Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)

2007-09-22 / 218. szám, szombat

26 Presszó ÚJ SZÓ 2007. SZEPTEMBER 22. www.ujszo.com tizenhat... harminchat. Az a fon­tos, amit mögé kell gondolnom. Azt kell megmutatnom. Ha teljesen a magamévá teszem a szöveget, ak­kor már bármit eljátszhatok vele. Még az ellenkezőjét is. Mutattak egyszer egy gyakorlatot, hogy mi a legjobb módszer egy idegen nyelvű szöveg elsajátításához. Hogy azo­kat az érzelmeket is kiváltsa ben­ned, amelyeket csak az anyanyel­ved által élhetsz meg. Tehát amikor németül vagy angolul tanulom a szöveget, magyarul is elmondom, hogy valóban megérezzem azt az emocionális töltetet, amelyet a sza­vak magukban hordoznak és kivál­tanak bennem. Ez tehát a jól bevált recept? Előbb lefordítja, és magyarul is átveszi a szöveget? Egy olyan mondatot, hogy „Mer­re van a kijárat?” nyüván nem kell magyarul is begyakorolnom, de egy érzelmekkel teli részt alaposan átveszek, hogy lássam, mi jön elő belőle, ha magyarul mondom. 1 Az Irina Palm forgatókönyvét elolvasva azonnal megérezte, hogy mekkora színészi lehetősé­get kapott Luisa szerepével? Nagyon lelkes voltam, azt tu­dom. Örültem, hogy üyen tehetsé­ges emberekkel dolgozhatok, mint a rendező, Sam Garbarski és a két partnerem, Marianne Faithfull és Miki Manojlovic. De azt nem lehe­tett tudni, hogy a kész film milyen lesz majd, hogy ez ekkorát fog rob­banni. A Berlinale után Karlovy Vary- ban is hatalmas sikere volt a filmnek. Ezerkétszáz ember kö­zül egyetlenegy sem hagyta el a vetítés során a termet. Ilyenre nagyon ritkán van példa. Eddig harmincöt országba adták el a filmet. Én Belgiumban voltam vele, ott is nagy sikere volt. Ameri­kában és Ausztráliában is be fogják mutatni. Ez az első filmem, amely valóban bejárja a világot. A kopro- dukciós felek közül egyedül az an­golok nem vették meg. Ez minden­kit meglepett. Berlini életét felpörgetheti ez a nemzetközi siker? Már fújja a szél a zászlót, érzem. A film női főszerepét Marian­ne Faitfull, a híres díva alakítja. Egy igazi világsztár. Hogyan kö­zelített a magyar színésznő felé? Első perctől fogva érezhető volt, hogy minden olyan természetes köztünk. Ennek a rendező is na­gyon örült. Mert akármennyire sze­retnénk is, nem mindenkivel talál­juk meg a közös hangot. Marianne mellett nem kellett töprengenem, hogy mit kérdezzek tőle. Minden reakció működött köztünk. Egy­szer sem éreztette velem, hogy ő ezt vagy azt a jelenetet akkor is el tudná játszani, ha én nem lennék mellette, pedig bizonyára képes lett volna rá. De jobban örült, hogy ott vagyok, hogy van ki­nek a szemébe néznie. Kel­lettem neki. Ha jobban rá­kiáltottam, jobban meg­ijedt, ha nem, nem. En­gem nagyon inspirál, ha valakivel játék közben így lehet „pingpongozni”. Hogy ennyire visz- szajön a labda. Remek, ahogy a kabinbeli „fogások­ra” tanítja, de „a leg­jobb epizódszereplő” díjára érdemes azzal a jelenettel is, amikor tel­jesen kiborulva beolvas neki, hogy voltaképpen mi­atta, az ő „szaktudása”, fi nőm keze miatt veszítette el az állását, és most kereshet magá­nak új munkát, kisgyerekkel az oldalán. Amikor elolvastam a forgató- könyvet, nem találtam nehéznek a szerepet. Nem volt bennem olyan, hogy én ezt most hogyan fogom el­játszani? Nem kezdtem el gondol­kodni azon sem, hogy nekem ez most mennyire fontos. Úgy tettem, mintha egy főiskolás vizsgafilmben játszanék, amelyet jó esetben meg­néz majd két tanár, aztán passz, vé­ge. Ha rágörcsölök a szerepre, el­szúrom. Nem kergettem bele ma­gam, hogy jaj, nekem itt most bizo­nyítanom kell, mert rajtam lesz a világ szeme. Marianne Faitfull mel­lett pedig ott volt a Kusturica­filmek egyik sztárja, Miki Manoj­lovic, aki ugyancsak fantasztikus szülész. Vele azóta egy másik film­ben is játszottam már. Nagy a világ - ez a címe. Tánctanárnő vagyok benne. A könyv szerint eredetileg bolgár lány lettem volna, aztán megbeszéltük a rendezővel, hogy legyek inkább magyar, azzal mind­ketten jobban járunk. Két újabb filmben is láthatja a közönség. Most éppen Novák Erik Zuhanórepülésében, Én sokkal lassúbb vagyok, mint ő, nem tudok egyszerre százfelé menni. Nekem több idő kell ah­hoz, hogy valamit összerakjak ma­gamban, ezért rá kellett állnunk egymás ritmusára. A történetben a fiú szeretőjét játszom, aki vissza­fogottabb lány, mint amilyen én vagyok. Én lazábban, könnyebben veszem a dolgokat, aminek meg­van a jó és a rossz oldala is termé­szetesen. A történet mindenesetre elég súlyos. Nem elalvás előtt kell olvasni, az biztos. majd Török Ferenc Ovemightjában. A Zuhanórepülésben Melinda vagyok, a bártáncosnő, aki őszin­tén és odaadóan szereti Theót, a börtönből szabadult fiút. Theo azonban beleszeret egy másik lányba. Török Ferenccel tavaly forgattam, most a Nyugalomban dolgozom Alföldi Róberttel. Őt még a Vígszínházból ismerem. Rendezett a Phaedrában, a Salemi boszorkányokban pedig játszottunk együtt. Robi nagyon magas fordulatszámmal pörög. Most, hogy már hosszabb ideje berlini lakos, Bu­dapesten színpadon csak a Vagi­na monológokban látható, ame­lyet Bozsik Yvette rendezett a Thália Színházban. Berlinben azonban már három előadásban is láthatta a közönség. Az Él­ményminisztérium nyári pro­dukció volt, a Pizzicato azonban továbbra is szerepel a Deutsches Theater repertoáiján. Mindkét előadást Bodó Viktor rendezte. Az Élményminisztérium német­magyar projekt volt, amelyben egy magyar bevándorló család életé­ben is betekinthettek a nézők, hi­szen szobáról szobára haladtak az előadás során, és minden helyszí­nen másvalami történt. Én a felesé­get játszottam, aki a féijével gyak­ran beszél magyarul, a lányukkal viszont már mindketten németül társalognak. A váltást műidig a helyzet szülte, tehát az improvizá­lás is helyet kapott az előadásban, ami meglehetősen izgalmassá tette a feladatunkat. Németül improvi­zálni ugyanis irtó nehéz. Bodó Vik­torral mindkét alkalommal nagy biztonságérzettel, felszabadultan dolgoztam. Annyira tehetséges, úgy ádátja a darabot, hogy az em­ber nem tud rosszul játszani nála. A jelek tehát azt mutatják: jó kezekbe került Berlin­ben. Tényleg fantasztikus, hogy az elmúlt egy év alatt csak olyan dol­gokban vettem részt, amelyekben jól éreztem magam. Rossz kezekben biz­tos nagyon rossz lennék. Él is mene­külnék. A színészek nagy része így van ezzel. Esterházy Péter Egy nő című regényének színpadi változata a har­madik darab, amelyben német közönség elé lépett. Berlinben már bemutattuk, most visszük az előadást Stuttgartba, ok­tóberben pedig Budapestre, az Őszi Fesztiválra. Tehát meg kell tanul­nom a szöveget magyarul. Németül pokoli nehéz volt. Ez nem olyan anyag, hogy ha hibázom, akkor me­gyek tovább. Ez Esterházy. Ha rossz helyre teszek egy névelőt vagy egy igét, rögtön hallom, hogy elrontot­tam valamit. Itt hosszasan tanul­tam a szöveget. Még a főpróbán is halálfélelmem volt, hogy rossz szó­rendet mondok, és akkor kezdhe­tem elölről a mondatot, s annál nincs kínosabb a színpadon, mint amikor az ember visszamegy a szö­vegben. De Esterházyt pontadanul mondani nem lehet. Egy rossz rag miatt felhördülne a nézőtér. Beszélgetésünk elején azt mondta, ha már megtanulta a szöveget, azt csinál vele, amit akar. Ha már megtanultam. Esterházy azonban magyarul sem egyszerű. Nagyon nagy kihívás. De mint tud­juk: teher alatt nő a pálma. Most, hogy a Nyugalom miatt gyakrabban teszi meg az utat Berlin és Budapest között, meg­esett már reggel, miután kinyi­totta a szemét, hogy gondolkoz­nia kellett, hol ébredt? Igen, vannak üyen periódusaim. Egy-két hetet stabüan el kell tölte­nem valahol, hogy megnyugodjak. De még mielőtt teljesen meg­nyugodna, csomagol és már megy is tovább. Nekem energiát ad, ha utazha­tok. Nem fáraszt, feltölt! Lelkileg felszabadulok, ha helyet változta­tok. Ezt csak egy pszichológus len­ne képes kielemezni nálam. Há­rom-négy hétnél tovább nem is bí­rom egy helyben. Abból nyerek erőt, szabadságérzetet, ha kimoz­dulok egy térből. Kinti életében is ugyanazzal a természetességgel közlekedik, mint Budapesten? Nem. Annak ellenére, hogy elég jól ismerem Berlint, még mindig van egy csomó része a városnak, ahol még sosem jártam. Térkép nélkül nem is tudnék még létezni. Itthon meg lehetek bárhol, kilenc­ven százalékban ismerem a vá­rost. A kinti létemet viszont épp az teszi izgalmassá, hogy nem min­dig tudom, hol járok. De már Ber­linben is otthon érzem magam. Itthon rohanás az élet, kint meg, ahogy megérkezem, rögtön úgy érzem, hogy szinte lelassul velem a világ. Mindenki nyugodtan ül a kávézók teraszán, jó, ha két ember kezében látok mobilt, ezzel ellen­tétben itthon mindenki siet, és fü­lén a telefon. Nagyon más a két mentalitás. Berlinben tehát automatiku­san kisebb sebességre kapcsol. De én azt is élvezem. Akklimati- zálódom. Lelassulok, aztán me­gyek a magam útján.

Next

/
Thumbnails
Contents