Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)

2007-10-06 / 230. szám, szombat

Szalon 13

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 6.

hiszen személyében nem biztos, hogy képes ugyanolyan jó lenni, mint olvasója fejében. Hrabalt én afféle Hrabal-hősként képzeltem el. Olyan Pepin bácsi-variációnak, aki nyomja a rizsát. Fotókon láttam, milyen ember, és az alapján alkottam magamnak egy igazi Hrabalt. Ehhez képest minden más volt. Bementünk az Arany Tigrisbe, a kedvenc sörözőjébe, ott ült hátul egyedül, de úgy, hogy senki nem mert mellé ülni. Én megtettem. De nem azt mondta, hogy »Jó napot kívánok!«, hanem, hogy »Foglalt!«. Ezen rögtön megsértődtem. Ki is fordultam azonnal a kocsmából a Gitta nevű nővel. Ami bizonyára Hrabalnak is sok lehetett, mert utánunkjött, és szólt, hogy menjünk el egy másik sörözőbe. Elmagyarázta, hogy melyikbe, és majd utánunk jön. Elmentünk, beültünk, vártuk is, meg nem is. És valóban megérkezett. De negyed óra rémség következett, mert egyáltalán semmi nem érdekelte, s ennek hangot is adott. Én meg, mint egy jól nevelt zsúrfiú, társaságot tettettem, ami katasztrofális volt, közben egyfolytában arra gondoltam: nem biztos, hogy nekem ezért kellett Prágába jönnöm. Később volt egy mondatom, amire ő lassan felfigyelt, és elindult köztünk valami. Meg sörök is jöttek rendesen, és közelebb kerültünk egymáshoz. Ezt követően még kétszer találkoztunk, de beszélgetni csak Prágában, az első alkalommal beszélgettünk. Ő valóban nem volt intellektuális író, csak ez a »nem intellektu- alitás« nagyon jól meg volt ágyazva. Műveltséggel, olvasottsággal, filozofikus észjárással. Van egy komolytalanság a szövegeiben: a kocsmaduma. Ami a németeknek időnként kevés. Hogy mi kötött végül is össze bennünket? Nálam volt, persze nem véletlenül, a Hrabal könyve kézirata. Van abban egy rész, cseh mondátokkal, amikor az Úristen és Hrabal beszélgetnek. Ez úgy jött létre, hogy olvastam Kafka Milenához írt leveleit, amelyekben Kafka egy:két kifejezést csehül ír és megismétel. És ezzel tudtam megfogni Hrabalt. Érdeklődéssel olvasta, hogy mire megy ki az egész. A vége már olyan pillanat volt, hogy annál közelebb már a sör sem hozhatott volna bennünket egymáshoz. Később Párizsban találkoztunk. Annyira be volt rúgva, hogy én vittem haza a szállodai szobájába. Betoltam az ágyba, és csak annyit mondtam neki, hogy »Aludjál!«. Azóta is gyakran eszembe jut, hogy miért van az, amit én állítok, hogy magyar írónak tekintjük Bohumil Hrabalt. Ez elég titokzatos dolog. Nem elég ugyanis, hogy valaki jó író legyen, sok jó író van a világban, mégsem kapja meg mindenki ezt a státust. Hrabal kivétel. Őt nagyon értjük, mert arról a világról ír, amelyben mi élünk. Távol áll tőle mindenféle önsajnálat, az anekdotának egy másik fajtáját használja. A magyar anekdota nagyon kompenzálós, a győzelemre van kihegyezve, mi pedig műidig nyerünk a végén. A cseh anekdota ennél ravaszabb. Abban van egy irónia. Abban vereséget szenved az ember, de a vereségből mindig ki tud hozni valamit. Például felemelkedik.”

Kerszkó sem a világ vége. Hra- distkótól negyed óra, Prágától, autópályán fél. Elsőként hány a Há- jenka, ide járt Hrabal is, az erdei vendéglőbe. Szép, tiszta hely. Sajátos hangulata van. Mintha az író is itt ülne. Csak a hétvégi háza előtt éreztem valami egészen mást. Új gazdája csak átfestem tudta, átala- Idtani nem. Megelégelte az ide zarándokló Hrabal-rajongók kíván- csiskodását. A legszívesebben kiírná a kapura: Ez a ház nem az a ház. Csak nem teheti meg. Kerszkó büszke Hrabalra. Nyilak mutatják az utat a messziről jött idegennek, hogy „Arra, arra, most jobbra... Itt lakott... ott ücsörgött a fák alatt... itt írt világirodalmat.”

A családi sírhely Hradistkóban

Az író szülei morva népviseletben

(Somogyi Tibor felvételei) I