Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-04 / 179. szám, szombat
PRESSZÓ V 2007. augusztus 4., szombat 1. évfolyam 30. szám A legjobban öltözött házaspár Victoria és David Beckham megelőzte Jolie-t és Pittet 23. oldal Az erkélyünk is az otthon része A kerti bútor lehetőleg egyezzen stílusában a kerthez és a házhoz 24-25. oldal San Francisco utcáin jártunk Röpke pillantás az Egyesült Államok egyik legszebb városára 26. oldal Platón nyomán úgy képzelem, valahol létezik a cukrászdák kvintesszenciája, eszményi volta, amelynek az evilági cukrászdák csupán a hitvány, de létező másolatai A cukrászdák dicsérete zi, de azért mozgékony típusnak, aki az asztaltársaságokat nem any- nyira kedveli, és inkább a páros kapcsolatokat vagy pedig az egyedüllétet kultiválja. És most vagyok azon a ponton, amikor magamra kell kérdeznem. Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem vagyok kávéházi ember; sem kávés, sem boros. Sőt, ha megkaparom a múltamat, rájövök, hogy kávét is rendszeresebben csak valamikor a negyvenes éveimben kezdtem inni. Mégpedig külső okokból. A nyolcvanas évek végén szanatóriumban voltam a Magas- Tátrában, és megtapasztaltam, hogy az újtátrafüredi Park Hotel kávézójában naponta friss hazai, magyarországi, német és orosz újságokat lehet olvasni. De hát az nem úgy van csak! Valamit rendelni is kellett az olvasás mellé. Borozni? Magamban? Egzisztenciális elhatározásra jutottam: kávét rendeltem. Na de hát az keserű. Ezért aztán sok cukorral kértem. A pincér - jogosan - indoklást kért. Mit tehettem? Rögtönöztem neki egy, a klasszikus natúrfilozófia elemeit sem nélkülöző ideológiát, amelynek a kifejtésétől most eltekintek. Csupán annyit jegyzek meg, hogy ennek az ideológiának a két fő princípiumaként (a görög eredetiben, tudvalevőleg a princípium alapelvet és létokot is jelent) az édesség mint érzet és a nő mint a- létezés édessége jelent meg. A pincér, emberismereteit kiaknázva itt- ott belekérdezett az eszmefuttatásomba, majd pedig elfogadta az érvelésemet, sőt mi több, a következő évben már kérés nélkül „sok cukorral” hozta a „fekete levest”. A fentebb ki nem fejtett ideológia ugyanakkor valamilyen mélyebben rejtőző, és addig nem tudatosított életvitelben gyökerezett. Férfiatlan módon mindig is szerettem - mit szerettem? imádtam! - az édességeket. Amikor a lányaim A Presszó megelőző számaiban a szlovákiai magyar irodalom jeles képviselői nyilatkoztak kávéházi élményeikről. Úgy tűnik, mintha irodalom nem is létezhetne kávéházi törzsasztal és mellette első vérig zajló elvi viták nélkül. MÉSZÁROS ANDRÁS Habár ezt a képet némileg árnyalta Tőzsér Árpádnak szinte az emberi lét metafizikáját érintő megjegyzése a kávéházi ember két típusáról, az ún. boros és kávés egyénekről. Amiből aztán messzemenő következtetéseket lehetne levonni, ha lenne kedvünk ad abszurdum vinni a következtetések láncolatát. Én azonban sejteni vélem, hogy Árpád barátom inkább saját személyes vonzalmait és Hamvas Béla iránti tiszteletét rejtette el ebben a filozofikus alapvetésben. Tétele ugyanakkor nem kerülhető ki, hiszen ha létezik kétfajta kávéházi ember, akkor a klasszikus szillogizmus alapján feltételezhető, hogy van „nem kávéházi” is. És mivel az is időben és térben létezik, fel kell tennünk a kérdést, hol és mikor található meg (és fel). Most mellőzzük a Kant-féle gondolkodót, aki nagyon is városához és íróasztalához ragadt ember, tehát legfeljebb sétája közben ütközhetünk belé. Mellőzzük őt azért is, mert az „unalmas” típushoz sorolható. Ahhoz, akiről Weininger szellemesen jegyezte meg, hogy ugyan már mit tudhat az erotikáról, ha soha nem érdekelték az utazás izgalmai és az úton levéshez fűződő metafizika. Vagyis nézzük meg, milyen színhelyei lehetnek annak a nem kávéháA patinás Ruswurm cukrászda * (Képarchívum, Reuters-felvétel)
