Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-30 / 250. szám, kedd
10 Kultúra ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 30. www.ujszo.com Molnár Zoltán és Fodor Gyula a Fotóhónapon Magyar alkotók fotográfiái TÁRLATAJÁNLÓ Pozsony. Apozsonyi Fotóhónap keretében immár hagyományosan magyar művészek is bemutatkoznak alkotásaikkal. Holnap 17 órai kezdettel Molnár Zoltán fotográfus Roma portrék, Erdély2002-2005 című kiállításának megnyitóját tartják a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének székházában. Molnár Zoltán a máshonnan érkezett idegen szerepéből az elfogadottá váló, a közösségben helyet, szerepet találó fotográfus pozíciójában készítette erdélyi roma portréit. Az ott élők mély empátiával átitatott bemutatásában feloldódnak a határok a fényképező és a fényképezett között, a kapcsolatukban megélt minőség okán. Nemes egyszerűségükkel, eszköztelenségük erejével tőmondatokban állítanak jót mind az ábrázolt személyekről, mind azok világáról. Molnár Zoltán személyiségének alapvető jellemzői: nyitottsága, a másik felé való teljes odafordulás képessége, a tapintat, illetve a másik iránti tisztelet. Fodor Gyula kiállítása november 2-án, pénteken 16 órai kezdettel nyílik a pozsonyi Osztrák Kulturális Intézetben (Zelená 7). A magyar fotóművész 1981 óta él Bécs- ben, a szlovák fővárosban Noo- sphere című, frissen megjelent fotóalbumát is bemutatja. Az album alapja Fodor Gyula saját, menekült múltja. „Az emigrációban az ember fokozatosan olyan létállapoba került, amelyet az »elme körpályájának« neveztem el” - mondta a művész, aki az idei Salzburgi Fesztiválnak is a vendége volt, a fesztivál vizuális megjelenítése az ő munkái alapjánkészült. (ú) Különleges kiállítás a pozsonyi Brámer-kúriában Izabella 1856-1931 MISLAY EDIT Pozsony. Különleges kiállítást kínál a látogatóknak a pozsonyi Fotóhónap keretében a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma is: az Izabella 1856-1931 című kiállítás a szabadidejében szívesen fényképező Habsburg Izabella hercegnő felvételeiből mutat be félszáz darabot. Az anyag a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből érkezett Pozsonyba. Lengyel Beatrix, a kiállítás egyik kurátora, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának vezetője lapunknak elmondta, hogy az ötven felvételt a múzeum által őrzött több mint ezerdarabos kollekcióból válogatták. Pontosabban: a múzeum az eredeti üvegnegatívokat őrzi, s az ezekről készült kontaktpozitívok lesznek láthatók a kiállításon. „Croy-Dülmen Izabella hercegnő belga születésű volt, és feleségül ment Habsburg Frigyes főherceghez, akit 1889-ben az V. hadtest parancsnokaként Pozsonyba vezényeltek - mondta Lengyel Beatrix. - A Grassalkovich-paJo- tában, a mai elnöki palotában laktak egészen 1905-ig, és élénk társadalmi életet éltek Pozsonyban. Az arisztokrata hölgyek körében a 19. és a 20. század fordulóján terjedt el a fényképezés. Izabella hercegnő azért is érdemel figyelmet, mivel hatalmas birtokaik voltak a Monarchia egész területén, így sok helyre eljutott, és amatőr fényképészként rengeteg felvételt készített. Fényképezett például Magyaróváron, Dél-Magyaror- szágon, a bélyei uradalomban vagy Teschenben (a mai Cesky Tésínben). Megörökített matyó lakodalmat, szlovák fakitermelőket vagy a dél-baranyai sokáco- kat. Pozsonyban háziipari egyletet is szervezett, s az ott tevékenykedő hölgyeket is lefényképezte, meg természetesen a családját is. A képein keresztül egyfajta szociográfiai keresztmetszetet nyújt saját társadalmi osztályáról, valamint a birtokaikon élő, különböző nemzetiségű lakosokról és életükről.” Izabella hercegnő nagyon komolyan vette a kedvtelését, munkái többször nyertek díjat amatőr fényképészek kiállításain. Sokat fényképezte fiát, Albrechtét, kilenc gyermeke között az egyedüli fiút. Egyik díjnyertes alkotásán például szamárháton kapta lencsevégre a gyermek Albrechtét. Az Izabella 1856-1931 című kiállítás holnap 15.30-kor nyílik a Brámer-kúriában (Zizkau. 18.). Habsburg Izabella a pozsonyi Mihály-kaput is lencsevégre kapta (Fotó: MNM) Jobb későn, mint soha: végre nálunk is repertoárra került Balanchine immár klasszikus műve Bravúros csárdás spicc-cipőben Balanchine Szerenádjának és Glazunov-Petípa Rajmondájának bemutatója között csupán harminchat évnyi különbség van, de úgy tűnik, mintha a két balettet egy egész évszázad választaná el egymástól. VOJTEK KATALIN Az 1898-ban bemutatott Rajmonda ízig-vérig 19. századi alkotás, egész estét betöltő romantikus cselekményes balett, a Szerenád viszont a cselekmény nélküli balett 20. századi iskolapéldája. A szó szoros értelmében az: Balanchine 1934-ben a New York-i School of American Ballet növendékei számára készítette, és iskolát teremtett ezzel a koreográfiájával. A Szlovák Nemzeti Színház műsorán múlt péntek óta együtt szerepel a két kreáció. A Balanchine-balett újdonságnak számít, hisz a kiváló koreográfusnak eddig még egyetlen alkotását sem állították idehaza színpadra, a Csajkovszkij Vonószerenádjára komponált Szerenád az első a sorban, az együttes vezetése ugyanis további Balanchine-mű- vek bemutatását tervezi a jövőben. (A kiváló koreográfus alkotásaira kíváncsiak eddig is láthatták a Szerenádot, ha elrándultak Budapestre, ahol már harminc évvel ezelőtt műsorra tűzték.) Glazunov Raj- mondája már többször is szerepelt a Szlovák Nemzeti Színház reper- toáiján, először 1933-ban, majd 1943-ban, 1950-ben és 1965-ben. (Furcsa módon az egyébként bőbeszédű műsorfüzet említést sem tesz az előző bemutatókról.) Mind a négy alkalommal az egész balettet adták elő, most viszont csak a III. felvonás virtuóz számait. A Szerenádot az amerikai John Clifford állította színpadra, aki hosszú évekig dolgozott Balanchine mellett, mint együttesének, a New York City Ballet-nek szólistája és koreográfusa. Egymásra találások és szakítások, magányos utak és közös sorsok, öröm és bánat - erről szól a Szerenád rafinál- tan egyszerű és rafináltan „cselekmény nélküli” koreográfiája. Mert bár alkotója mindvégig tagadta, hogy cselekménye lenne, valami történés csak van ott, ahol MTI-JELENTÉS Egy hónap alatt kétmillióan látták Lengyelországban Adrzej Wajda második világháborús filmjét, a Katynt. A szovjetek 230 ezer foglyot szedtek, köztük a rendező édesapját is. Szeptember 17-én volt a világpremierje a neves lengyel filmrendező, Andrzej Wajda Katyn című legújabb filmjének, azon a napon, amelyen 1939-ben kelet felől a Szovjetunió is megindította hadseregét a független lengyel állam ellen, szűk három héttel azután, hogy Hitler megtámadta Lengyelországot. Wajda a filmet Andrzej Mular- czyk Post mortem című regénye alapján készítette, amit új cselekményszálakkal és dokumentumrészletekkel bővített. A Katyn kétmillió nézőt érdekelt a bemutató óta eltelt egy hónapban. A történelmi film követi, ahogy a Wehrmacht gőzhengerével szemben tehetetlen lengyel hadsereg a szovjet támadásnak már nem tud, és nem is akar ellenállni, megadja magát (a Ribbentrop- Molotov-paktum alapján) a lengyeleket hátba támadó Vörös Hadseregnek. A szovjetek 230 ezer lengyel hadifoglyot ejtettek, a tisztek elhelyezésére három tábort nyitottak: Kozelszkben, Szta- robelszkben és Osztaskovban. Az elfoglalt lengyel területekről a szovjet titkosrendőrség, az NKVD mintegy 400 ezer embert deportált Szibériába, sokan belepusztultak az embertelen körülmények között végrehajtott akcióba. A kivégzettek között volt a rendező édesapja, Jakub Wajda is. A család, különösen az édesanya hosszú évekig reménykedett, hogy az apa él, és mindennap visszavárták őt. Wajda, aki régóta készült a dráma megfilmesítésére, mégis úgy nyilatkozott, hogy nem saját személyes tragédiáját, hanem a több ezer „katyni család” sorsát, a „katyni hazugságot” akarta megörökíteni, elmondani az igazságot a fiataloknak, akik nagyon keveset tudnak az évtizedeken át elhallgatott vagy meghamisított tömegmészárlásról. Adrzej Wajda a Katyn forgatásán (Képarchívum A Szerenád egyik jelenete, szólista: Reona Sato még a hajviseletnek, a leeresztett hajzuhatagnak és a feltűzött kontynak is meghatározott szerepe van, a szereplőknek pedig nevük, ha csak olyan is, mint „orosz lány” vagy „sötét angyal”. „Ha egy férfi és egy nő van a színpadon, máris történik valami” - vallotta maga Balanchine is. Előnyösebb lett volna -különösen a Szerenád esetében - az új színházépületben tartani az előadást, tágas színpadán sokkal jobban érvényesülnének a nagy ívű mozdulatsorok és a kar látványos csoportformációi. A Balan- chine-mű különös fizikai adottságú táncosokat igényel, hosszú végtagokkal, szép lábfejjel. Noha a színház rendelkezik ilyen táncosokkal, a szereplők összeváloga- tásánál ez a kritérium sajnálatos módon nem érvényesült teljes mértékben. A két balett két - nyugodt szívvel elmondható, hogy egyenértékű - szereposztásban került bemutatásra. Alkatukat tekintve a hölgyek általában megfeleltek a balanchine-i balerinaideálnak, különösen Lucia Macíková, Cosmina Maria Sobota Zaharia és Silvia Najdená tűntek ki elegáns vonalaikkal. Nikoleta Stehlíková nagy beleérzésével és muzikalitásával hívta fel magára a figyelmet. A férfi szólisták közül leginkább Roman Novitzky és Dominik Birk- mayer felelnek meg a balanchine- i követelményeknek. Sajnos, ez nem mondható el az alacsony termetű Adrian Ducinról. A kar nagy lendülettel és odaadással táncolt. Kár, hogy az együttes nem rendelkezik legalább tizenhat egyforma magasságú és adottságú kartáncosnővel, mint a nagy színházak, ami sokkal egyöntetűbbé, meggyőzőbbé tenné a kar produkcióját. A Rajmonda cselekménye részben középkori magyar környezetben játszódik, ezért Glazunov lisz- ti-brahmsi ihletésű magyaros motívumokat is felhasznált a zenéjében. A magyaros nemzeti kolorit a klasszikus tánc formanyelvén megjelenik a koreográfiában is. A mai néző számára a csárdás gyakran ismétlődő, stilizált mozdulatelemei kissé paradox módon hatnak, hisz a középkorban még nem ismerték ezt a táncot, de a 19. századi romantikus alkotók nem bíbelődtek korhűséggel és hasonló apróságokkal. A III. felvonás részleteiből összeállított Grand (Ctibor Bachraty felvétele) pás classique (eredetileg Grand pas hongrois-nak nevezték) tulajdonképpen magas fokú technikai tudást igénylő bravúrszámok füzére. Mint Petipa minden darabjában, itt is a balerináé a főszerep. Nikoleta Stehlíková és a második szereposztásban táncoló Lucia Macíková ragyogóan megfeleltek feladatuknak. Egyenrangú partnereik voltak Roman Novitzky és Andrej Krems. Nagyon illúzió- rombolóan hatott Krems skinhea- desre kopaszított feje, ami egy romantikus balett szólistájánál zavaró stílustalanság. Furcsa, hogy az együttes vezetősége erre nem figyelt fel. Kevéssé érthető az is, hogy miért kellett a Rajmonda színpadra állításához egészen a kanadai Winnipegből hozatni balettmestert az amúgy kiváló Johnny Chang személyében, mikor orosz iskolázottságú hazai szakember is akadt volna erre a feladatra. Dicséret illeti a Marián Lejava vezette zenekart a két zenemű ritmikaüag precíz, árnyalt, ihletett tolmácsolásáért. Bár rövid, de színvonalas, szép előadást láttunk, amelyet minden balettkedvelőnek szívből ajánlhatunk. Nem saját személyes tragédiáját, hanem a „katyni hazugságot" akarta megörökíteni a neves rendező Kétmillióan látták Andrzej Wajda filmjét
