Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-03 / 227. szám, szerda
10 Kultúra ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 3. www.ujszo.com Szülőfalujában helyezték örök nyugalomra Végső búcsú Turczel Lajostól ÚJ SZÓ-TUDÓSÍTÁS Ipolyszalka. Szülőfalujában, Ipolyszalkán helyezték tegnap örök nyugalomra Turczel Lajost, a szlovákiai magyar irodalom és művelődés nesztorát. A római katolikus gyászszertartás során, melyen mintegy háromszázan vettek részt, a neves irodalomtörténésztől és a nagybetűs Tanár Úrtól a szlovákiai magyar közélet ismert személyiségei vettek utolsó búcsút. Az elhunytat a szlovákiai magyar írótársadalom nevében Dobos László búcsúztatta, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar írószövetség nevében Gö- römbei András, a Comenius Egyetem magyar tanszéke nevébe pedig Mészáros András. Mindhárman kiemelték Turczel Lajos páratlan emberszeretetét, közvetlenségét, pedagógiai érzékét, őszinteségét. A község polgár- mestere elmondta, hogy a Turczel Lajos által a községre ruházott hagyatékát a közeljövőben mindenki számára közkinccsé szeretnék tenni, a sírját pedig szellemi zarándokhellyé, (csg) Jifí Kylián, a 60. születésnapját ünneplő világhírű cseh koreográfus (képünkön) három darabját - Sleepless, Chapeau, IT52" - mutatta be tegnap a Nederlands Dans Theater II a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban. A világ legjobb balettegyüttesei között számon tartott társulat először járt Szlovákiában. (SITA-felvétel) Amerikai pénzből, amerikai színészekkel amerikai film Koltai Lajos kiváló rendezésében Tömény szépség igaz érzelmekkel Csaknem harminc, együtt töltött év után íme, egy filmes váltás. Az Oscar-díjas magyar rendező megértőén fogadja első számú munkatársa döntését. Szabó István már új operatőrt keres következő filmjéhez, Koltai Lajos számára pedig nincs visszaút. SZABÓ G. LÁSZLÓ Koltai Lajos rendező lett. Nincs ebben semmi különös, mondhatnánk, hiszen aki annyit tud a filmkészítés mesterségéről, mint ő, aki operatőrként olyan rendezők „szeme” lehetett, mint Szabó István (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen) vagy egykor Gábor Pál (Angi Vera), és külföldi produkciókhoz is gyakran hívták (Az óceánjáró zongorista, Malena), az előbb-utóbb kilép a kamera mögül. Aztán vagy visszaül, vagy nem. Ez a történet most a „vagy nem”-nél tart. A Sorstalansággal kezdődött 2004-ben, amikor Kertész Imre, a regény Nobel-díjas írója Koltai Lajost kérte meg, hogy filmre vigye több nyelvre lefordított, náci munkatáborban játszódó történetét. Ez volt az első rendezése, a világraszóló siker után pedig nem kellett sokáig várnia a következőre. Az Este Susan Minot 1998-as regénye és Michael Cunningham forgatókönyve alapján készült világsztárok népes csapatával. Ami nem mindig jelent garantált sikert természetesen. De itt és most igen. Koltai Lajos ugyanis senkit sem úgy kezel a filmben, hogy rangjánál fogva „szent és sérthetetlen”, az Este egy színészi nagyzenekar páratlan koncertje. Itt senki sem törekszik szólóra, hiszen még a legkisebb szerepnek (Glenn Close) is súlya van. Komoly súlya. Itt nem a digitális technika vívmányait csodálhatjuk, hanem a színészi tehetség sodró erejét, a karakterformálás igazi varázsát, amellyel megfog és magához bilincsel egy arc, amellyel izgalmassá válik egy sors, vagy akár csak egy pillanat. Embermese ez a javából, a szemünk előtt kibontakozó titkokkal, érzelmekkel, tragédiákkal. Nagy gonddal felépített, szövevényes történet, amelyet Susan Minot kínál az olvasóinak, Könyvben sokszor túl bonyolult, az emlékezéstechnika helyenként meg is téveszti az embert. Koltai Lajos azonban - hála Cunningham agyának - ügyesen elkerüli ezeket a csapdákat. Az Este érthető és pontosan nyomon követhető történet a mozivásznon. Szép lassan szippantja be a nézőt, érzelmi örvényként rántja magába, és onnantól fogva már nem ereszti, szorosan tartja. Ann, a rákbeteg asszony (Vanessa Redgrave) a halálos ágyán idézi fel élete nagy szerelmének történetét, így hol a múltban, a régmúltban, hol a mában járunk. Két felnőtt lánya (Natasha Richardson, Toni Colette) próbálja megfejteni a titkot, s mondattöredékekből kirakni az erős gyógyszerek hatása alatt kirajzolódó tragikus love storyt. Annt (fiatalkori énjét Claire Danes formálja meg) inkább erős baráti, mint lángoló szerelmi szálak kötik a vonzó Buddyhoz (Hugh Dancy). Afféle kamaszkori majdnem-szerelem az övék, vad hullámzásokkal. Buddy érzelmei ugyanis teljesen átláthatatlanok. Még ő sem biztos abban, hogy kiért rajong jobban: Annért vagy közös barátjukért, a rokonszenves orvosért (Patrick Wilson), aki zavartan, gyors mozdulattal törli le ajkáról Buddy váratlan csókját. A szerelmi háromszög tehát adott: egy nő és két férfi. A tragédia finoman kúszik fel a vászonra. ,Aznap éjjel megöltük Buddyt” - mojidja a film elején Ann, ám hogy mi is történt „aznap éjjel”, az majd jóval később derül ki. Amikor már Lilát, Ann barátnőjét (Fiatalon Mamie Gummer, érett asz- szonyként Meiyl Streep, a valóságban anyja és lánya!) is ismerjük, aki ugyanabba a férfibe szerelmes, mint Ann, házasságot azonban másvalakivel köt. A két nő, a két barátnő, Ann és Lila hosszú évek után a film végén találkoznak újra, amikor a halálosan beteg asszonynak már csak órái vannak hátra. Ám ez sem egy hatásvadász jelenet, mint ahogy ilyen képsorok egyébként sincsenek a kétórás filmben. Koltai pontosan adagol, mondhatnánk patikamérlegen. Ennek köszönhetően aztán nincsenek túlcsorduló érzelmek, sőt még Jan Kaczmarek, az Amerikában élő lengyel zeneszerző dallamai sem a könnyzacskókat tépik fel, hanem egyszerűen csak a történetet szolgálják. Jól megválasztott munkatársával (a Sorstalanságban is vele dolgozó), Pados Gyula operatőrrel Koltai Lajos gyönyörű képeket komponál, múlt és jelen között úgy „szán- kázik” a kamera, hogy közben sosem kell azon töprengenünk, ki kicsoda, kezdettől fogva minden érthető, a tömény szépség nem állja utunkat a tisztánlátásban. Mestermunka ez a javából. Nemcsak egy este, amely után lelki leltározást végez az ember, hogy felülbírálja korábbi döntéseit, hanem egy maradandó élmény is, amely visszaadja már-már elvesztett hitét a holnap mozijában. Történhet ugyanis bármi a vásznon, a nagy csalás és nagy ámítás, a digitális technika legnagyobb vívmányai mellett is a legnagyobb csoda továbbra is az ember marad. Hibáival, gyarlóságaival, kínjaival, pillanatnyi boldogságaival. Szívével, leikével, kifürkészhetetlen gondolataival és sokszor megfejthetetlen érzelmeivel a hétköznapi ember. (Fotó: SPI International Mamie Gummer és Claire Danes az Este egyik megrázó pillanatában Tarr Béla filmje New Yorkban New York. A londoni férfi című film George Simenon regényének „erőteljes adaptációja, remekül eltalált, finom munka” - indokolta Richard Pena, a rangos New York-i Filmfesztivál igazgatója azt, hogy miért vették fel Tarr Béla új alkotását a mustra idei programjába. Az Egyesült Államok kulturális fellegvárában, a New York-i Lincoln Központban 45. alkalommal rendezett fesztiválon vasárnap mutatták be a filmet. Több mint tíz év után először kapott meghívást magyar film a fesztiválra. (MTI) SZINLAPSZELEN Mennyi poézis az ivás műveletében... LAKATOS KRISZTINA Hova enyészik a klasszikus műveltség? - rovom meg magamat jó előre, mert meg kell mondanom, Gárdonyiból megvan az Egri csillagok, A láthatatlan ember, az Ida regénye, de innentől nincs több referenciapont, nem tudhatom, mit is várhatnék A bor című opustól. Hacsak nem azt, hogy állítólag valami népszínműszerűség, tehát nótázni biztos fognak benne, és lehet, hogy még a csizmaszár is megverettetik. Ismeretek hiányában a példamutatóan gazdaságosan beosztott (egyszerűbben szólva: rövid) három felvonásból álló komáromi előadás jó felét komoly aggodalmakközött töltöm. Ez a kisfiú meg fog halni, vagy a tüdőgyulladás viszi el, vagy a nehézfémmérgezés - hát így. Mert mit is gondolhatnék mást, amikor a szerencsétlen kisgyerek mezídáb, egy szál alsóban és atlétában futkározik, közben fáj a torka, az anyja meg a helyű kovácstól és autodidakta tehéndoktortól kér tanácsot, mivel kéne kúráim. Ráadásul a gyengélkedés szigorú titok, apának egy szót se. Drámai szorongásom egyébként egészen a meghiúsult baromfimészárlás jelenetéig tart. Elvégre: ott és akkor, amikor két férfi képtelen elvágni egy csirkenyakat, gyereket sem fognak ravatalra fektetni... Közben persze már jócskán folyik a címadó nedű, a bor, errefelé keresgélem az azonosulás lehetőségét. Újabb vallomás: nem megy könnyen. Egyfelől ugye bezavar a szociografikus olvasat-ha iszákos parasztokat látsz, gondolj a mindenkori falu mint a mindenkori nemzet megtartó közegének égető társadalmi-gazdasági problémáira. Másfelől pedig, az én generációm szalonalkoholizmusa gyakorlatilag polgári erénynek számít, ilyenkor mindenki kedves, őszinte, barátságos, és lelkesülten keresi a világmegoldó képletet. Persze azt is megengedem, hogy nemzedékem tagjai borgőzös állapotban azért otthon, négy fal közt olykor-olykor szintén eltángálják életük párját az első, kezükbe akadó léccel vagy egyéb eszközzel. De erre ilyenkor nem kell gondolni, amit a színházban látunk, mégis más. Az a messzi falu, a maga évszázados erkölcseivel, szokásaival, bölcsességeivel, amelyet ha nem zaklatnának civilizációs vívmányokkal - törvénnyel, válással, miegymással -, örök időkig elrendezné a dolgokat szépen a maga rendje szerint. Gárdonyi valószínűleg semmi többet nem akart, mint elmesélni egy szép népies történetet: az emberek (értsd: férfiak) isznak, mindig is így volt, mindig is így lesz; olykor kicsit megvadulnak és akkorát csapnak, amekkorát nem kellett volna, de azért még rendes emberek; és lám-lám, minő méltósággal, szinte rituális átszelle- mültséggel, mennyi poézissel végzik még az ivás műveletét is; amúgy meg: ami az úr áldásával egybeköttetett, az maradjon is egyben, egy kis dorbézolás nem a világ vége, boldogságot és megbocsátást az emberiségnek... Ami innentől még van, csalás és ámítás - vagyis színház. A Bezerédi Zoltán rendezte előadásnak van egy jól kitapintható - jobb szó híján - „feminista” vonulata is. Minden férfi mögött, aki könnyen kapható egy-egy spontán szerveződő ivá- szatra, áll egy vaskemény asszony, aki negédes kutyuskámozással, pengeélesre szorított szájával fenntartott örökös lelkifurdalással vagy akár tettlegességgel is rövid pórázon tartja az urát. Értjük is, hogy ilyen helyzetben néha falkában, kalapjukkal a saját fejükön, férfias szórakozásokkal kell kiengedniük a fáradt gőzt. Bezerédi legnagyobb húzása viszont az a finom egyensúly, amit az előadás sikerült szakaszaiban a műfaj formáinak átértelmezésével és egyszersmind megtartásával ér el. Ha akarom, komolyan veszem, ha akarom, karikatúrát látok, de nem a kikacsin- tós fajtából, hanem abból a változatból, amelyik rezzenéstelen arccal veszi komolyan magát. A figurák egy-egy fegyelmezett stílparódiával is felérnek: Baracs Imre (Manases István) a búsuló juhász pózában, Szúnyog Rozi (Holocsy Katalin) egy számmal hosszabb lábú csitrije, Eszter (Molnár Xénia) vérbő, fehérmájú szomszédasszonya egy-két emlékezetes pillanatképben mindenképpen megmarad. Ezenkívül fenntartás nélkül meg- eszek mindent, amit a koreográfus és a zenei vezető hozzátett ehhez az előadáshoz, a zenés részek - szaxofonnal, szakállal, borospoharakkal együtt - az előadás nagy poénjai, ajánlom mindenki figyelmébe. (A díszletet, jelmezt azért annyira nem komálom: az utóbbi még ráJelenet az előadásból fogható arra, hogy szegény az eklézsia, a csilli-villi égők és diszkófények viszont az első rácsodálkozá- son túl nem tettek hozzá a produkcióhoz.) Hogy úgy általában milyen is A bor? Köztes élményként tudnám jellemezni. A kreatív, innovatív megoldásokra épülő, vagy az életképeket rituálissá stüizáló jelenetek nagyot lendítenek az előadáson, de ami közöttük történik, nemegyszer álmosítóan ellaposodó benyomásként marad meg, ha megmarad. (Dömötör Ede felvétele (Gárdonyi Géza: A bor. Rendező: Bezerédi Zoltán m.v. Díszlet: Győri Gabriella m.v. Jelmez: Cselényi Nóra m.v. Koreográfia: Bodor Johanna m.v. Mozgás: Gyöngyösi Tamás m.v. Zenei vezető: Kovács Márton m.v. Dramaturg: Bezerédi Zoltán m.v. Főbb szerepekben: Manases István, Hajdú László Szabolcs, Holocsy Krisztina, Holocsy Katalin, Molnár Xénia, Bemáth Tamás, Varsányi Mari, Fabó Tibor és mások. A Komáromi Jókai Színház előadása)
