Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)

2007-08-04 / 179. szám, szombat

22 Presszó ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 4. www.ujszo.com még kicsik voltak, és eljött a kará­csonyfa leszedésének az ideje, a szaloncukrokból és csokoládéfigu­rákból ugyanannyit követeltem magamnak, mint amennyit ők kaptak. Ma is, ha kedveskedni akarnak nekem, csokit kapok tő­lük. Itthon pedig mindig tartaléko­lok ilyesmit, mert ha nem lenne meg a mindennapi édesség, akkor nem találom a helyem. Még a vi­lágmindenségben sem. No és hol talál rá az emberfia az édességre? A CUKRÁSZDÁBAN. Csupa nagybetűvel írtam le, mert Platón nyomán úgy képzelem, hogy valahol létezik a cukrászdák kvintesszenciája, a cukrászda esz­ményi volta, a cukrászda mint olyan, amelynek az evüági cukrász­dák csupán a hitvány, de létező má­solatai. Nos, ezekbe a cukrászdák­ba jártam be attól az időtől, azaz a hatvanas évek első felétől kezdve, amikor Pozsonyba kerültem, előbb középiskolásként, aztán egyetemis­taként, végül pedig pozsonyi pol­gárként. Nemcsak kávéházi, cukrászda-törzshely is létezhet. Az enyém a mai Mayer cukrász­da volt a Főtér és a Nyerges utca sarkán. Heti két alkalommal - szer­dán, amikor útközben a Duna utcá­ról jövet az „Orbis”-ban megvettem az ÉS-t meg a jugoszláv Dzuboksot (a korombeliek emlékezhetnek ér­re a lapra, amelyből valamiféle ké­pet kaptunk a nyugati popzenéről), és sütemény mellett olvastam el őket, és egy másik napon, amelyre nem emlékszem, de a délutáni kép­zőművészeti szakkör előtti szabad­időhöz kötődött - jártam be, és le­hetőleg a hátsó asztalok egyikét foglaltam el. Ezek a délutánok a függetlenség, a szabadság és vala­miféle - Kierkegaard lenne a meg­mondhatója, milyen - sóvárgás pil­lanatai voltak. No és azok a kréme- sek, habrolók, tojáslikőrrel töltött spiccek... Persze, akkor még kávé nélkül. És ha már a habrolót említettem. A legfenségesebbet Ostraván ettem valamikor a hetvenes évek elején, amikor az Ifjú Szivekkel ott jár­tunk. Csupán a lelkem keseredett meg, mert a fellépés előtt megállt mellettem egy bácsi, és bizonytalan magyarsággal azt kérdezte, hon­nanjöttünk, hogy magyarul beszé­lünk. Mikor mondtam, hogy Po­zsonyból, azt válaszolta, hogy az lehetetlen, hiszen arrafelé már aligha élnek magyarok. Őket is ki­telepítették. Azóta nem hallott ma­gyar szót, és azt sem tudta, mi van otthon. Az Ifjú Szivekhez kapcsolható az egyik legmeghatározóbb palacsin­taélményem is. Ugyancsak valami­kor a hetvenes évek elején Iglón voltunk, és az éppen megnyitott Metropol hotelben voltunk elszál­lásolva, ahol fenséges túrós pala­csintát készítettek. Hadd ne mond­jam, hogy a következp évben már nem. A szocializmusnak azok a szép bizonytalan bizonyosságai! De hogy miért Iglóhoz fűződik az utóbbi évek legnagyobb cukrászda­csalódása is ezen a nyáron? Pedig az „Aida”-láncolat két kassai üzle­tében kedves eladólányok kínálják a finomabbnál finomabb sütemé­nyeket. A Tátrában kreált ideológiához visszatérve: serdülő korom bamba- ságát levetkőzve, és a nőkhöz köze­lebb kerülve döbbentem rá az egyik nagy életigazságra. A közép­kori haláltánc-irodalom egyik da­rabjában arról van szó, hogy az em­beri élet eseményei a Szerencse, a Szerelem és a Halál körtáncának egyes motívumai csupán. Én ma­gam amolyan optimista fatalista­ként (oh, Diderot és az ő Fatalista Jakabja!) elfogadtam, hogy a leg­nagyobb dolgok nem a tervezés, hanem a vágy és a hozzá kapcsoló­dó jószerencse révén valósulnak meg életünkben. (Erről Zrínyi Mik­lós is tudhatott egyet s mást.) A sze­relem és a halál pedig (itt most hadd ne sorakoztassak fel világiro­dalmi példákat!) eltéphetetlenül a nőhöz kapcsolódik. (Életem egy fordulópontjának elején egy álom áll, amelyben a Halál Rubens ecse­tére méltó, barokkos fenékkel meg­áldott nő képében jelent meg előt­tem. És ez a megmarkolásra készte­tő testrész nem az elmúlás rettene­tét, hanem a duhaj szexuális vá­gyat ébresztette fel bennem.) Visz- szatérítve gondolattársításaimat az eredeti témához: valahogy úgy ala­kultak körülöttem a dolgok, hogy nők és cukrászdák egymáshoz kötődtek, egymás hatását erősítették vagy gyengítették. Azaz: a kreált ideoló­gia a hegeli vüágkép mintájára mű­ködött, ahol gondolat és valóság nem különböznek egymástól. Egyetlen példán szeretném de­monstrálni ezt a tételemet. 1989 novemberében meghívást kaptam Budapestre egy Erdélyi Jánosról szóló konferenciára. Az Erdélyi­unokák, T. Erdélyi Ilona irodalom- történész és Erdélyi Zsuzsa etnog­ráfus vettek a pártfogásukba, akik­kel korábbi időből ismertük egy­mást, és akiknek tetszettek a jeles nagyapjukról szóló filozófiatörté­neti tanulmányaim. A konferencia végeztével elvittek a budai várban található patinás Ruswurm cuk­rászdába, ahol a csodás sütemé­nyek melletti beszélgetés közben izgalmas szellemi élményekben is részem volt. Az érett nők bölcsessé­ge! A sors kifürkészheteden szeszé­lyei révén aznap este Budapestre érkezett egy hosszú szőke hajú, karcsú kolleginám Pozsonyból, aki nem a szellem mélységeit, hanem a tökéletes test kimerítheteden esz­tétikai és fiziológiai potenciáit hoz­ta magával. Másnap én vittem el őt a Ruswurmba. Szerintem máig em­lékeznek az akkor felszolgáló lá­nyok arra, ahogyan egy férfi, kezé­ben a friss újsággal felugrik az asz­taltól, és „kitört a forradalom, gye­rünk haza!” felkiáltással, a mellette ülő szőke nőt kézen ragadva, kiro­han a cukrászdából. Szép, fiatal nő és forradalom - micsoda mázli! (Amikor tavaly elmeséltem ezt a történetet Ferko Mikloskonak, ő azt kérdezte: „Megvan még annak a nőnek a címe?” Érdekes módon, a cukrászdáét nem kérdezte. El is fogja őt kerülni az élmény. Szerin­tem.) És a sors továbbra is kegyes volt hozzám: később olyan nővel ajándékozott meg, akiben egyesült a bölcsesség és a szépség. Hogyan fejezhettem ki a hódolatomat előt­te? A Ruswurm cukrászda bemuta­tásával. Megértette, hogy szemé­lyes sorsom egyik legintimebb ré­szét tártam fel előtte. Vagy két év­vel később, vasárnap délben rám telefonált: „Menjünk délután cuk­rászdába. Hogy hová? Hát a Ruswurmba.” Budapest egy ugrás. És a cukrászda, de főként az ő kéré­se amúgy is a köznapokon túl volt. amely - ha hiányzik - az adott várost a premodem világba veti viszsza. Ebben a városban én ide­gennek és számkivetettnek érzem magam. Vagyis - folytatva és kibő­vítve a fentebb jelzett ideológiát - a cukrászdának identitásképző ereje van. Számomra a város lelke rejte­zik itt. Mégpedig a lelkiségnek az a rétege, amelyik mindig „érdek nél­kül tetszik”. Ahogyan a sorsunkat meghatározó nő is. És most képzel­jenek el olyan várost, ahol nincs cukrászda! Mit kereshet ott az em­ber fia? Mivel azonban a dogmatikussá- got annyira rühellem, mint a szom­széd kutyája a Cüi nevű fekete macskámat, „cukrászdaelmélete­met” úgy teszem kritikai vizsgálat tárgyává, hogy az utóbbi időkben néha betévedek egy-egy teázóba. Például Nyitrán van egy nagyon kellemes, a zsinagógával átellen- ben. Be kell azonban vallanom, hogy itt is rendelek valamilyen sü­teményt a különböző teavariációk­hoz. Nem csoda ez, hiszen aki is­meri a helyet, tudja, hogy a teázó- ból kilépve, néhány méterrel odébb található a Billich cukrászda. Va­gyis, idézve egyik kedves irodalmi alakom, a Vancura Szeszélyes nya­rában szereplő Antonín, a fürdő­mester szavait: „ami a hibáimat il­leti, sajnos kiküszöbölhetetlenek. Láttam ma egy mosónőt, aki térdig állt az Örse vizében. Annánál sok­kal rútabb volt, és mégis világossá vált a számomra, hogy nem javul­tam meg.” Vegyék ezt adaléknak a cukrász­da-metafizikához. Azt a délutánt sosem felejtem el. Talán ő sem! Vele persze más budapesti cuk­rászdákat is végiglátogattunk. Fő­ként a szecessziós stílusúakat és be­rendezésűeket szerettük. Megfi­gyelte és végiggondolta-e már vala­ki a cukrászdák édes illatához olyan jól illő szecesszió rendszerbe­li szerepét az esztétikai vüágszem- léleten belül? Ingyen és bérmentve felajánlom disszertációs témaként. A cukrászda számomra a város civilizáltságának olyan jellemzője,

Next

/
Thumbnails
Contents