Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)

2007-11-10 / 259. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. NOBEMBER 10. Szalon 13 ;yot alakítottak, s újra csak azt bizonyították, hogy színpadi együttlétük érzelmekkel teli, izgalmas játék. százszázalékosan ott van...” nincsenek allűrjei, de ha nem tu­dott volna olyan jól dolgozni ve­lem, magánemberként aligha ju­tottunk volna el arra a pontra, ahova - magázódva! - végül is el­jutottunk. Nagyon kedveltem azt is, hogy soha nem ment intimitá­sokba a köztünk zajló beszélgetés. Én soha nem panaszkodtam neki, ő se nekem, nem mentünk bele egymás életébe, és mégis nagyon kellemeseket beszélgettünk. S ami legalább ennyire fontos: iga­zán remekül próbáltunk. Ami nyilván azért volt, mert szakmailag is hasonlóan gon­dolkodnak. Olyan partnerrel, akitől próba közben annyit kapok, mint tőle, még soha nem dolgoztam. És most nem elsősorban szakmai se­gítségre gondolok, hanem erős je­lenlétre. Hogy úgy tud belenézni a partnere szemébe, hogy ha mond valamit, akkor a mögött százszázalékosan ott van. S mivel én is erősen figyeltem rá, tulaj­donképpen nem kellett „dolgoz­nom”, hiszen a válaszaival mindig feldobott. Csak el kellett kapnom a szelet. Csomós Marival is valami hasonlót éreztem a Hamletben. De az viszonylag ritka, hogy eny- nyire jól tud dolgozni egy partner­rel az ember. Ez hatalmas plusz amellé, hogy egészen kivételes színész. És igen! Bár én egy kor­osztállyal fiatalabb vagyok, mint Törőcsik Mari, tehát civilben is bőven a fia lehetnék, ennek elle­nére nagyon hasonlóan gondol­kozunk a színházról. Ez most olyan nagyképűen hangzik, tu­dom, de a Peer Gynt próbáin is ezt vettem észre. Hogy egy jelenet elemzése vagy már a megoldása során is hasonló felé jár az agyam, mint az övé. Ez is nagyban meg­könnyítette a munkát. Azt is nyilatkozta, hogy „Ger­gővel azért is szeretek annyira dolgozni, mert nagyon jó part­ner, ami nem minden színészről mondható el, én viszont már csak jó partnerekkel szeretnék összekerülni”. Marival nem lehet nem élvezni a próbát. A Peer Gynt extrém helyzet volt. Nagyon rövid ideig próbáltunk. Az írott darab egyne­gyedét játszottuk. Ez egy nagyon erősen meghúzott változat volt. Peer és Aase anyó két nagyjelene­te változatlanul megmaradt, azon kívül igazából nem is talál­koztunk a színpadon, tehát min­dig csak erre a két jelenetre kon­centráltunk a próbákon. Mari minden alkalommal úgy jött be, hogy odaszólt Csizmadia Tibor­nak, a rendezőnek, hogy „Men­jünk inkább sörözni!”. Aztán mégis elkezdtük a próbát, és szólt nekem, hogy „Jó, mi már úgyis is­merjük egymást, a Csizmadia majd mond mindenfélét, mi fi­gyelünk egymásra, én majd mon­dok valamit, maga arra válaszol, és megcsináljuk, jó?” Én meg mondtam, hogy jó. Több színház­ban megfordultam már vendég­ként, amióta eljöttem a Katoná­ból, így elmondhatom: sok he­lyen azt tapasztaltam, hogy a próbát nem próbára használják a színészek, hanem könnyű kis be­szélgetésekre, hogy „Te itt majd csináld azt, én meg majd akkor...” Mari nem ilyen! Pedig nyugodtan megtehet­né. De nem! Bejött, a szemembe nézett, és azt mondta: „Hazudsz, Peer!” Provokatívan, nekem, Ka­szás Gergőnek. Erre én azt felel­tem: „Egy nagy túróst! Nem hazudok.” Mire ő: „De hazudsz!” És érzelmileg már fent volt, na­gyon fent. Tehát én, a partnere sem maradhattam lent. Hozzáte­szem: nem úgy provokált, hogy elkezdett ütögetni, veregetni, ha­nem egyszerűen bekapcsolta a színészi lényét, és vitt, sodort ma­gával. Ilyen intenzív háromne­gyed óra után már nincs is mit próbálni. Felraktuk a jelenetet, Csizmadia hozzászólt, Mari is mondott pár dolgot, de csak úgy, hogy „Hallgasson az öreganyjára, próbáljuk ki!” Kipróbáltuk, és tényleg jobb volt. Meg is jegyezte egyszer, hogy azért szeret nekem mondani dolgokat, mert én meg is csinálom, és neki jó azt látni. Mert vannak, akik idegesek, vagy csak bólogatnak, de nem csinálják meg. Biztosan azért, mert képte­lenek rá. Háromnegyed óra nem sok, mi az alatt mégis annyi mun­kát elvégeztünk, mint egy rosz- szabb, agyonbeszélt próbafolya­mat alatt négy óra során. Mari úgy dolgozik, mintha bekapcsol­na egy turbómotort. A tizennégy éves ldslány és a bölcs guru egy­szerrejön ki belőle. Ha a szöveget még nem tudja is pontosan, már akkor is erősen a dolgok mögé rakja magát, és iszonyatosan pe­zseg. Mindig jó fajta munka költö­zik a színpadra, ha elkezd próbál­ni. Volt a Peer Gyntben egy rövid rész, amelyet a végén a takarás­ban kellett beolvasnia, miközben szólt a zene. Abban sem lazított. Én még üyet nem láttam. Ilyen idősen, annyi mindennel a háta mögött ki a fenének kell még bi­zonyítani? Ez egy iskola, amelyet ő tökélyre fejlesztett. Nagyon a sa­játja. Aase anyó halála a darab egyik szívbemarkoló pillanata. Ott és azzal ért véget a közös színpadi munkánk. Az első rész végén. Hogyan búcsúztak a második előadás után? Lement a fény, én fogtam a ke­zét, és elindultunk ki, oldalra. A takarásban még megölelt, mond­ta, hogy nagyon gratulál, és kö­szöni az egészet, jó munka volt, nagyon örül, hogy ezt velem játszhatta. „Menjen, öltözzön, magának még van itt dolga!” - mondta, és már el is köszönt. Én nagyon szeretek vele dolgozni, és érezteti, hogy ő is szeret velem. Nagyon sok apró dologra hívta fel a figyelmem. Például, hogy in­duljak el két mondattal koráb­ban, és majd meglátom, hogy jól fogom érezni magam. Igaza volt. így egy rendező sosem tud segíte­ni. Az első jelenetnél, amikor át­öleltem, elkaptam a derekát. Mondtam is neki, hogy „Tudja, hogy” néz ki maga a végén? Mint egy csitri. Igen, igen!” Mert olyan huncut, olyan kópé tud lenni, hogy az ember megzavarodik tő­le. Tényleg egy tizennégy éves pi­masz kiscsaj volt, de a vége előtt, amikor bejött, és „némában” megöregedett, akkor azt érez­tem, hogy fel kellene pattanni, odamenni, megfogni, mert mind­járt össze fog esni. És tette mind­ezt fakszni nélkül. Nála nincs olyan, hogy „Ez az én művésze­tem, csendet kérek, mindjárt va­lami nagyot alkotok!” Rettentő könnyedén csinál egészen kivéte­les dolgokat. Amikor lehunyt szemmel ott feküdt a karjaimban, néztem a vonalakat az arcán', fi­gyeltem a szemét, és azt éreztem: imádom őt. Ezt az ember ide-oda tudja tenni a fejében, miközben a legszívesebben azt mondaná ne­ki, hogy „Ne tegye már ezt velem, mert ej, ha...!” Szóval lenyűgö­zött, megint lenyűgözött.

Next

/
Thumbnails
Contents