Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)

2007-08-04 / 179. szám, szombat

8 Kultúra UJSZO 2007. AUGUSZTUS 4. www.ujszo.com RÖVIDEN Készülnek a Frankfurti vásárra Majna-Frankfurt. Több mint száz országból hétezernél több kiállító jelezte részvételét az október 10. és 14. között megrende­zésre kerülő Frankfurti Könyvvásáron. Már két hónappal a világ legnagyobb szabású könyvszemléje előtt csaknem akkora kiállítá­si területet béreltek ki, mint a 2006-os rekord évben. Tavaly ugyanis 113 országból érkezett 7272 kiállító vett részt a vásáron. Összességében az idén is mintegy 2500 rendezvényt terveznek számos neves író részvételével. Az idei vendég a katalán kultúra lesz, amelyet mintegy 130 író képvisel. Azt tervezik, hogy az idei könyvvásár a tavalyinál is nagyobb mértékben foglalkozik majd a digitalizálással. A résztvevők az úgynevezett digitális piacon mu­tathatják be online termékeiket. (MTI) PENGE A dilettantizmus krédója Ha a kritikus beleolvas Haris Éva Adyt idéző Vér és vitorla című, tíz év termését bemutató kötetének hátlapszövegébe, könnyen érezheti úgy, íme, is­mét megfogalmazódott a jóhiszemű dilettantizmus kré­dója: „írok, mert éltet. Nem aka­rok kedvenc lenni, csak ember, aki elmondja, amit érez a világ­ból meg ami mögötte van.” És ami ebbe a kötetbe szorult, az ezt alá is támasztja. A világ nya­valyáinak kiéneldéséhez bárki­nek joga van, bármily problé- mátlanul egyszerű lélek is, de bizonyos esetekben célszerűbb, ha az olyan művészinek hitt megnyilvánulások, melyek Ha­ris Éva kötetét kitöltik, megma­radnak a magánnapló vagy a magánlevelezés intimitásában. A kötetben uralkodó bántó nai­vitás akár produktív is lehetne, ha a szerző ismerné és használ­ná pl. az (ön) irónia kelléktárát vagy (mint annyian teszik) rá­játszana a női—férfi beszédmó­dok közhelyeire. Ehhez a leple­zetlen naivitáshoz társul még a képzavarok feltűnő sokasága, pl.: „Bogámyelvek százával ma­gasztos / hangnemben termé­keny pollen csacsog.” Vagy (ezt a „szédületes” gondolatot gon­dolja végig, aki bírja logiká­val!): „Bukfencezve görgetjük magunk előtt a bolygó / tornyo­suló dombjait és agyonhajszolt kertjeit.” Haris Éva olykor ko­molynak szánt „költeményben” olyan bombasztikus költői kér­désekre ragadtatja magát, me­lyekhez képest a legavant­gárdabb öncélúságok is gyer­mekien tiszta logikai képletek, pl.: „Színes léggömbök helyett/ egymás nyakába mikor akaszt­juk jéghideg könnyeink?” Több esetben úgy tűnik, nem érti a szavak jelentését sem, pl.: „Su­hogó táncotmotivállábunkalatt a szél. "Fiú című versében az ad hoc metaforák olyan kavalkád- ját veti be, hogy nevetséges igyekezete tökéletes heteroge­nitásba dönti a szövegét: „Le­gyél gyönyör, kéj-csónak, / de akaszd más nyakába / a lábad, nyaldossa más lányos bokádat, nekem/távolodó hajóvagya ká­sa-szerű ködben...” A fiú tehát potenciális kéj-csónak, aki való­jában hajó, miközben lányos bokája van, és a lábát a lírai én nyaka helyett (vajon mit csinál­hatnak?) tanácsos mások nya­kába akasztania. Ha ehhez hoz­záadjuk, hogy e nyilván poten­kritikai rovata ciálisan polifunkciós vágyálom­fiú mindeközben „Michelangelo makettje”, szárny, táguló pupil­la, a hölgy ágya, „lepedőbe tekert Isten”, a Múzsák csókjának ró­zsa (stb.l), már egyre kevésbé tudjuk komolyan olvasni ezt a kötetet. Ezt a technikát Haris különösen poétikusnak érzi, mert verseinek java részében alkalmazza. A Szívrepesve... című négysoros ismét erotikus hangolású kép- és gondolatza- var-áradat. szerelem bárkáján evezek,/a mellem hattyú, a tér­dem reszket, / ámor nedvében nyögdécselve lengek, / párom farka hegyesen áll előttem.” Vagyis egy bárkán evező resz- keteg hattyú, azaz a lírai én nyögdécsel, miközben ámor (nyilván opálos, vadgesztenye- szagú és nyúlós) nedvében leng (!), és e lengés közepette hatá­rozottan regisztrálja barátja meredő farkát! A költőnő a kö­tött szonettformával is meg­próbálkozik (Mennyit érsz), mely ékesen bizonyítja, hogy ritmus- és formaérzéket sem nagyon csepegtettek bele a Mú­zsák, noha vállalkozása nem­csak emiatt, de elsősorban ba­nális és közhelyes gondolatisá­ga miatt ez esetben is totális ku­darc. Az efféle testi és szellemi tornamutatványok után a ma­gyarságversek jelentik a kötet újabb mélyrepüléseit. Nem azt akarom állítani, hogy nem lehet ma magyarságverset írni, de hogy így nem, az bizonyos. A Balatonnál például Haris sze­rint tombol a gálád, posztkom­munista internacionalizmus, s „Magyar földön idegenként olt­hatod vágyad / akkor te is. ” Az idegenek felvásárolják az or­szágot, „falvakat harapnak ki, s ellepnek városokat. ” Haris néha az ostorozó hazafiság gesztusa­it is bedobja: „Magyarországnak nem kell a magyar...”, de e naiv, felületes, álproblémákkal ter­helt érzelemvilágból aligha ke­rekedhet ki komolyan vehető irodalom. (Haris Éva: Vér és vitorla, AB-ART, 2006.) Értékelés: #000000000 Karlovy Vary idei fesztiválján Steve Buscemi két filmben is maradandó értékű alakítást nyújtott A minőség élő garanciája Betévedt már néhány nagy költségvetésű, hollywoodi produkcióba is (Kémköly- kök, Armageddon), igazá­ból azonban a független (kult) filmek meghatározó figurája. Akkor is, ha csak egészen kis szerepben tűnik fel, vagy ha meg sem szólal, mert erre is volt már példa. SZABÓ G. LÁSZLÓ a helyzetek fonákját is ragyogó érzékkel megmutatva. Tom DiCillo Csapnivaló című remek mozidarabjában épp egy New York-i rendezőt alakít. Test­hezálló szerep, mondhatnánk. Igen ám, csakhogy ő Nick Révé­ből is emlékezetes figurát eszká- bál. Első filmjét forgatja a pasi, de semmi sem úgy megy, ahogy azt legszebb álmaiban elképzelte. A főszereplőnő magánéleti zűrjei miatt képtelen megtanulni a szö­veget, partnere, a szőke bájgúnár egyfolytában művészkedni akar, a ján, és ügyesen megkapaszkodik. Az ismeretlen srácból egyszer csak felkapott sztár lesz, a fotós meg marad a kordon innenső ol­dalán. És megint megy minden a régiben. Ácsingózás esőben, szél­ben, s a nagy remény, hogy egy­szer talán mégis, s akkor az majd sok pénzt hoz, és az üres, lepuk­kant kis fészek a sorvasztó ma­gánnyal. Egyetlen arcrezzenés mögött a bénító tudat, a végtelen kiszolgáltatottság. Buscemi egy­szerűen lenyűgöző a szerepben, minden poénját az adott helyzet szüli, s pillanatok alatt képes vál­tani. Komédiából úgy csap át drámába és fordítva, hogy az em­ber nem akar hinni a szemének, miközben lélekben teljesen össze­forr vele. Ugyanilyen briliáns teljesít­ményt nyújt az Interjúban is, amelynek nemcsak az egyik fő­szereplője - rendezőként is ő jegyzi a filmet. Itt egy cinikus há­borús tudósítót alakít, egy vérbeli riportert, aki most egészén más, tőle idegen feladatot teljesít. Kol­légáját helyettesítve egy telere- gény istenített sztárjával kell in­terjút készítenie. Egy étteremben várja a csinos szőkeséget, de akárhonnan fut is neki a beszél­getésnek, minden irányból falak­ba ütközik. Vagy valami dőresé­(Zuzana Minácová felvételei) get kérdez, vagy mellélő, vagy új­ra és újra elárulja felkészületlen­ségét. A színésznő egy ideig tűr és feszeng, eleinte még mosolyog is, hiszen van ebben a helyzetben valami szörnyen nevetséges, ké­sőbb azonban egyre feszültebb, majd egyre idegesebb lesz. Ami­kor teljesen az agyára megy a pa­si, otthagyja és elrohan, ám sza­badulni így sem tud tőle. Olyan­nyira nem, hogy a végén ő maga hívja fel a lakására, hogy kezdjék elölről, hátha másodszorra men­ni fog, hiszen a férfi fontos lapot képvisel, egy jó inteijú pedig még magasabbra repítheti őt. Két kü­lönböző habitus, két külön világ, két, egymástól merőben eltérő alapállás. A beszélgetés most is döcögve indul, egy adott ponton azonban történik valami, s már nem az kérdez, akinek kérdeznie kellene, s a kérdések mögött is válaszok vannak. Két ember lelki­leg csupaszon vergődik az éjsza­kában, egy elképesztő sodrású párbeszéd sistergő szójátékai egészen közel hozzák őket egy­máshoz, de ne gondolja senki, hogy ez már egy romantikus sze­relmi történet kezdete. Az újság­író nem szeret bele a színésznő­be, és fordított felállásban sem mondható el ugyanez. Annál sokkal izgalmasabb fordulat kö­vetkezik a filmben, amit Steve Buscemi rendezőként is nagysze­rűen old meg. Nem is emlék­szem, mikor láttam legutóbb ilyen filmet, amelyben két szí­nész szinte csak végigbeszélgeti a történetet, és a néző mégis úgy érzi, itt csak úgy zajlanak az ese­mények. Sienna Miller a színész­nő szerepében és partnereként Buscemi azonban olyan remekül játszanak, hogy egyedül is képe­sek lekötni a néző figyelmét, anélkül, hogy az észrevenné, a rövid éttermi jelenetet követően végig egy helyszínen vagyunk, mellékszereplőknek pedig se hí­re, se hamva. Ehhez persze nem is kell más, csak két lebilincselő személyiség. Sienna Miller pályá­ja eddigi legjobb alakítását nyújt­ja, Buscemi pedig most is a tőle megszokott maximumot hozza. Le kell, hogy újam: zseniális művész. Aminőség élő garanciája. Steve Buscemi (1957) már a puszta jelenlétével is dob a filmen rendesen. Van náhány „kate­gória”, amelyben verhetetlen. Zseniálisnak akkor látja őt az em­ber, amikor vele csap le a menny­kő, vagy az elfuserált fazont, a kínnal és zavartsággal párosuló ürességet, tehetetlenséget, célta­lanságot hozza. Színészként olyan filmek tették híressé, mint a Ku­tyaszorítóban, a Ponyvaregény, a Mystery Train, a Csapnivaló, a Desperado, a Nagy Lebowski, a Fargo, a Kávé és cigaretta, a Ro­mánc és cigaretta. Jim Jarmusch, Joel Coen, John Torturro, Tom DiCillo, Robert Rodrigez - csak néhány név a sok közül, akiknél a legnagyobb labdába rúghat. De már ő maga is ír, rendez, sőt pro­ducerként is tevékenykedik. Pedig messziről jött a képhe. Éveken át főállású tűzoltó volt New York­ban. A közösséget, az ottani csa­patmunkát időnként még most is visszasírja. S hogy bármikor képes lenne visszaállni régi kollégái kö­zé, azt azzal is bizonyította, hogy a 2001. szeptember 11-i terror- támadás után önkéntes tűzoltó­ként jelent meg régi munkahe­lyén, ahol egykor négy évet töl­tött. Védősisakban, egyenruhá­ban, bakancsban egy héten át, ti­zenkét órás műszakban társaival együtt kereste a túlélőket a World Trade Center romjai alatt. Ha ka­merát látott, váratlanul feltűnt forgatócsoportot, észrevétlenül odébbállt. Nem akart nyilatkozni, „megszólalni”, drámai helyzetben jó pontokat szerezni. Nem azért ment, hogy felhívja magára a fi­gyelmet, a mundér becsülete mindennél fontosabb számára. Filmes munkáihoz is így viszo­nyul. Teljes odaadással. Nem a szerep nagysága - a feladat minő­sége érdekli. Nem egy történetben rosszarcú mellékszereplőként, ki­számíthatatlan, mindenre kész fazonként jelenik meg, de a leg­gyakrabban mégis a besorolhatat­lan, megmosolyogtató vagy elké­pesztő hétköznapi figurákat szál­lítja. Rendezőként (Facér Jimmy, Állati kiképzés, Bárbajnokok) pe­dig a legegyszerűbb emberi törté­neteket láttatja nem kis iróniával, stáb olyan messze van a profiz­mustól, hogy az egyszerűen her- vasztó, ami elromolhat, az el is romlik, az operatőr az öngyilkos­ság széléről rohangál vissza a ka­mera mellé, a rendező pedig a poklok poklát éli meg, miközben most kellene valami nagyot létre­hoznia. Steve Buscemi a téboly határáról tudósít utánozhatatlan arcjátékkal. Nagyon kevés olyan színésze van Ámerikának, aki ennyire elevenen lélegzik a vász­non, és minden történetben va­lami meglepővel tud szolgálni - ő köztük is a legjobbak egyike. Karlovy Vary idei fesztiválján két filmben remekelt. Tom DiCillo Elkábulva című új filmjében egy New York-i paparazzót játszik. Ismerős fazon. „Nagyvadra” va­dászik. Minden vágya arról szól, hogy elcsípjen egy sztárt, sőt, ha lehet, akkor valami szokatlan helyzetben. Órákon át várakozik teljesen értelmetlenül, hátha... aztán mégsem! Idős szülei sem­mibe sem veszik idegölő munká­ját, szerelme, felesége nincs, egy ilyen foglalkozáshoz aligha képes alkalmazkodni egy társ. Hősünk bele is törődött már ebbe a hely­zetbe, ezért is nyújtja segítő kezét egy húszéves vidéki srácnak (Mi­chael Pitt), aki nagy tervekkel állít be New Yorkba. Toby színész akar A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után önkéntes tűzoltóként jelent meg régi munkahe­lyén, ahol egykor négy évet töltött. lenni, jól kereső sorozatsztár, eh­hez kell neki a fotós ugródeszká­nak. Előbb csak bekéredzkedik, aztán szép lassan befurakszik az életébe. Ásszisztense lesz, kollé­gái tömegében megbízható „úttörője”. Már jól elvannak együtt, koszt és kvártély az egyik oldalon, kellemes lelki társ a má­sikon, amikor élve az első adódó lehetőséggel, Toby hirtelen lepat­tan a fotósról. Nem hagyja cser­ben, csak éppen elindul a maga út­Eredeti foglalkozása: tűzoltó. Ma a világ egyik legjobb színésze. Már nem csak játszik - ír is, rendez is, sőt producerként is dolgozik

Next

/
Thumbnails
Contents