Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)

2007-09-22 / 218. szám, szombat

www.ujszo.com UJ SZÓ 2007. SZEPTEMBER 22. Szalon 13 KÖNYV A SZALONBAN Holmes segítségre szorul BENYOVSZKY KRISZTIÁN Nyomozó gyerekekkel már A. C. Doyle és később Agatha Christie re­gényeiben is találkozunk. Igaz, ezekben a művekben még csak mellékszereplőkről van szó. Kíván­csi és izgalomra vágyó fiúkról, aki­ket a detektív bíz meg ezzel-azzal, vagy olyanokról, akik detektívesdit játszanak, s e játék közben egy va­lódi, értékes nyomra bukkannak. A krimi ifjúsági irodalomba való in­tegrációjának egyik lehetséges módja ezeknek a motívumoknak a kiemelése, önállósítása és regény- nyé való kitágítása. Akár kreatív to- vábbírás formájában is. Jó példája ennek Alex Simmons-Bill McCayA Holló Szövetség (The Raven League, 2006) című, 10 éven felülieknek ajánlott regénye, mely a Holmes- történetek folytatásának és kiegé­szítésének fogható fel. Már Doyle első detektívregényé- ben, A bíborvörtös dolgozószobában (1882), majd az ezt követő Négyek jelében (1890) találkozunk a Baker Street-i utcakölykök csapatával, akik némi fizetség fejében segítik a nagy nyomozó munkáját: értékes információkkal szolgálnak neki bi­zonyos személyek hollétét és moz­gását illetően. Nyitott szemmel és füllel járnak a városban, megfigyel­nek, követnek embereket. Watson megrökönyödik, amikor először szembesül velük Holmes dolgozó- szobájában, barátja azonban meg­magyarázza neki, miért is veszi igénybe a srácok segítségét: „E ron­gyos kölykök nagyobb hasznára vannak az embernek, mint egy cso­mó rendőr, aki a kíváncsiságot ok nélkül is felkelti (...) Ezek minden feltűnés nélkül mehetnek bárhová és elég ügyesek is, ha van valaki, aki vezeti őket.” A csapat vezére egy Wiggins nevű fiú. A nevén kí­vül eddig többet nem tudhattunk róla, Simmons és McCay regényé­nek köszönhetően azonban válto­zott a helyzet: a figura életre kelt, külsővel, jellemmel, sorssal ruhá- zódott fel, s ezzel epizódszereplő­ből főszereplővé avanzsált. A Holló Szövetség tehát az ő sze­mélyét helyezi a történet közép­pontjába. A regény egy krízishely­zettel indít: a csapat egyik fiú tagját (Tűn Doolant), egyben Wiggins legjobb barátját, egy nyomozás fo­lyamán meggyilkolják. Wiggins magát is felelősnek érzi a haláláért, s így látják ezt társai is, ez miatt az­tán a csapat fel is oszlik. A regény azt kíséri figyelemmel, miként sike­rül a csapat volt vezetőjének feldol­goznia a traumatikus élményt, ho­gyan talál új társakra, s miként ala­kít velük egy új nyomozócsoportot. Első nyomozásukat rögtön kettős siker koronázza: sikerül felkutatni­uk és a rendőrség kezére adniuk Tim gyilkosát, és sikerül kiszabadí­taniuk Sherlock Höhnest is, akit egy merényletre készülő banda ra­bolt el és tartott fogságban. A két szál természetesen összefügg. A szerepek megcserélődnek: Holmes csak a regény vége felé bukkan fel, ennyiben tehát epizód- szereplőnek tekinthető, a fő cselek­ményszálat a fiúk nyomozása (hoz­záteszem, egy lány is van a csapat­ban) képezi. Mindnyájan London szegénynegyedének lakói, jobbára az utcán élő árva vagy félárva gye­rekek, akik alkalmi munkákból próbálnak szert tenni pár pennyre, hogy azzal a kevéssel is segítsék családjuk boldogulását. Simmons és McCay dickensi érzelgősség nél­kül ábrázolja a nagyvárosi szegény­ség és nyomor világát. Kocsmákba, borbélyműhelyekbe, olcsó színhá­zakba, mulatókba, lerobbant, ko­pott fogadókba nyerhetünk bepü- lantást, s ezzel együtt a londoni al­világgal is megismerkedhetünk. A nyomozócsapat legalább olyan jól ismeri a várost, mint Holmes, ami nagyban hozzá­járul a detektívmunka sikeréhez. Nemegyszer kerülnek ugyanis szo­rult helyzetbe, olyanba is, hogy az életük forog kockán. Ilyenkor felet­tébb hasznosnak bizonyul a sikáto­rok labirintusában és a háztetőkön való kitűnő tájékozódási képessé­gük. A regényben a kalandon, a cse­lekményes, izgalmas fordulatokon van a hangsúly, a nyomozás intel­lektuális oldala (dedukció) csupán egy-két epizódban jelenik meg. Ilyen az, amikor egy szabó a szak­értő szemével vizsgálja meg azt a szarvasvadászsapkát, amelyre az elhunyt Tűn Doolant öccse buk­kant rá gyanús körülmények kö­zött. „Ez minőségi áru. (...) Nem az a faj­ta, amit erre­felé lát az ember. A címkéjén az áll, hogy Mr. Key készí­tette. A Red Lion Streeten, Holbom mellett van üzlete - nagyon drága. Ez egy finom úriember fejfedője.” (29.) Ez után már szinte biztosak benne, hogy a sapka Holmesé, és hogy őt pedig elrabolták. Aki olvas­ta A kék karbunkulus című novellát, az tudja, hogy Holmes ettől jóval többet volt képes kiolvasni egy ka­lapból: nemcsak viselőjének korát és személyiségét, hanem aktuális anyagi helyzetét és magánéleti problémáit is. A másik dedukció a fogságban levő Holmes üzenetének megfejté­séhez kapcsolódik: a csapat tagjai az egyedül olvasni tudó Jennie se­gítségével betűzik ki a levél mon­dandóját. Wigginsnek egyszer csak eszébe jut valami: „Ez olyan, mint Mr. Holmes egyik esete. Dr. Watson úgy hívta, hogy a ’Rőt Liga’.” (10.) A fiú itt természetesen a Watson ál­tal közreadott detektívnovellára utal, mely Doyle Sherlock Holmes kalandjai (1892) című kötetében jelent meg. Az pedig, hogy a meg­oldásra váró ügyet egy másik, ko­rábbi esethez hasonlítja, s így pró­bál előbbre jutni a nyomozói mun­kában, szintén a nagy detektív eljá­rását idézi. (Watsont gyakran nyű­gözi le Holmes kriminológiai tájé­kozottsága, hogy csak úgy szólja a régi bűnügyi riportokból merített információkat.) A Holló Szövetség jó arányérzék­kel megkomponált regény: meg­van benne műiden, ami egy izgal­mas krimihez szükséges. A bűn­ügyi rejtély nem túlkomplikált, a nyomokból levont következtetések kevésbé „fantasztikusak”, mint Doyle-nál. A gyerekszereplők nem érintetlenek, valódi veszély fenye­geti őket, lehet tehát izgulni értük. Plasztikus a kömyezetrajz, és emlé­kezetesek a figurák is. Nem lepőd­nék meg, ha hamarosan napvilágot láma a Holló Szövetség újabb izgal­mas nyomozásának története. (Alex Simmons-Bill McCay: A Holló Szövetség. Fordította Bihari Julianna, illusztrálta Szántói Krisz­tián. Móra Könyvkiadó, 2007, 160 oldal) DVD A SZALONBAN Végnapok H. NAGY PÉTER Mel Gibson rendezései, szuper- produkciói a történelem és a fikció összefonódása üánti különös von­zalomról tanúskodnak: A Rettent­hetetlen a középkori skót Felföldön játszódik, A Passió az újszövetségi időkbe kalauzol, az Apocalypto pe­dig a maja büodalom végnapjait eleveníti fel. Ez utóbbi - méltó kivi­telezésű, igen szép - DVD-kiad- ványán kimondatlanul is ez képezi az egyik fő kérdésűányt az extra­tartalomban. S erről valóban hosz- szasan lehetne értekezni, hiszen a belülről megosztott maja kultúra monumentális és képzeletdús vizu­ális megvalósí­tása lenyűgöző látványvilágot eredményez; a történetben fordulatot elő­idéző napfogyatkozás kivitelezése úgyszintén. Ám a továbbiakban mindössze egy békáról lesz szó. Az Apocalypto üldözési jelenetso­rában van néhány fontos snitt, me­lyekben a főhős menekülés közben felfegyverkezik. Mivel csak termé­szetes anyagok állnak rendelkezé­sére, vadász lévén ezekhez folya­modik (pl. darázsfészekgránát). Észrevesz egy békát, a lábánál fog­va magával cipeli, tüskéket tör lö­vedéknek, ezeket a béka testnedvé­be mártja, majd köpőcsövet gyárt egy növény leveléből, és kész a ha­tékony alkalmi fegyver. S itt érde­mes egy pillanatra megállnunk. Nehéz úgy nézni ezt a jelenet­sort (és valószínűleg magát a fil­met is), hogy eltekintsünk a maja civilizáció környezeti adottságai­tól (a természet kifosztásáról szó­ló mese a tábortűz körül ugyan­csak erre terelheti a figyelmet); a csodálatos helyszínektől, a dzsun­gel rejtelmeitől és persze a béka szerepétől.. Bár az utóbbi apróság­nak tűnik, mégis felidéz egy jelen­séget, mely a maja birodalom al­konya és napjaink között húzódik. Ami akkor evidensen a hétköz­napok része volt (az őser­dőben egy fe­kete-sárga fol­tos béka bőrén termelődő fo­lyadék alkalmas a lövedék méreg­gel történő átitatására), ma már jóval nehezebben volna kivitelez­hető. A Közép- és Dél-Amerika dzsungeleiben honos trópusi nyíl- méregbékák 110 ismert fajának kétharmada ugyanis az utóbbi év­tizedekben kipusztult. A kétéltűeket veszélyeztető or­ganizmus egy, a klímaváltozás következtében elszaporodó pe­nészfaj, melynek vízben terjedő spórái rárakódnak a békák, szala­mandrák bőrére. A fertőzött egyedek néhány nap vagy hét alatt kimúlnak, de hogy pontosan miért, még nem lehet tudni. Nem zárható ki, hogy mivel a békák a bőrükön át lélegeznek, a penész akadályozza a légzésüket; de az is előfordulhat, hogy a penész mérgező anyagokat választ ki, melyek megtámadják a békák szervezetét. A herpetológusok (a kétéltűekkel foglalatoskodó bio­lógusok) lázasan kutatják a glo­bális járvány ellenszerét. A kétél­tűek ugyanis rendkívül fontos szerepet töltenek be a Föld ökoló­giai rendszerében (pl. rengeteg rovart fogyasztanak). Egyes jós­latok szerint kipusztulásuk akár a teljes ökoszisztéma összeomlásá­hoz vezethet. A szóban forgó történelmi akció- filmben a béka hozzájárul a főhős megmeneküléséhez. S bár a törté­net végén megérkező konkvisztá­dorok az őslakosok civilizációjának pusztulását vetítik előre; a főhős - többek között a béka „adományá­nak” köszönhetően - új életet kezd­het. Az Apocalypto ezzel nemcsak a maja kultúrának állít emléket, ha­nem - s ez sajátos fénytörésbe he­lyezi a cím többértelműségét - a nyüméregbékáknak is. MEL GIBSON'S A P qc A L Y P T O FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ Gyűlölet a Kalligramban CSANDA GÁBOR Ha azzal kezdeném a Kallig- ram szeptemberi számának aján­lását, hogy ezúttal a verseken van a lényeg, aligha tévednék. Holott mennyi-mennyi a kép megint! Nemcsak a szerzőké, bár a nők arca például kivétel nélkül, na­gyon helyesen, látható, amint át­tűnik a vers szövegén. Ám első­sorban a főtéma, a folyóirat csu­pa nagybetűs Gyűlöletének részét mozgósítják a képek és képsorok. Ezek a Thomas Pynchon-szöveg- ben (Széky János fordítása) két­oldalt futnak, futnak, noha álló­képek, szinte kirándulás-fényké­pek, főként katonák, nácik, fegy­verek (egy pár ölben nyugvó asz- szonykéz), persze a Centauri szerzői névvel ellátott szöveget is hasonlók törik meg, csak ezek már nem a háborút, hanem az aranylázt idézve, de már például Sálekovics Ádám drámai párbe­szédekből építkező novellájában („Nincs is kötelünk!” - mondja az egyik. „Leütjük a botjával” - hangzik a válasz) az igen szúrós szemű kamaszok és kamaszpa­lánták farkasszemet néznek az olvasóval, és vicsorognak is. Vi­csorog a nyakkendős nő is a cím­oldalon, minő Szerencs, hogy nincs oly sztereotípia, mely sze­rint nő ostorral és nyakkendőben automatikusan gyűlöletet fejez­het ki vagy kelthet, itt pl. inkább félelmet és viszolygást kelt. A versekkel kezdtem, holott a Kalligram szeptemberben Térey János-darabbal indul, az Aszta­lizene című zenés darabnak már az instrukciói is megkapóan elra­gadok: „A darabnak nem lehet eredeti zenéje” - mondja az egyik. „Delfin nem énekelhet” - így a má­sik, amihez tudni kell, és a szerep- osztásból ki is derül, hogy Delfin szoprán, és az Operaház magán­énekesnője. Továbbá: „Senki sem dohányozhat” - Brecht forog a síijában, de hát ez a hasonlóság a sírhelyzet és az idők közt, mindkettő változik. A tanulmányok közül en­gem személy szerint Raffay Endréé ragadott magával (Apollón szentélye. A buda­pesti Zeneakadémia ikono­gráfiái programja), ezt a kivá­ló, élvezetes művészettörté­neti kalauzt mindenkinek fi­gyelmébe ajánlom, mindenki­nek, akit vonz a képzőművé­szet, a zene, az irodalom, sőt mindezek történelmi és poli­tikai vetületei sem maradnak homályban. A már említett Gyűlölet­blokk szellemesen tagolt és sokrétű, versek, novellák, tanul­mányok alkotják: a versek közt pl. Vida Gergelyé, a novellák közt pl. Pablo Krantz argentin dalszerzőé (Bárdos Miklós fordítása); a ta­nulmányok egyike (Balázs Gábo­ré) a filozófia és a vallás (a Biblia és főként a Talmud) szempontjaival vizsgálja a gyűlöletet („A gyűlölet egyik ismert velejárója, hogy a gyű­lölt személyt démonizálni kezdjük: vakokká válunk eset­leges jó tulajdonságaira.”). Bacsó Bélának az esszé ismér­veit és erényeit hordozó ta­nulmánya (Vázlat a gyűlö­letről) egy képzőművészeti és egy irodalmi kitérővel tér rá központi kérdésére: „Miként ébred az emberben gyűlö­let?”, és Max Scheler 20. szá­zadi német filozófus tanulmá­nyát (Ordo Amoris) alapul vé­ve azt a különbséget vizsgálja, mely az általunk ismert (lá­tott, szeretett, gyűlölt) sze­mély valós és általunk rögzült ké­pe közt mutatkozik, mondván: „A másikon nemcsak azt látjuk, ami­vé önmaga által vált, hanem azt is, amivé mi tettük, azáltal, hogy olyannak láttuk.” Ugyanebben a Gyűlölet-összeállításban olvasha­tó Váradi Péter tanulmánya: Gyű­lölet és alkotás Nietzschénél (A teremtés művészete és a művé­szetteremtése). Végül, vissza a versekhez, me­lyek közt olyan kuriózumok is akadnak, mint Julio Cortázar há­rom kis remeke (Imreh András fordításai): Gerevich Andrásé (Verjen a sors keze) végett példá­ul érdemes betérni a könyvesbolt­ba, s felütni a Kalligram 44. olda­lát, ennél már csak akkor nagyobb élmény (saját tapasztalat), ha az ember másodszor otthon olvassa, vagy legalábbis ott, ahol otthon érzi magát.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents