Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)
2007-09-22 / 218. szám, szombat
PRESSZÓ J 2007. szeptember 22., szombat 1. évfolyam 35. szám Vámpírokkal feketén-fehéren beszélgetés Tihanyi Ákossal és baranya Dáviddal 27. oldal 30. oldal Hétcsillagos szuperluxus A világ legdrágább szállodái Gryllus Dorka: „Noha elég jól ismerem Berlint, van egy csomó része, ahol még sosem jártam. Térkép nélkül nem is tudnék létezni..." Erőt, szabadságérzetet nyer az utazásból Még itt, de már ott. Vagyis fél lábbal Budapesten, féllel Berlinben - mondhatta volna Gryllus Dorka, ha arról faggatom, hogy pár órával az utazása előtt hol tart lélekben. Ilyen formában azonban ezt a kérdést nem tettem fel neki. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem is kellett. Ugyanis látszott rajta: ott legbelül már elindult. Éjfél előtt pár perccel ezért inkább hagytam elnyúlni a Két Szerecsen kényelmes kanapéján, hogy így, félig fekve, s olykor nagyokat ásítva fogalmazza meg gondolatait. De lehetett bármilyen fáradt is, érzéki áramvonalait még egy láthatadan kéz sem tudta kikapcsolni. Alföldi Róbert első játékfilmrendezésében, a Bartis Attila regénye nyomán készült Nyugalomban játszik most Budapesten, reggel mégis Berlinbe repül. Két hétnél tovább nem bír egy helyben maradni? Ruhapróbára megyek, újságírónő leszek egy német filmben. De szerepet kaptam egy kinti krimiben is. Az tévéfilm lesz. Én majd nyo- mozgatni fogok benne. Ha így folytatja, a Cobra 15-be is bekerülhet. Horrorban is szívesen játszanék. Ez már régi vágyam. Gyilkolászni, vérben pancsi- kolni? Inkább csak menekülni. Például egy kéjgyilkos elől. Darazsak, vagy afféle hitch- cocki madarak meg sem felelnének? Azok milyenek? Nem láttam még Hitchcock-filmet. Semmilyen horrort nem szeretek nézni. Mondom: csak menekülni szeretnék. Ez olyan infantilis vágy bennem. Pedig nincsenek ilyenfajta rémálmaim. Mégsem egy vérbő komédiára vár. De igen, annak is örülnék! Csak abban is legyen valami extrém, mert azt szeretem. Ott tényleg van mit megmutatni. Sam Garbarski belga-német- luxemburgi-angol-francia koprodukcióban készült filmjében, az Irina Palmban is volt erre lehetősége. Egy „kétkezi” szexipari munkáslányt alakít, aki a londoni Sohóban dolgozik, állandó kliensei körében. Játéka végig hiteles, angolnyelv-tudása pedig egyszerűen lenyűgöző. Egyetlen olyan pillanata sincs a vásznon, amikor a néző azon kaphatná: a játék helyett itt inkább a szövegre koncentrált. Ha megtanulom a szöveget, akkor már mindegy, mondhatom azt is, hogy egy, kettő, három, négy... Mit tennétek, ha sok pénzetek lenne? - kérdezte egyszer váratlanul az orosztanárnőnk, aki egyébként nem arról volt híres, hogy elbliccelte volna az órát, nem tudom, éppen akkor mi üthetett belé, persze, az is lehet, hogy már megírtuk az összes kis- és nagydolgozatot, lezárta a jegyeket, vagy egy kis kikapcsolódásra vágyott, netán föl akarta mérni, meddig terjednek a vágyaink. Mit meséljek? Nem kápráztattuk el. Nem sorolom föl ki mire költötte volna (nem létező, de legalább megálmodott) pénzét, a többség családi házra, jobb esetben gazdag könyvtárra vágyott, az előbbire valószínűleg azért, mert majdnem mindenkinek volt falusi rokonsága, ahol legalább a nyári hónapokban élvezhette a korlátlan szabadságot, s lehet, azt gondoltuk, a családi ház egyenlő a korlátlan szabadsággal az meg, hogy sok-sok könyvre vágytunk, megint csak természetes volt, faltuk a szépirodalmat, és telhetetlenek is voltunk. Arra vágytunk, hogy minden, amit elolvasunk, fizikai voltában is a miénk legyen. Igazándiból egyetlen értelmes, eredeti választ hallott, igaz, akkor még nem röpködtek a levegőben olyan fogalmak, mint például az időgép. Bejárnám a világot - mondta a barátnőm. Aztán tanár lett egy kisvárosban, egy ideig ingázott, az évek során lehet, hogy vonaton munkába- haza megtett annyi kilométert, amennyi elegendő lett volna néhány külhoni ország megismerésére. S mivel az ember egy idő után, legyen bár egykori nagy álmodozó, kénytelen a realitások talaján mozogni, arról biztosan nem ábrándozik, hogy az ikszedik házassági évfordulójuk alkalmából Dubaiba rándulnak a férjével, tenger alatti étteremben gyertyafényes vacsoráznak, aranyporral meghintett kapu- csínót isznak, és az elnöki lakosztályban töltik a hétvégét. Erre már csak legyintünk, úgy vagyunk ezzel, ahogyan azt az egykori slágerben megénekelték: nekünk a Balaton a Riviéra. Igyekszünk eleget tenni az „ismerd meg hazádat” mozgalomnak, kibővítve azzal, hogy határainkon innen és túl. Egyébként sincs gáz, ha nagyon akarjuk a google segítségével belepillanthatunk akár az eszkimók fazekába is. Grendel Ágota
