futballoztak Gyerken Idényzárók, elmaradt és félbeszakadt bajnoki meccsek 30-31. oldal 1946-1947 tele az évtized leghidegebb időszaka volt; mínusz 10-26 fokos fagyban szállították a magyarokat Csehországba - sokuk közel volt a fagyhalálhoz Háborús bűnösként Cseh- és Morvaországban Flaskár Gabriella: „Ide kerültünk, Mladá Boleslav fölé..." A Szlovákiában terjedő „legfrissebb” történeti né­zetek szerint a második vi­lágháborút követő években nem magyarokat, hanem háborús bűnösöket kényszerítettek otthonaik elhagyására. Kit egyszerűen csak „átdobtak” a határon, kit a lakosságcsere kereté­ben telepítettek át; egy je­lentős részüket pedig a Szu- déta-vidékre hurcolták, kényszerközmunkára. LŐRINCZ ADRIÁN Az ország „háborús bűnösöktől”, „kollaboránsoktól”, illetve „veszé­lyes elemektől” történő megtisztí­tása a csehszlovák hatóságok szá­mára a második világégést követő­en létfontosságúvá vált. A németek kitoloncolása a cseh és morva or­szágrészekből már 1946 nyarán megkezdődött, miáltal veszélybe került az őszi termés betakarítása, illetve a talaj előkészítése a vetés­hez. Vadkerty Katalin úja A kitele­pítéstől a reszlovakizációig című trilógiájában, hogy míg az 1946. évi felmérések szerint februárban több mint 192 ezer munkaerő hi­ányzott a cseh mezőgazdaságból, a további kitelepítések hatására ez a „hiány szeptemberre negyedmil­lió fölé emelkedett. Július Ďuriš egykori földművelésügyi miniszter jelentette ki, hogy „az országot meg kell tisztítani az ellenségtől, de meg kell találni a mezőgazda­ság működtetésének feltételeit is”; így került szóba a szlovákiai „fal­vakban lappangó munkaerő” moz­gósítása. Számos kudarc után - így példá­ul a magyar értelmiségiek, mező- gazdasági munkások és földműve­sek 1945 októberi közmunkájának csődjét követően - a szaktárca az önkéntesség elvén alapuló munka­erő-toborzás mellett döntött, ám ez sem hozta meg a várt eredményt. 1947. november 30-ig mindössze 122 „gazdasági egység”, azaz csa­lád, szám szerint 299 szlovákiai magyar lakos jelentkezett önkéntes csehországi munkára. így 1946. augusztusában sor került a kény­szerítés elrendelésére; ez szavatol­ta, hogy a Somoijai, Dunaszerda- helyi, Galántai, Vágsellyei, Érsekúj­vári, Ógyallai, Komáromi, Párká­nyi, Zselízi, Verebélyi, Lévai, Ipoly­sági, Kékkői, Losonci, Feledi, Rima- szombati, Tornaijai, Rozsnyói, Szepsi, Kassai, Tőketerebesi, Ki- rályhelmeci és Nagykaposi járás­ban „minden magyar nemzetiségű személy átcsoportosítható”. Ennek jogi alapját a 88/1945. számú elnö­ki dekrétum szolgáltatta, s bár az akciónak számos „fedőneve” volt - emlegették például közmunkába való bevonásnak, kirendelésnek, áthelyezésnek, átcsoportosításnak, kényszerkitelepítésnek, illetve transzfernek -, végül Gyöngyösi János magyar külügyminiszter ne­vezte nevén, rámutatva, hogy de­portálásról van szó. A lényegen a megnevezés persze mit sem változtat... Beleolvadni a cseh nemzetbe...! Özvegy Flaskámé Jégh Gabriella a főváros Pozsonypüki városré­szében él. 1929-ben született, így alkalma volt megtapasztalni a de­portálás és a csehországi kényszer- munka minden viszontagságát, va­lamint a „győztesek” vendégsze­retetét. .. „Az első Csehszlovák Köztársa­ság idején Püspöki magyar falu volt; főképp gazdák, zseÜérek és ipari munkások lakták - vezeti be a történetet. - Édesapám egy vegyi üzemben dolgozott, vele, illetve az öcsémmel nyáron részbe arattunk a gazdáknak, s ezért komenciót kap­tunk. Egy ideig Naszvadon laktunk, itt éltük meg a Felvidék egy részé­nek Magyarországhoz csatolását, majd 1940-ben visszatértünk szülő­falumba. 1946-ot írtunk, amikor a család kézhez kapta a csehországi kényszermunkára kötelező végzést. Édesapámnak ez lett a végzete - mindent a szívére vett, így hazaté­résünket követően, 1954-ben, öt­vennyolc éves korában meghalt...” 1946. decemberében vagoníroz- ták be a Jégh családot Püspökin, s az út Mladá Boleslav mellet, Benátkyn ért véget. Hiába állítot­tak be vaskályhát a vagonba, s búj­tak dunyhák alá; a platni vörösen izzott, ám közel voltak a fagyhalál­hoz. Gabriella asszony öccse akkor mindössze másfél éves volt, ám a deportáltak között volt hathetes csecsemő is, aki nem élte túl az út viszontagságait. „Nem figyeltem sem az órákat, sem a napokat - mintha megállt volna az idő. Közben vagonokat csatoltak le a szerelvényről, s egy­szer csak ránk is sor került. Majd derékig érő hóban, rettentő hideg­ben várakoztunk a hrívnói vasútál­lomáson, s úgy tűnt, hogy nem is jönnek értünk. Amelyik családban több férfi volt, előbb elkelt, így mi utoljára maradtunk. Egy Otto Beneš nevű gazdához kerültünk, aki rá is szolgált a nevére - kegyet­len, zsarnok ember volt, azt hitte, azt csinálhat velünk, amit akar. Ez különben elterjedt nézet volt cseh földön; úgy tudták, önként jelent­keztünk munkára. Az ott maradat németeket pedig fizikailag is bán­talmazták - magam is tanúja vol­tam, amint vasvillával és egyéb szerszámokkal verték őket.” Bele kell olvadni a cseh nemzet­be! - hangzott a „korparancs”; egyébként ezt prédikálta a szószék­ről a deportáltak nyomába küldött pozsonypüspöki plébános is. A Jégh család 1949. tavaszán tért vissza szülőföldjére; Gabriella asszony ma úgy látja a helyzetet, hogy hiába feszegetjük, kártérítést sem a cseh, sem a szlovák állam nem fog fizetni. Dolgozza fel a tör­ténteket ki-ki a maga módján... Gömörből Kosovba, majd vissza Juhász Józsefné Bárkái Márta a kelet-szlovákiai Kecső községben született 1941-ben; mindössze hat­éves volt, amikor édesanyjával együtt bevagonírozták. Édesapja, néhai Bárkái László akkor a harmanci papírgyárban dolgozott, deportálásuk „konkrét okai“ mára feledésbe merültek. „Jól emlékszem, műit rakták fel szülőfalumban az embereket teher­autókra - mondja -, s szállították őket a csikorgó hidegben, 1947. ja­nuárjában a vasútállomásra. Fűtet- len vagonokban utaztunk, az apá­cák jártak körbe forró teával és hús­konzervekkel - ez volt műiden, amit az úton kaptunk. Jihlavám vit­tek bennünket, ahol rövidesen min­denki »elkelt«, édesanyámat és en­gem kivéve. Mivel édesapám távol­létében hurcoltak el bennünket, s nem volt férfi velünk, senki sem akart befogadni bennünket. Egy éj­szakát töltöttünk az állomáson, majd másnap gyűjtőtáborba kerül­tünk. Rövidesen egy gazda jött ér­tünk Otínból, s édesanyámat szol­gálóként alkalmazta. Nagyon rossz sorunk volt, ám ekkor már édes­apám is utánunk jött. Kiváltott ben­nünket, majd egy kosovi gazdához kerültünk, aki nagyon embersége­sen bánt velünk. Családja nem lé­vén megbecsült bennünket; engem iskolába hordott, s arra buzdította a szüléimét, hogy telepedjünk le Cse­hországban. Ok azonban erről hal­lani sem akartak - visszavágytak Gömörbe, s haza is tértünk 1947 derekán. A hatóságok a szökés mi­att természetesen büntetést róttak ki ránk, amit édesapám meg is fize­tett. Néhány hónapon múlott, s sza­badon hazatérhettünk volna.. A Kecsőből és Gömör más hegy­vidéki falvaiból deportáltakat a sors legalább attól megkímélte, hogy házaikba letelepedjenek a „foglalók”. Ide is eljöttek, szétnéz­tek, majd ugyanolyan gyorsan tá­voztak is - mert a föld itt nem iga­zán nyújt megélhetést, a belé fekte­tett munka gyakran meg sem térül. S ha már foglalás, legyen kövér... A gonosz gonoszt szül - sum­mázza tapasztalatait Juhászné asszony, hozzátéve, hogy abba kel­lene hagyni az „ízedenkedést” a történelmi bocsánatkérések körül, hiszen mindenkit értek sérelmek - kivétel nélkül. „Harminckét évig éltem Nagy- rőcén teljesen szlovák közegben, és soha senkivel gondom nem akadt. Az ellentéteket a nagypolitika szintjén szítják, s ez hatvan év alatt nem sokat változott. Hogy csak a háborús bűnösöket telepítették ki? Kérdem én: hatévesen mi bűnöm lehetett nekem... ?” A Szentmihályfán élő özvegy Gyurkovicsné Szabó Mária épp a felnőttkor küszöbére ért, amikor a dunaszerdahelyi vasútállomáson családjával bevagonírozták, s út­nak indították Csehország felé. „Két hétig tartott az út a januári hidegben a marhavagonban Duna- szerdahelyről Pozsonyon, majd Bíeclavon keresztül Karlovy Vary- ba. Ott mint az állatokat a vásár­ban, válogattak szét bennünket a gazdák. Szüleimmel, öt bátyám­mal és húgommal egy gazdaság­ban dolgoztunk, nagyon alacsony bérért. Naponta tizennégy tehenet fejtem kézzel, a család férfi tagjai pedig látástól vakulásig a mező­kön dolgoztak. Nem kényeztettek el bennünket, így megragadtuk az alkalmat, és 1948. után hazajöt­tünk.” Szabó Mária Csehországban is­merkedett meg későbbi férjével, ott is házasodtak össze. Amikor 1949 áprilisában hazatértek, Dunaszer- dahelyen a Tábor utcai házukat már szlovákok lakták - tehát a „semmire jöttek haza”. Mivel gye­rekkorától a kétkezi munkára szok­tatták - szülei napszámosok voltak -, rövidesen új egzisztenciát terem­tett magának és családjának; a je­lenlegi szlovákiai politikai történé­sek viszont aggodalommal töltik el. „Nem hiszem, hogy időszerű a bocsánatkérés; amíg a kormány egyes tagjai így viszonyulnak hoz­zánk, magyarokhoz, nem sok esélyt látok a dolgok rendezésére.” Egy 1949. január 21-i keltezésű összeírás szerint Dél-Szlovákia ti­zenkét járásából összesen 43 546 személyt telepítettek ki, ami 11568 gazdasági egységet tett ki. A hat év­nél fiatalabbak száma 5422 volt, a hosszú úton elhunytakat azonban a statisztikák nem tartják számon. Juhász Márta: „Rólunk, akik pincében bujdokoltuk végiga háborút, ki­derült: háborús bűnösök vagyunk...” Gyurkovics Mária: „Mert a dunaszerdahelyi házunkat szlovákok lakták, nekünk ez jutott." (Somogyi Tibor felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents