Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-25 / 197. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 25. Szombati vendég 11 Ez az ügy ma már annyira terebélyes és szövevényes, hogy a vele foglalkozó újságíróknak is van mit tenniük, hogy ne veszítsék el a fonalat. Azzal számolnia kell, hogy az emberek nagy része soha nem fog elmélyülni benne. Próbálok megbarátkozni ezzel a gondolattal, hogy bármi lesz is a végkifejlet - ha lesz ilyen -, a legtöbb ember úgyis azt fogadja majd el, amit a neki rokonszenves politikusok mondanak, vagy amit a kedvenc lapja ír. Lehet ezzel élni, ma már nem gondolok minden pillanatban arra, hogy megtámadtak, és akiknek meg kellett volna védeniük, még meg is aláztak. Ez is hozzám tartozik, egész életemben magammal fogom hurcolni, de már nem engedem, hogy rám telepedjen, és folyamatosan lekösse a gondolataimat. Doktor Hastónak köszönhetem, hogy ezt sikerült elérnem, a vele folytatott beszélgetések eredménye az, hogy már nem élem át ugyanazt a rémületet, ha a velem történtekre gondolok. Ezt megbeszéltük, lezártuk és a jelenre koncentrálunk. Most is rendszeresen járok hozzá autogén tréningre, ez egy olyan személyiségfejlesztő módszer, amelynek a segítségével az ember kezelni tudja a stresszes helyzeteket. Szüksége is lehet az önuralomra, amikor lekiabálják az utcán, vagy ujjal mutogatnak önre a buszon. Sokszor volt ilyesmiben része? Egyszer a nyitrai Tescóban kiabált rám két nő - fizetett provokátorok lehettek -, hogy nem szé- gyellek-e idejönni. Borzasztó volt, nem is reagáltam, csak mentem tovább. Az is előfordult, hogy rám szóltak az utcán, de pozitív élményem sokkal több van, mint negatív. Most már kevesebben ismernek fel, mint tavaly ősszel, de legutóbb Pöstyénben jött oda hozzám egy fiatalember, és mondta, hogy drukkol nekem. Az is megesik, hogy amint elolvassák az irataimban a nevem, meglepődnek és rákérdeznek, valóban én vagyok-e az. A másik mondat üyenkor az szokott lenni, hogy tartsak ki. Az egyetemen sem tesz senki megjegyzéseket, nem érez a hátában rosszalló pillantásokat? A magyar tanszéken mindenki támogat, hiszen a saját szemükkel láttak a támadás után. Most már nem napi téma, de azért megkérdezik, mik a legújabb fejlemények, és biztatnak. A német tanszéken, ahol szlovákokkal tanulok együtt, soha senki meg sem említi az ügyemet. Egyetlen évfolyamtársam a kivétel, aki nagyon keményen kiáll mellettem. A többiek hallgatnak, nem lehet tudni, mit gondolnak, de legalább nem ellenségesek. A nyári szemeszterben a diákszlengről írt tudományos kisdolgozatommal nyertem egy díjat, és amikor elhangzott az értékelésen a nevem, hallottam a háttérből a morajlást. Nem volt rosszalló, sem kellemetlen, inkább csak konstatálták, hogy aha, ez ő. E?t még elviselem, de semmire sem vágyom jobban, mint hogy addig a rövid ideig, amíg még ott tanulok, csak egy diák legyek a sok ezer közül. Milyen érzésekkel jár azóta Nyitrára? Van még önben félelem, hogy újra elkaphatják? Sokáig nagyon rossz volt, most már tudatosan nem gondolok erre. De ha befejezem az egyetemet, többé nem megyek vissza abba a városba. A közvetlen környezetében, rokonok, barátok között soha nem kellett magyarázkodnia, egy pillanatig sem érezte azt, hogy kételkednek a szavában? Nem, soha. Az elejétől hittek nekem, mert ismernek. Volt olyan, akiben csalódtam, de nem azért, mert nem hitt volna nekem, hanem mert akkor hagyott cserben, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Lehet, hogy félt, ezt meg is értettem volna, de nem mondta meg, és én nem tudom elviselni a kétszínűséget. Meg is szakítottam vele a kapcsolatot. Lehet, hogy szigorú vagyok, de az, amit átéltem, megtanított szelektálni a fontos és kevésbé fontos emberek és dolgok között. A falujában, Felsővámoson viszont nagyon kiálltak ön mellett. A helybeliek nyüatkozni sem voltak hajlandók senkinek, nehogy félremagyarázzák a szavaikat. Megható yolt, milyen sokan állítottak meg a belügyminiszter bejelentése után az utcán, hogy az együttérzésükről biztosítsanak. Sokszor még nekem kellett meggyőznöm az értem aggódókat, hogy megvagyok, nincs baj. Különösen a nagymamámat féltettem, ő nagyon nehezen viselte, hogy bántanak, ezért, ha hozzá megyek, igyekszem jókedvűnek látszani. Ami most már meg is felel a valóságnak, mert végre úgy élek, mint azelőtt. Képes úgy szórakozni, kikapcsolni, hogy ne motoszkáljon ott a fejében a gondolat: hátha most is lehallgatnak, figyelnek, provokáció készül ellenem? Vagy fél éve már igen. Nyugodtan lehallgathatnak, nincs mit rejtegetnem, mert egyenes úton járok. Olyan provokációtól, mint a decemberi házkutatás, azért nem tartok, mert azzal sem érték el a céljukat, de lehet, hogy van még ötletük. Inkább azt mondanám, hogy semmitől nem félek, de nem is zárok ki semmit. Nyaralni volt valahol? Amszterdamban és Horvátországban voltunk a barátommal pár napig. Nagyon jó volt, mert végre nem kellett arra ügyelnünk, honnan ugrik elő egy lesifotós. A barátja szlovák nemzetiségű, számára duplán csavaros lehetett ez a helyzet, hogy a szerelmét azért támadták és hurcolják meg, mert magyar. Hogy viselte? Nagyon nehezen. Borzasztó bűntudata volt - ezt én akkor tudatosítottam, amikor együtt néztük a futballmeccset a tévében, a szlovák válogatott játszott valamilyen külföldi csapattal, és Peter azt mondta: te, én nem tudok drukkolni nekik. Azóta ezt is számtalanszor megbeszéltük, és a legnagyobb rendben van köztünk minden. Esküvő nincs még a láthatáron? A közeljövőben nincs, de közösen képzeljük el az életünket. Ha féijhez megy, meghagyja a vezetéknevét? Ezek után biztosan. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Maiina mellé venném fel a férjem családnevét, de most még inkább ragaszkodom hozzá, ez már a védjegyem. Nyár elején jelentkezett egy tanú, aki azt állítja, ismeri az egyik támadóját. Ón emlékszik az arcokra, képes lenne azonosítani ezt a fiatalembert? Igen, de csak, ha szemtől szemben látnám. Tökéletesen emlékezem a támadóim minden vonására, és a mai napig várom, hogy erre a szembesítésre sor kerül a rendőrségen. Azt mondja, mindent tisztázott magában, képes uralkodni az indulatain, és bízik abban, hogy győz az igazság. Valami keserűség azért csak marad az emberben ennyi meghurcoltatás után. Persze, amikor elutasítják egy újabb panaszomat, mindig van bennem keserűség, de konkrét személyekkel, mondjuk, a belügyminiszterrel szemben harag vagy gyűlölet nincs bennem. Ennyire nagyvonalú? Nem vagyok nagyvonalú, csak tudom, hogy parancsra cselekedtek, egy felülről megrendezett bábjáték szereplői. Ezt ma már sokan így gondolják, a nyilvánosság számára hozzáférhető információk alapján is, de ön és az ügyvédje, gondolom, sokkal többet tudnak az ügy hátteréről. Teljesen tisztán látják már, mi történt és hogyan? Ezt nem mondanám. Van elképzelésünk, de a valóságot csak a rendőrség tudná kiderítem, ha akarná. Nekünk nincsenek meg ehhez az eszközeink, ezért csak találgathatunk. Csak két verzió lehetséges: vagy egy előre megszervezett, a magyarok lejáratását szolgáló titkosszolgálati akció áldozata lett, vagy egy véletlen magyar- ellenes támadást akart a hatalom eltussolni, és belekeveredett a saját hazugságaiba. Melyiket tartja valószínűbbnek? A kettőt együtt. Lehet, hogy az első volt a cél, de visszafelé sült el, mert nem hiszem, hogy bármiért, ami történt és ami még történhet, a magyaroknak kellene szégyenkezniük, vagy személy szerint nekem. Nincs időnként olyan érzése, hogy teljesen tehetetlen, mert itt már nem számítanak a tények és sokszor még a törvények sem? De, ezt gyakran érzem, amikor egy cinikus megjegyzéssel elintézik vagy válaszra sem méltatják az ügyvédem érveit. Szörnyű dolog tudni, hogy igazam van, mégse megyek vele semmire, mert az ületékesek vállrándítva azt mondják, hogy „na és, akkor mi van?”. Nem fél attól, hogy egész életében megszállottja lesz ennek az igazságkeresésnek? Nem fogok ebbe belerokkanni, ezt a szívességet nem teszem meg senkinek. Küzdeni fogok, hogy megvédjem a becsületem - ha itthon nem sikerül, külföldön is végigjárok minden intézményt. De ha ennek ellenére sem derül ki mindenki számára egyértelműen az igazság, akkor azt is elfogadom, hogy így hozta a sors. Együtt fog tudni élni ezzel? Kénytelen leszek. Itt, Szlovákiában? Valószínűleg itt. Kezdetben felmerült bennem a gondolat, hogy elmenjek külföldre, és a barátom is azt mondta, hogy nincs miért maradnunk. Mégis maradtam, mert. nem akartam, hogy azt higgyék, megfutamodtam. Most már azt is tudom, hogy nagyobb biztonságban vagyok itt, ahol mindenki ismer. Jövőre befejezi az egyetemet. Mik a tervei? Mindig tanítani akartam, de erről végleg lemondtam. A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, és nem akarom, hogy olyasmit vágjanak egyszer a fejemhez, amit nem érdemeltem meg. Azok után, ami velem történt, leginkább valamilyen alapítványnál vagy embeijogi szervezetnél szeretnék dolgozni, mert a saját bőrömön tapasztaltam, müyen hálás a kiszolgáltatott ember minden segítő szándékért. Az még nem jutott eszébe, hogy könyvet újon mindarról, ami önnel történt? Volt már ajánlatom rá, de még nagyon friss minden. Majd, ha tudni fogom a történet végét.
