Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)
2007-09-22 / 218. szám, szombat
26 Presszó ÚJ SZÓ 2007. SZEPTEMBER 22. www.ujszo.com tizenhat... harminchat. Az a fontos, amit mögé kell gondolnom. Azt kell megmutatnom. Ha teljesen a magamévá teszem a szöveget, akkor már bármit eljátszhatok vele. Még az ellenkezőjét is. Mutattak egyszer egy gyakorlatot, hogy mi a legjobb módszer egy idegen nyelvű szöveg elsajátításához. Hogy azokat az érzelmeket is kiváltsa benned, amelyeket csak az anyanyelved által élhetsz meg. Tehát amikor németül vagy angolul tanulom a szöveget, magyarul is elmondom, hogy valóban megérezzem azt az emocionális töltetet, amelyet a szavak magukban hordoznak és kiváltanak bennem. Ez tehát a jól bevált recept? Előbb lefordítja, és magyarul is átveszi a szöveget? Egy olyan mondatot, hogy „Merre van a kijárat?” nyüván nem kell magyarul is begyakorolnom, de egy érzelmekkel teli részt alaposan átveszek, hogy lássam, mi jön elő belőle, ha magyarul mondom. 1 Az Irina Palm forgatókönyvét elolvasva azonnal megérezte, hogy mekkora színészi lehetőséget kapott Luisa szerepével? Nagyon lelkes voltam, azt tudom. Örültem, hogy üyen tehetséges emberekkel dolgozhatok, mint a rendező, Sam Garbarski és a két partnerem, Marianne Faithfull és Miki Manojlovic. De azt nem lehetett tudni, hogy a kész film milyen lesz majd, hogy ez ekkorát fog robbanni. A Berlinale után Karlovy Vary- ban is hatalmas sikere volt a filmnek. Ezerkétszáz ember közül egyetlenegy sem hagyta el a vetítés során a termet. Ilyenre nagyon ritkán van példa. Eddig harmincöt országba adták el a filmet. Én Belgiumban voltam vele, ott is nagy sikere volt. Amerikában és Ausztráliában is be fogják mutatni. Ez az első filmem, amely valóban bejárja a világot. A kopro- dukciós felek közül egyedül az angolok nem vették meg. Ez mindenkit meglepett. Berlini életét felpörgetheti ez a nemzetközi siker? Már fújja a szél a zászlót, érzem. A film női főszerepét Marianne Faitfull, a híres díva alakítja. Egy igazi világsztár. Hogyan közelített a magyar színésznő felé? Első perctől fogva érezhető volt, hogy minden olyan természetes köztünk. Ennek a rendező is nagyon örült. Mert akármennyire szeretnénk is, nem mindenkivel találjuk meg a közös hangot. Marianne mellett nem kellett töprengenem, hogy mit kérdezzek tőle. Minden reakció működött köztünk. Egyszer sem éreztette velem, hogy ő ezt vagy azt a jelenetet akkor is el tudná játszani, ha én nem lennék mellette, pedig bizonyára képes lett volna rá. De jobban örült, hogy ott vagyok, hogy van kinek a szemébe néznie. Kellettem neki. Ha jobban rákiáltottam, jobban megijedt, ha nem, nem. Engem nagyon inspirál, ha valakivel játék közben így lehet „pingpongozni”. Hogy ennyire visz- szajön a labda. Remek, ahogy a kabinbeli „fogásokra” tanítja, de „a legjobb epizódszereplő” díjára érdemes azzal a jelenettel is, amikor teljesen kiborulva beolvas neki, hogy voltaképpen miatta, az ő „szaktudása”, fi nőm keze miatt veszítette el az állását, és most kereshet magának új munkát, kisgyerekkel az oldalán. Amikor elolvastam a forgató- könyvet, nem találtam nehéznek a szerepet. Nem volt bennem olyan, hogy én ezt most hogyan fogom eljátszani? Nem kezdtem el gondolkodni azon sem, hogy nekem ez most mennyire fontos. Úgy tettem, mintha egy főiskolás vizsgafilmben játszanék, amelyet jó esetben megnéz majd két tanár, aztán passz, vége. Ha rágörcsölök a szerepre, elszúrom. Nem kergettem bele magam, hogy jaj, nekem itt most bizonyítanom kell, mert rajtam lesz a világ szeme. Marianne Faitfull mellett pedig ott volt a Kusturicafilmek egyik sztárja, Miki Manojlovic, aki ugyancsak fantasztikus szülész. Vele azóta egy másik filmben is játszottam már. Nagy a világ - ez a címe. Tánctanárnő vagyok benne. A könyv szerint eredetileg bolgár lány lettem volna, aztán megbeszéltük a rendezővel, hogy legyek inkább magyar, azzal mindketten jobban járunk. Két újabb filmben is láthatja a közönség. Most éppen Novák Erik Zuhanórepülésében, Én sokkal lassúbb vagyok, mint ő, nem tudok egyszerre százfelé menni. Nekem több idő kell ahhoz, hogy valamit összerakjak magamban, ezért rá kellett állnunk egymás ritmusára. A történetben a fiú szeretőjét játszom, aki visszafogottabb lány, mint amilyen én vagyok. Én lazábban, könnyebben veszem a dolgokat, aminek megvan a jó és a rossz oldala is természetesen. A történet mindenesetre elég súlyos. Nem elalvás előtt kell olvasni, az biztos. majd Török Ferenc Ovemightjában. A Zuhanórepülésben Melinda vagyok, a bártáncosnő, aki őszintén és odaadóan szereti Theót, a börtönből szabadult fiút. Theo azonban beleszeret egy másik lányba. Török Ferenccel tavaly forgattam, most a Nyugalomban dolgozom Alföldi Róberttel. Őt még a Vígszínházból ismerem. Rendezett a Phaedrában, a Salemi boszorkányokban pedig játszottunk együtt. Robi nagyon magas fordulatszámmal pörög. Most, hogy már hosszabb ideje berlini lakos, Budapesten színpadon csak a Vagina monológokban látható, amelyet Bozsik Yvette rendezett a Thália Színházban. Berlinben azonban már három előadásban is láthatta a közönség. Az Élményminisztérium nyári produkció volt, a Pizzicato azonban továbbra is szerepel a Deutsches Theater repertoáiján. Mindkét előadást Bodó Viktor rendezte. Az Élményminisztérium németmagyar projekt volt, amelyben egy magyar bevándorló család életében is betekinthettek a nézők, hiszen szobáról szobára haladtak az előadás során, és minden helyszínen másvalami történt. Én a feleséget játszottam, aki a féijével gyakran beszél magyarul, a lányukkal viszont már mindketten németül társalognak. A váltást műidig a helyzet szülte, tehát az improvizálás is helyet kapott az előadásban, ami meglehetősen izgalmassá tette a feladatunkat. Németül improvizálni ugyanis irtó nehéz. Bodó Viktorral mindkét alkalommal nagy biztonságérzettel, felszabadultan dolgoztam. Annyira tehetséges, úgy ádátja a darabot, hogy az ember nem tud rosszul játszani nála. A jelek tehát azt mutatják: jó kezekbe került Berlinben. Tényleg fantasztikus, hogy az elmúlt egy év alatt csak olyan dolgokban vettem részt, amelyekben jól éreztem magam. Rossz kezekben biztos nagyon rossz lennék. Él is menekülnék. A színészek nagy része így van ezzel. Esterházy Péter Egy nő című regényének színpadi változata a harmadik darab, amelyben német közönség elé lépett. Berlinben már bemutattuk, most visszük az előadást Stuttgartba, októberben pedig Budapestre, az Őszi Fesztiválra. Tehát meg kell tanulnom a szöveget magyarul. Németül pokoli nehéz volt. Ez nem olyan anyag, hogy ha hibázom, akkor megyek tovább. Ez Esterházy. Ha rossz helyre teszek egy névelőt vagy egy igét, rögtön hallom, hogy elrontottam valamit. Itt hosszasan tanultam a szöveget. Még a főpróbán is halálfélelmem volt, hogy rossz szórendet mondok, és akkor kezdhetem elölről a mondatot, s annál nincs kínosabb a színpadon, mint amikor az ember visszamegy a szövegben. De Esterházyt pontadanul mondani nem lehet. Egy rossz rag miatt felhördülne a nézőtér. Beszélgetésünk elején azt mondta, ha már megtanulta a szöveget, azt csinál vele, amit akar. Ha már megtanultam. Esterházy azonban magyarul sem egyszerű. Nagyon nagy kihívás. De mint tudjuk: teher alatt nő a pálma. Most, hogy a Nyugalom miatt gyakrabban teszi meg az utat Berlin és Budapest között, megesett már reggel, miután kinyitotta a szemét, hogy gondolkoznia kellett, hol ébredt? Igen, vannak üyen periódusaim. Egy-két hetet stabüan el kell töltenem valahol, hogy megnyugodjak. De még mielőtt teljesen megnyugodna, csomagol és már megy is tovább. Nekem energiát ad, ha utazhatok. Nem fáraszt, feltölt! Lelkileg felszabadulok, ha helyet változtatok. Ezt csak egy pszichológus lenne képes kielemezni nálam. Három-négy hétnél tovább nem is bírom egy helyben. Abból nyerek erőt, szabadságérzetet, ha kimozdulok egy térből. Kinti életében is ugyanazzal a természetességgel közlekedik, mint Budapesten? Nem. Annak ellenére, hogy elég jól ismerem Berlint, még mindig van egy csomó része a városnak, ahol még sosem jártam. Térkép nélkül nem is tudnék még létezni. Itthon meg lehetek bárhol, kilencven százalékban ismerem a várost. A kinti létemet viszont épp az teszi izgalmassá, hogy nem mindig tudom, hol járok. De már Berlinben is otthon érzem magam. Itthon rohanás az élet, kint meg, ahogy megérkezem, rögtön úgy érzem, hogy szinte lelassul velem a világ. Mindenki nyugodtan ül a kávézók teraszán, jó, ha két ember kezében látok mobilt, ezzel ellentétben itthon mindenki siet, és fülén a telefon. Nagyon más a két mentalitás. Berlinben tehát automatikusan kisebb sebességre kapcsol. De én azt is élvezem. Akklimati- zálódom. Lelassulok, aztán megyek a magam útján.
