Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-18 / 191. szám, szombat
PRESSZÓ 2007. augusztus 18., szombat Ész nélkül tékozolnak Több tízezer dollár néhány óra leforgása alatt 27. oldal Utazás a fej körül A kalap az elegáns nők egyik kedvenc kiegészítője 28-29. oldal X J 1. évfolyam 32. szám Az egészséges cipekedésröl Hogyan váljunk szép tartású, szálfa egyenes bevásárlókká? 31. oldal A középkorban a gyermekeket haszontalan, rút teremtményeknek tartották, életükben nem sokat törődtek velük, holtukat szinte soha nem siratták Aki gyermeket lát, nem lát semmit Velázquez Santa Rufina című festményén egy felnőtt lánygyereket ábrázol Évek óta vitatkoznak arról a gyermekkor-történettel foglalkozó szakemberek, valóban olyan sötét, kegyetlen korszak volt-e a csöppségek számára a középkor, mint ahogy azt sokáig hittük. Sokan ma is azt vallják, hogy a mai értelemben vett szülői szeretet és féltő gondoskodás akkor nem létezett, mások árnyaltabban arra hivatkoznak, hogy a nehéz, kegyetlen korban a szerete- tet is másként értelmezték, vagyis a szülők sem lehettek másmilyenek, mint a világ körülöttük. VRABEC MÁRIA A szülői szeretet jelentését mindig az adott kor értékei határozzák meg, csak az akkori orvostudomány, népi gyógyászat, társadalmi és családi kapcsolatok, hiedelmek és vallási szokások ismeretében alkothatunk róluk véleményt, és így már az esetleges hanyagság vagy nemtörődömség is más fénybe kerül. A nem megfelelő bánásmódot sokszor az anyák tudatlansága, az elterjedt tévhitek, a tomboló háborúk és járványok okozták - az anyák és apák tudatosan nem engedték meg maguknak, hogy kifejlődjön bennük a szeretet csírája, hiszen számolniuk kellett azzal, hogy gyermeküket bármikor elviheti a pestis, a kolera vagy a tífusz. Torz, mihaszna felnőttek Tény, hogy a gyermeki élet a szülők szemében annyit sem ért, hogy egyáltalán odafigyeljenek a sajátosságaira, ezért van ma nagyon nehéz dolguk a témát kutató történészeknek és szociológusnak. A meglévő források - orvosi szakkönyvek, festmények, naplók - alapján csupán következtetni lehet a gyermekek életkörülményeire, hiszen ezek nem róluk szólnak, ők csak terhes és nem túl fontos mellékszereplői voltak a felnőttek életének. A középkorban rosszul sikerült, torz felnőttként kezelték őket. Sokat elárulnak a gyereknevelésről a törvénykönyvek, a mesék, a mon- dókák, a mitológiai történetek és az anyakönyvek is. Ott, ahol szép beszédes neveket adtak a gyermekeknek, feltételezni lehet, hogy örömmel várták őket, máshol a családban két, egymás után született gyermeknek is ugyanazt a nevet adták, mert feltételezték, hogy az egyik úgyis meghal. Nyugat-Eu- rópában a gyermekek egynegyede egyéves kora előtt, további egynegyede pedig tizennégy éves kora előtt meghalt. Kéri Katalin neves magyarországi történész történelmi forrásokra hivatkozva állítja, az elhunyt kisgyermekeket egészen a 17. századig még csak külön sírba sem helyezték. A gazdagabb családokban az édesanya vagy más felnőtt lábaihoz fektették annak sírjába, a szegényebb családok pedig egyszerűen kidobták az utcára a kis holttesteket. Lelkűk üdve azonban fontos volt az egyház számára, az újszülötteket épp a korai elhalálozás veszélye miatt igyekeztek minél hamarabb megkeresztelni, sőt IV. Benedek pápa a 10. században a méhen belüli keresztelést is elrendelte. Sok helyen a haláluk után is képesek voltak megkeresztelni a csecsemőket, hogy biztosítsák számukra az üdvözülés lehetőségét, ami Dóka Helga történész szerint arról tanúskodik, hogy mégiscsak fontosak voltak a szüleik számára. Másrészt viszont a szülők közönye is indokolható azzal, hogy az evilági létet csak átmeneti állomásnak tekintették a túlvilágra vetető úton és hitték, hogy mindig mindenben Isten akarata érvényesül. Nagyon sok baleset és haláleset épp a szülők fatalista gondolkodásmódja miatt következett be, hiszen sokszor őrizetlenül hagyták gyermekeiket abban a hiszemben, hogy a szentek majd vigyáznak rájuk. Bosszú a szülés kínjaiért A középkorban rengeteg volt az árva is, hiszen sok édesanya belehalt a szülésbe, és a férfiak átlag- életkora sem volt magas. Elsősorban az árván maradt nemesi le: származottak gyámságának meghatározása miatt különböző életkori szakaszokat különítettek el: a kisgyermekkor hétéves korig tartott, ennek betöltéséig a középkorban sem támasztottak velük szemben követelményeket, szinte ignorálták őket. Az általános felfogás az volt, hogy aki gyermeket lát, nem lát semmit, mert a gyermekből hiányzik mindenfajta ész, erő és leleményesség, olyan, mint az ostoba részegek, a fecsegő asz- szonyok vagy a szenilis aggok. A hetedik életévét betöltött gyermeket minden átmenet nélkül felnőttnek tekintették, munkára fogták, a nemesi családokban pedig a 12 éves gyermek már törvényes korúnak számított, és akár házasságot is köthetett. A nők már 13- 14 évesen szültek, ami magas gyermekhalandóságot tekintve érthető is. A szülés közeledtével a nők felkészültek a küzdelemre, és Isten kegyelmén kívül másra nem is számíthattak, mert a korabeli orvostudomány fájdalmaik enyhítése helyett különböző tortúráknak vetette őket alá. A tévhitek és az átélt fájdalmak azt eredményezték, hogy mindezekért a szülők a kisgyermeket hibáztatták, kivetítették rájuk tudatalatti félelmeiket és ellenségesen bántak velük. A várandós asszonyokat a hetedik hónaptól szigorú böjtre fogták, a szülésnél segédkező bábák a tisztaságra nem adtak, és jobban hittek a különböző misztikus szertartásokban, mint az orvostudomány akkori eredményeiben. A nők rettegtek a szüléstől, a férfiak pedig sátáni dolognak tartották. A kínnal szült gyermeket aztán élete első pillanatától kezdve büntették, szorosan bepólyázták, sokszor altató orvosságokat, mákfőzetet adtak neki, hogy ne zavarja őket sírásával. Fatüske a járókában Kilenc hónapos korig minden gyermeket pólyáztak, utána erővel járni tanították. A korabeli járókák némelyike ugyancsak rémisztő: képzeljünk el például egy keretes széket, amelybe hegyes fatüskét helyeztek, hogy a gyermek ne tudjon leülni. Az ütésektől és a csonttorzulásoktól vas és ólomdarabokkal merevített ruhák, kemény bőrsapkák védték a kisgyerekeket, a lányokat már a pólya után halcsontos fűzőbe szorították. Nagyon sok gyerek meg sem élte azt a kort, hogy járni tanulhasson, a koraszülöttekről még a 17. századi nagy szülészmesternek, Hunternek is az volt a véleménye, hogy a sorsukra kell hagyni őket. A jómódú családokban legfeljebb leölt állatok belsőségei közé helyezték őket, hogy felmelegedjenek, mert az elképzelhetetlen volt, hogy az anya magához vonja, vagy szoptassa gyermekét. A gazdag nők már akkor is féltették az alakjukat, a szegények számára pedig a szoptatás a munkából való kiesést jelentette volna, ráadásul a vér mellett az anyatej is titokzatos .testnedvnek számított és ezért viszolyogtak tőle. Egészen a 19. század végéig a legtöbb jómódú családban dajkák szoptattak. A felnőttek gyermekük tisztántartására sem fordítottak különösebb gondot, egészen a 18. századig nem fürdették vízben őket. Jobb esetben jómódúak rózsaolajjal, a szegényebbek vajjal és borral kenegették a csecsemőket. Kisgyermekek nyilvános akasztáson A pici gyermekek testi fenyítése nem volt szokásban; megverni a kevés korabeli beszámoló szerint csak akkor szokták a kicsiket, ha szüleik ágyába piszkítottak. Ezt próbálták is a felnőttek mindenféle módszerrel megakadályozni - a gyermekek már első életévükben több ezer beöntést kaptak. A bili használata a 18. század végén terjedt el Európában. A járni, beszélni tudó gyermekeket már felnőttként kezelték, és el is várták tőlük, hogy úgy viselkedjenek. A tétlenség főbenjáró bűnnek számított. Még az arisztokraták gyermekei sem lustálkodtak, el kellett sajátítaniuk a megfelelő viselkedés szabályait, ezért gyakran egy másik nemesi udvarba küldték őket - a fiúkat apródnak, a lányokat udvarhölgynek. Az, hogy játékokkal lepjék meg, és játszva neveljék a gyermekeiket, a felnőtteknek sokáig eszébe sem jutott, hiszen akkoriban a gyermekeknek nem volt külön vüága. Ugyanazt játszották, mint a felnőttek, ugyanazokat a meséket hall-
