Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-18 / 191. szám, szombat
30 Presszó ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 18. www.ujszo.com Az adriai ország nemcsak a szemet gyönyörködteti, az ember minden érzékére hat; elhódít, jóllakat, elandalít: mi többet várhat az ember egy nyaralástól? Elfogult képeslap Horvátországból ] i i i i í Szeretem Horvátországot. Nemcsak a tenger miatt, ami a reklám szerint a miénk is, mert az máshol is van, talán még langyosabb is, homokos parttal, tengeri sün nélkül, hanem úgy általában. Sehol máshol a világon nem érzem azt, amit az Adriánál, amikor egy éjszakán át tartó zötykölődés után kiszállok az autóból, és magamba szívom a törpefenyők illatát, hogy otthon vagyok. VRABEC MÁRIA A többi már csak ráadás, a szüntelen és szakadatlan tücsökciripeléstől a festői tájon át a tenger minden kincséig, mert Horvátország nemcsak a szemet gyönyörködteti, de az ember minden érzékére hat. Elhódít, jóllakat, elandalít és elvarázsol - mi többet várhat az ember egy nyaralástól? Egy tál hal Putyinnal Pontosabban, ha többet vár, azt már magának kell megkeresnie és felfedeznie. Befizethet mondjuk egy szervezett hajókirándulásra, és megnézheti a Komati szigetcsoportot vagy a Krka folyó vízeséseit. Mindkettő nagyon szép, jól is esik a tikkasztó melegben a séta a hűs lombok alatt és a hajókázás az Adrián, de vessen meg aki akar, engem még a természet szépségeméi is jobban lenyűgözött az a fenséges grillezett hal, amelyet a kirándulás után szolgáltak fel a hajón. Mit hal: halhegyek tornyosultak a tálakon, feketére sülve, ropogósán, omlósán és mégis zaftosán, arra várva, hogy a turisták serege azonnal rájuk vesse magát. A hajószakácsok és hajópincérek már tudhatták a magukét, csak álltak mosolyogva, hordták és kínálták az utánpótlást, míg a vendégek némán faltak és nyeltek a halból, a kemencében sült friss lepényből, kortyolgattak a kopár talajon is megtermő vörös borból, a babicsból. Nem tudom meddig tartott a lakoma, de végig áhítatos csend volt a hajón, mintha minden vendég megérezte volna, hogy ezt úgysem lehet szavakkal kifejezni. Asztalszomszédunk, egy orosz úriember vette csak a bátorságot, hogy köszöntőt mondjon a halra, a szakácsra, a halászra, a tengerre meg az egész országra, amely mindezzel megajándékozott. A nagy sikerű tószt után mi is szóba elegyedtünk keverék orosz-angolsággal. Alekszander elmondta, többször is járt már Prágában, egyszer huzamosabb ideig is ott tartózkodott (amikor elárulta, hogy nyugalmazott katonatiszt, sejtem kezdtük, hogy mindez 1968 táján lehetett, de ezt inkább nem firtattuk). Inkább azt kérdeztük tőle, miért nem inkább Szocsiban vagy Jaltán nyaral. Túl drága, tudtuk meg, a katonatiszti nyugdíjból csak külföldi nyaralásra és évente egyszer Karlovy Vary-i gyógykezelésre futja, hazai szabadságra nem. De Szocsiba most már mindenképp el kell menni, mert még csak most lesz gyönyörű. „Nas Putyin olimpiát fog ott csinálni, azt aztán megnézheti a világ!” - mondja büszkén, és csak akkor vette észre magát, amikor elmosolyodtunk a nas Putyin hallatán. Hát igen, ilyen az igaz orosz hazafi, nem is értheti ezt a magunkfajta cinikus polgár, aki még egy szlovák köztársaságbeli államfő nevének hallatán sem érzett késztetést, hogy hozzáfűzze a miénk szót. Alekszander „Nasputyin” - nyilván az elfogyasztott vörösbor hatására vígan integetve búcsúzott tőlünk, de még aznap este újra láttuk az egyik part menti vendéglőben. Ekkor már sört kortyolgatott, és fülünket megütötte, hogy újra minden oroszok Putyin atyuskáját dicséri az asztaltársaságnak. (Ilyen odaadó alattvalók mellett nem kell drága marketingre költeni a kormányrubeleket!) Záróra után De vissza a horvát sörhöz, az Ozujsko meg a Karlovacko nevű- höz, amely társaságunk férfitagjai szerint gyenge, mint a hangyavíz, viszont literszámra iható, nem törődve azzal, hogy korsója nyolcvan koronába kerül. A pincér már nem is kérdezte, mit hozzon nekünk, csak térül és fordul a harmatos poharakkal, olyan gyorsan, hogy harmadnap záróratájban meghívtuk egy italra. Magának travaricát, erős hazai pálinkát rendelt Zeljko, így hívják, és a harmadik kupica után már nem csak a turistaszezon örömeiről és gondjairól beszélgettünk. A cserzett arcú fiatalember, lehet vagy negyvenéves, csak nyáron dolgozik. Igaz, akkor reggeltől estig, de aztán egész télen a vüágot járja. Nem tud otthon megülni az anyja mellett, aki folyton a másik két fiát, az ő bátyjait siratja. A délszláv háborúban estek el, de a holttestüket sem találták meg, máig minden azonosításon ott van, ha valahol feltárnak egy tömegsírt. Ezt is meg lehet szokni, a reményt, hogy végre ott lesz valamelyikük a szinte felismerhetetlen holttestek között, a félelmet, hogy müyen lesz, a szívdobogást minden ismerős ruhafoszlány láttán, a megköny- nyebbüléssel vegyes dühöt, hogy hála istennek, nincsenek ott, de a fenébe is, újra jönni kell. Nem mertük megkérdezni, ő hogy úszta meg, csak ültünk csendben, és azon gondolkoztunk, milyen rettenet, mennyi mélységes fájdalom van ezen a tájon, mit kellett magukban leküzdeniük az itt élőknek, hogy mosolyogva fogadhassák a hozzájuk érkező idegeneket. De övék a tenger... A horvátok mind mosolyognak, legalábbis a férfiak. Nem vendégnek kijáró afféle alázatos mosoly ez, hanem magabiztos, csábító, olyan, amiből sugárzik, hogy élni mégiscsak jó. Ez a mégiscsak is benne van, a szájszeglet kemény vonalaiban, a ráncok árkaiban, mert mindennek ellenére és mindennel dacolva mosolyognak ők, úgy, mint aki sok keserűséget megtapasztalt, ezért tud örülni egy jól sikerült halfogásnak is. A nők már nem mosolyognak annyit, még ha a turistaközpontokban a megfizetett udvariasság nem is engedi, hogy komor arccal járjanak a vendégek körül, a járókelők között harmincon felül alig látunk jókedvű nőt. Sibenik szűk, felfele kapaszkodó utcáin komoly hallgatásba burkolva vonszolják a bevásárlószatyrokat, némán, összeszorí- ( tott szájjal teregetnek az ablakok közé kifeszített zsinórokra, és a piacon is úgy feleselnek, mintha az 4 életük függne attól, mennyiért kapják meg a paradicsomot. Este pedig valamennyien a városszéli temetőben siratják a háborúban elesett hozzátartozóikat. Nem öntözget- nek, kapálgatnak, a rekkenő hőségben nem maradna meg a virág; minden sírt terméskővel takartak le, de valamit csinálni kell, hát a márványt fényesítik, a terméskövet sikálják minden este. Olyan az egész, mint egy nyomasztó látomás, alig vártuk, hogy mihamarabb visszaéljünk a vidáman nyüzsgő tengerpartra, ahová nem ér el a horvátok hétköznapi gyásza. De ezért is tisztelni lehet őket: alig egy évtizeddel a háború után képe- | sek megteremteni ezt a százezrek számára felüdülést kínáló illuzórikus világot. A turistának nem kell az azúrkék Adriánál arra gondolnia, hogy nemrég még ölték itt egymást az emberek; nekem azonban gyakran eszembe jutott. S a másik gondolatom mindig az volt: a teremtő biztos azzal kárpótolta őket, hogy nekik jutott a tenger... Sibenik szűk utcái A Krka folyó vízesései A Kornati szigetcsoport
