Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-06 / 230. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 6. www.ujszo.com Kerszkó büszke Hrabalra. Nyilak mutatják az utat, hogy „Arra, arra, most jobbra... ott lakott... itt írt világirodalmat." Még a leghosszabb út is a sörgyárba vezet A „semmi különös” innentől fogva tehát meg is kérdőjelezhető, hiszen hogyan lehetne érdektelen egy hely, ahol a cseh széppróza egyik legnagyobb mestere nevelkedett? SZABÓ G. LÁSZLÓ Nymburk, a XIII. században épült kisváros hat bástyával és valóságos várfallal vátja az arra tévedő idegent. Téglából épült temploma van, ami Csehországban nagy ritkaság, tornyából szép kilátás nyílik a városra, főterén kora reneszánsz stílusú városháza, szelíden kanyargó utcái azonban a csend torka felé tartanak. Ilyenkor ősszel még az Elba partja is morózusnak tűnik, nincs, ami beszippantaná az embert. Semmi különös, mondhatnánk Nymburkról, de nem mondhatjuk, mert két zarándokhelye is van itt a Hrabal-rajongóknak. A városi múzeum az egyik, ahol állandó kiállítás vátja az érdeklődőket, a ,homokszínű” sörgyár pedig a másik, ahol az író kalandos gyermekéveit töltötte, és nem egy művében feltűnik. Elég ha csak a Sörgyári capricciót említjük, azt a krónikát, amely „anyámról, apámról és nagybátyámról szól”, de közülük is legelső sorban művészete igazi múzsájáról, Pepin bácsiról, a habókos dumagépről. A sörgyári ciklus három kötetből áll. A Díszgyász és a Harlekin miihói is Nymburkhoz kötődnek. Bohumü Hrabal tíz éve vetett véget életének. Kórházi szobája ablakából zuhant ki, hogy ízületi fájdalmai elől végérvényesen megmenekülhessen. Nem igaz a tragédia köré font legenda, mely szerint galambokat etetett, és akkor történt a baj. Bohumü Hrabal készült a „nagy zuhanásra”. Az egészet pontosan „megkomponálta”. Kórházi ágyán még megvárta egy róla szóló, Spanyolországban megjelent könyv cseh fordítását, olvasgatott is belőle, majd egy nap elszánta magát a végső lépésre. Jó barátja, Jirí Menzel, aki hat írását (Baltazár úr halála, Szigorúan ellenőrzött vonatok, Pacsirták cémaszálon, Hóvirágünnep, Sörgyári capriccio, Őfelsége pincére voltam) vitte filmre, halála előtt tünk. Aztán úgy búcsúztunk egymástól, hogy pár nap múlva újra látjuk egymást. Megdöbbentett, hogy elment, de egy percig sem hittem a távirati iroda hírének. Tudtam, hogy már régóta készült a halálba.” Nymburkban, a múzeumban Jirí Menzel tengerentúli képeslapja is gazdagítja a Hrabal-ki- állítást. „A Pacsirtáknak New Yorkban is sikere van...” szól a „tudósítás”. De olvasható Václav Havel 1957-es szamizdatban megjelent kritikája is Hrabal irodalmi tevékenységéről, és ott az ex-elnök meghívója is, mely szerint 60. születésnapja alkalmából egy kisebb magánünnepségre várja az írót, akivel olyan szoros kapcsolatban állt, hogy Bili Clinton 1994-es prágai látogatásakor is meghívta őt egy zártkörű fogadásra. Családi fotói és személyes tárgyai is láthatóak a múzeumban. Kersz- kói hétvégi házából ide került a szürke Consul írógép, mellette a hamutálja, tranzisztoros rádiója, ollója, ragasztója, tollai és gyógyszerei. A falakon róla készült portrék. Rajzok, grafikák, festmények. Szülei fotója 1917-ből. Botja, kabátja, sapkája, bokszkesztyűje a sarokban. A polcokon könyvei idegen nyelvű fordításai, köztük a magyar kiadások, régiek és újak. Húszperces dokumentumfilm is megtekinthető a két terem egyikében, Hrabal nymburki éveiről mesél a filmben. Kint a biciklije, amellyel a kerszkói fák alatt tekert. Szép a kiállítás. Hangulata van. A sörgyár udvarán gyorsan útba igazítanak. Ötven lépésnyire a portától ott az emléktábla a falon. Az ő szövege, az ő humora, az ő szellemessége: „Semmiféle emléktáblát nem akarok, de ha mégis kapok, akkor csak olyan magasra tegyék, ameddig a kutyák vizelnek.” Kérését tiszteletben tartva le is keü guggolnia annak, aki el akarja olvasni a szöveget. A kapuban büfé. Ütött és kopott. Bár szemerkél az eső, sörözni így is lehet. Kettesben, hármasban, magányosan, ahogy tetszik. Fedett ücsörgőjében van is pár törzsvendég. Arcukon ott a „leltári jel”. Nézem az üvegeket a fából tákolt asztalokon: Bogan, Pepin bácsi tízese, Francin elfekvője. A vignettákon az író arca. Hrabal fekete kalapban, fehér sállal a nyakában, Hrabal kedvenc tengerésztrikójában. Aztán Francin, Pepin és Maryska portréja. Jobb reklámot nem is kívánhatnának maguknak a nymburkiak, mint a Sörgyári capriccio alakjainak és a XX. század egyik legjelesebb írójának arcképét. Hrabal tetemes bevételhez juttatja a gyárat, az pedig meg is érdemli, hiszen finom a söre, a környékbeliek szerint sokkal finomabb, mint a pilseni vagy a Ceské Budéjovice-i arany nedű. ,Apám látásból jól ismerte Hrabal urat - mesélte nemrég Jirí Menzel. - Anyám, miután elolvasta pár írását, csak annyit mondott: »Szép kis alak lehet!« Egyszer elhívtam őt hozzánk, hogy bemutassam a szüleimnek. Ez már a Szigorúan ellenőrzött vonatok után volt. Hrabal úr meglátta apámat, és azonnal felismerte. Anyám előtt elkezdte sorolni, mikor melyik kocsmában találkoztak, és hol, milyen állapotban látta őt. Észrevéve anyám ámulatát, szerintem még rá is tett pár lapáttal. Apám, egészen addig a napig, hős volt a családban. Legalábbis anyám szemében. Jirí Tmka, a világhírű rajzfilmrendező stúdiójában dolgozott mint dramaturg. Mesekönyvet is írt, amely Gömböc Miska kalandjai címen annak idején magyarul is megjelent. Kollégáival, barátaival bizonyára eljártak iszogatni. Mi erről otthon semmit sem tudtunk, mert amikor hazajött, mindig józan volt. Félt anyámtól, nehogy morogjon vele. Hrabal úr aztán pillanatok alatt leleplezte. Látva anyám rémületét, élvezettel és hosszasan ecsetelte, hogy apám a király a vendéglőben. Hogy mindenki őt hallgatja, az ő anekdotáit, szülte csüngenek az ajkán az emberek. Ő a társaság középpontja. Ha elmegy pisilni, alig vátják, hogy visszajöjjön. Anyám csak nézett, először nem is akart hinni a fülének. De mivel apám nem tiltakozott, Hrabal úr pedig rájött, hogy elszólta magát, s tetszett neki a hirtelen kialakult helyzet, amely egyre forróbb lett, csak mesélt és mesélt, rakta a tüzet. Szörnyű nap volt ez akkor. Miután magunkra maradtunk, anyám úgalmadanul kifakadt, és Hrabal úr látogatásának köszönhetően hatalmas patáliát csapott.” Nymburkból csak egy ugrás Sad- ská, ahol a Kék Csillag Szállóban gyakran sörözött Bohusek , ahogy a környékbeliek nevezték az írót. Az itteni főpincér, Josef Vanicek történeteit bele is folyatta később az Őfelsége pincére voltam szöveg- özönébe. Hradistkóig öt perc az út kocsival. Az ottani temetőben, szülei mellett nyugszik Bohumü Hrabal. Sírján, kerszkói macskáira utalva, számtalan apró kerámiacica. De van egy nagyobb is, egy életnagyságú. Ő vigyázza az egész macskasereget. Bánatosan, ám nem gaz- dáüanul. „Én akkor találkoztam vele, amikor már elég öreg volt - meséli Esterházy Péter, aki Hrabal könyve című regényével hajolt meg a népszerű cseh író előtt. - A felesége már nem élt akkor. Nem is depresz- sziós volt, hanem úgy mondanám, hogy szomorú, elvadult. Igazából nem is akartam találkozni vele. Ha az ember ismer egy-két írót, tudja, hogy a találkozás veszélyes lehet, két nappal még beszélgetett vele a kórházban. „Bár komoly fájdalmak gyötörték, semmijei nem utalt arra, hogy nemsokára lezárja az életét. Vittem neki egy üveg vodkát, és boldogan meg is húzta az üveget. Sztáün könnyeit itta, mert ez állt a címkén, s ezen mindketten nevet
