Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)

2007-11-10 / 259. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. NOBEMBER 10.

Szalon 13

;yot alakítottak, s újra csak azt bizonyították, hogy színpadi együttlétük érzelmekkel teli, izgalmas játék.

százszázalékosan ott van...”

nincsenek allűrjei, de ha nem tudott volna olyan jól dolgozni velem, magánemberként aligha jutottunk volna el arra a pontra, ahova - magázódva! - végül is eljutottunk. Nagyon kedveltem azt is, hogy soha nem ment intimitásokba a köztünk zajló beszélgetés. Én soha nem panaszkodtam neki, ő se nekem, nem mentünk bele egymás életébe, és mégis nagyon kellemeseket beszélgettünk. S ami legalább ennyire fontos: igazán remekül próbáltunk.

Ami nyilván azért volt, mert szakmailag is hasonlóan gondolkodnak.

Olyan partnerrel, akitől próba közben annyit kapok, mint tőle, még soha nem dolgoztam. És most nem elsősorban szakmai segítségre gondolok, hanem erős jelenlétre. Hogy úgy tud belenézni a partnere szemébe, hogy ha mond valamit, akkor a mögött százszázalékosan ott van. S mivel én is erősen figyeltem rá, tulajdonképpen nem kellett „dolgoznom”, hiszen a válaszaival mindig feldobott. Csak el kellett kapnom a szelet. Csomós Marival is valami hasonlót éreztem a Hamletben. De az viszonylag ritka, hogy eny- nyire jól tud dolgozni egy partnerrel az ember. Ez hatalmas plusz amellé, hogy egészen kivételes színész. És igen! Bár én egy korosztállyal fiatalabb vagyok, mint Törőcsik Mari, tehát civilben is bőven a fia lehetnék, ennek ellenére nagyon hasonlóan gondolkozunk a színházról. Ez most olyan nagyképűen hangzik, tudom, de a Peer Gynt próbáin is ezt vettem észre. Hogy egy jelenet elemzése vagy már a megoldása során is hasonló felé jár az agyam, mint az övé. Ez is nagyban megkönnyítette a munkát.

Azt is nyilatkozta, hogy „Gergővel azért is szeretek annyira dolgozni, mert nagyon jó partner, ami nem minden színészről mondható el, én viszont már csak jó partnerekkel szeretnék összekerülni”.

Marival nem lehet nem élvezni a próbát. A Peer Gynt extrém helyzet volt. Nagyon rövid ideig próbáltunk. Az írott darab egynegyedét játszottuk. Ez egy nagyon erősen meghúzott változat volt. Peer és Aase anyó két nagyjelenete változatlanul megmaradt, azon kívül igazából nem is találkoztunk a színpadon, tehát mindig csak erre a két jelenetre koncentráltunk a próbákon. Mari minden alkalommal úgy jött be, hogy odaszólt Csizmadia Tibornak, a rendezőnek, hogy „Menjünk inkább sörözni!”. Aztán mégis elkezdtük a próbát, és szólt nekem, hogy „Jó, mi már úgyis ismerjük egymást, a Csizmadia majd mond mindenfélét, mi figyelünk egymásra, én majd mondok valamit, maga arra válaszol, és megcsináljuk, jó?” Én meg mondtam, hogy jó. Több színházban megfordultam már vendégként, amióta eljöttem a Katonából, így elmondhatom: sok helyen azt tapasztaltam, hogy a próbát nem próbára használják a színészek, hanem könnyű kis beszélgetésekre, hogy „Te itt majd csináld azt, én meg majd akkor...” Mari nem ilyen!

Pedig nyugodtan megtehetné.

De nem! Bejött, a szemembe nézett, és azt mondta: „Hazudsz, Peer!” Provokatívan, nekem, Kaszás Gergőnek. Erre én azt feleltem: „Egy nagy túróst! Nem hazudok.” Mire ő: „De hazudsz!” És érzelmileg már fent volt, nagyon fent. Tehát én, a partnere sem maradhattam lent. Hozzáteszem: nem úgy provokált, hogy elkezdett ütögetni, veregetni, hanem egyszerűen bekapcsolta a színészi lényét, és vitt, sodort magával. Ilyen intenzív háromnegyed óra után már nincs is mit próbálni. Felraktuk a jelenetet, Csizmadia hozzászólt, Mari is mondott pár dolgot, de csak úgy, hogy „Hallgasson az öreganyjára, próbáljuk ki!” Kipróbáltuk, és tényleg jobb volt. Meg is jegyezte egyszer, hogy azért szeret nekem mondani dolgokat, mert én meg is csinálom, és neki jó azt látni. Mert vannak, akik idegesek, vagy csak bólogatnak, de nem csinálják meg. Biztosan azért, mert képtelenek rá. Háromnegyed óra nem sok, mi az alatt mégis annyi munkát elvégeztünk, mint egy rosz- szabb, agyonbeszélt próbafolyamat alatt négy óra során. Mari úgy dolgozik, mintha bekapcsolna egy turbómotort. A tizennégy éves ldslány és a bölcs guru egyszerrejön ki belőle. Ha a szöveget még nem tudja is pontosan, már

akkor is erősen a dolgok mögé rakja magát, és iszonyatosan pezseg. Mindig jó fajta munka költözik a színpadra, ha elkezd próbálni. Volt a Peer Gyntben egy rövid rész, amelyet a végén a takarásban kellett beolvasnia, miközben szólt a zene. Abban sem lazított. Én még üyet nem láttam. Ilyen idősen, annyi mindennel a háta mögött ki a fenének kell még bizonyítani? Ez egy iskola, amelyet ő tökélyre fejlesztett. Nagyon a sajátja.

Aase anyó halála a darab egyik szívbemarkoló pillanata.

Ott és azzal ért véget a közös színpadi munkánk. Az első rész végén.

Hogyan búcsúztak a második előadás után?

Lement a fény, én fogtam a kezét, és elindultunk ki, oldalra. A takarásban még megölelt, mondta, hogy nagyon gratulál, és köszöni az egészet, jó munka volt, nagyon örül, hogy ezt velem játszhatta. „Menjen, öltözzön, magának még van itt dolga!” - mondta, és már el is köszönt. Én nagyon szeretek vele dolgozni, és érezteti, hogy ő is szeret velem. Nagyon sok apró dologra hívta fel a figyelmem. Például, hogy induljak el két mondattal korábban, és majd meglátom, hogy jól fogom érezni magam. Igaza volt. így egy rendező sosem tud segíteni. Az első jelenetnél, amikor átöleltem, elkaptam a derekát. Mondtam is neki, hogy „Tudja, hogy” néz ki maga a végén? Mint egy csitri. Igen, igen!” Mert olyan huncut, olyan kópé tud lenni, hogy az ember megzavarodik tőle. Tényleg egy tizennégy éves pimasz kiscsaj volt, de a vége előtt, amikor bejött, és „némában” megöregedett, akkor azt éreztem, hogy fel kellene pattanni, odamenni, megfogni, mert mindjárt össze fog esni. És tette mindezt fakszni nélkül. Nála nincs olyan, hogy „Ez az én művészetem, csendet kérek, mindjárt valami nagyot alkotok!” Rettentő könnyedén csinál egészen kivételes dolgokat. Amikor lehunyt szemmel ott feküdt a karjaimban, néztem a vonalakat az arcán', figyeltem a szemét, és azt éreztem: imádom őt. Ezt az ember ide-oda tudja tenni a fejében, miközben a legszívesebben azt mondaná neki, hogy „Ne tegye már ezt velem, mert ej, ha...!” Szóval lenyűgözött, megint lenyűgözött.