Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-16 / 189. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 16. Kultúra 9 Olivier Dahan filmjében másként van jelen a piafi síró romantika, mint az eddigi szabályos életrajzfilmekben Fényekkel szerette az éjszakát A Parfüm: Egy gyilkos története, valamint a Hannibál ébredése monstre mozik sorába épül be most egy francia (-angol-cseh) 140 perces mozgóképes dráma, amely a „sanzon királynője”, a francia daléneklés legmagasabb régiókba emelkedett kis „Verebe”, a 20. század legnagyobb „nyers” énekeséből mítosszá erősödött Edith Piaf szívet szorító felemelkedését és zuhanását mutatja be. TALLÓSI BÉLA Veleszületett nyersesség, gyermekkorban felszedett dac, prostik környezetében magába szívott gátlástalanság: ezek voltak szellemi-lelki mankói, amelyekre mindvégig támaszkodott, hogy önpusztító vaksággal, de fáradhatatlanul és megingathatatlanul taposhassa az utat. Ezek voltak erőforrásai, hogy ki ne térjen a kiemelkedéshez vezető irányból, mely kiméretett rá. Az ösztönök, a szenvedélyek, a túlcsordult érzelmek örvényéből született meg az a tántoríthatatlan, törékeny lény: aki vad, ordító dallammal, agyonrágott recsegő hangokkal üvöltötte ki méregfájdalmát, ahogy az egy epizód erejéig felbukkanó Marlene Dietrich említi a filmben: Párizs lelkét. Nem akart ő ebből a nyersességből nyesegetni: hiába igyekezett neki finomkodó énektanár zongorakíséret mellett - test- és kéztartást korrigálva - szolfézst, intonációt és hasonlókat tanítani. Hiába akarták nemesebb irányba visszafogni az utcán felszedett kiejtését, nem engedett a naturalisztikusan - mai szakkifejezéssel élve: metakommunikációval is - megszólaló vad-pórias- ságból. Kitört, otthagyta a próbatermet, és soha nem énekelt másutt, csak a pódiumon. Ilyennek is mutatja Olivier Dahan opusa az önmagára, az önmaga hangjára, saját stílusára lelt fiatal Edith Piafot. Ilyennek is, és sok mindenben másnak, árnyaltabbnak láthatja a síró sanzon fényéből mit sem veszített csillagát a francia rendező mozija, mint amilyennek filmes tudatunkban rögzült az ilyen-olyan produkciókkal eddig kialakított Piaf-sztereotípia. Az idei Berlinale is ezért volt hangos Dahan munkájától, mert másként zengte be a fesztivált a piafi síró romantika, nem azzal a sablonnal, mint ahogy azt megismertük az eddigi zenés, szabályos életrajzfilmek ismert dalokkal felvázolt ívéből. Részint monstre produkció a Piaf (La Mőme), olyan filmépítkezéssel, mint ahogy a már említett mozik kezelik az illúziót. Nagyszabású, megelevenítő hatást keltő képalkotással és környezetrendezéssel. Részint hatásmechanizmusát nem a Piaf-dalok időrendbeli idézésére alapozza - bár vitathatatlan, hogy a film akkor vesz minduntalan lendületet, amikor egy-egy sanzonrészletet, aláfestésként eredetiben, máskor a Piafot alakító, playbackelő Marion Cotillard szájához igazítva új hangzásban lejátssza. Sőt, van ennek a mozinak egy olyan (na- gyon-nagyon erős, illuzionisz- tikus) epizódja is, ez a 140 perc leginkább lúdbőröztető zenei futama, amikor a kezdő énekesnő először áll nagyszínpadon, zenei kíséret mellett, hűvös sötét háttérrel felerősített vakító reflektorfényben elegáns közönség előtt: sajátos gesztikulációjával, kéztartásával énekli borzongató életképét, s közben egy szolid- szelíd simogató klasszikuszenei- részlet hallható. Olyan ez a jelenet, mint egy freskó: hűvös, hideg, hittel átitatottan bizakodó. Felejthetetlen. Az ilyen jelenetekért kell ezt a filmet moziban és nem dvd-n nézni először. Igaz, az eleje tömör nyomor. Párizs zúzógyomra, bizony mondom, mintha a Parfüm: Egy gyilkos története utómunkálataiból kimaradt nyersanyagot dolgozták volna fel újra. A nyomasztó Vad, ordító dallammal, agyonrágott recsegő hangokkal üvöltötte ki méregfájdalmát: Párizs lelkét. szegénység legborúsabb oldalát- villantják fel azok a körülmények, ahogy az utcán kolduló bárénekesnő anya és az alkoholista vándorcirkuszos apa „szárnyai alatt” a kicsi Edith gyerekes- kedik, majd nagyanyja kuplerájában egy „önjelölt anya” gyámkodását élvezve felcseperedik, átmeneti vaksággal küszködve. Később azokat a küzdelmeket, amikor az utcára kerül, és nyilvános énekléssel keresi a betevőjét, majd jó étvággyal falatozva egy bárban könyörtelenül szembefordul a semmiből hirtelen felbukkant szülőanyjával, az olasz neo- realizmus köde folyja be. Ezeken a pontokon - amikor még nem vagyunk képben, csak a kegyetlen gyerekkor nyűgének súlya alatt roskadozunk - kínlódunk a filmtől. Mert sok, amit kapünk egyszerre. Annyi a váratlan vágás, olyan gyors az idősík-válta- koztatás, hogy remélni se merjük, ebből élvezhető mozi lesz, lesújtó élménnyel. Csak az ellenkezés, a hitetlenkedés zsong-bong bennünk ott legbelül, ám idővel kezdjük megérteni, mitől lett „Párizs lelke” ez a „vergődő kis szürke veréb”. Aki mindenkit elveszít: prosti nevelőanyját, testvérként hozzánőtt barátnőjét, aki az utcai éneklésben támogatja, majd felfedezőjét, egy párizsi kabarétulajdonos igazgatóját, Louis Lep- lée-t. Olivier Dahan produkciója - amely a lerobbant Piaf alkoholos, drogos, mámoros visszaemlékezéseiből építkezik - az érzelmek (főleg a negatív emóciók, mert ezekből van több Piaf életében) kendőzetlen ábrázolása. Az a jelenetsor illusztrálja a legintenzívebb érzelmi töltetet, amelyben Piaf megtudja, hogy élete szerelmét, a bokszbajnok Marcel Cerdant repülőszerencsétlenség érte. A kétségbeesett énekesnő ajtószárnyakat nyitogatva követné, keresi a neki vásárolt ajándékot, a karórát, s szinte szárnyakat bontva repülne fel az égbe kedvese után. A nagy iram végén elér a pódiumig, kilép a közönség elé, s a beteljesületlen boldogság legsötétebb szakadékéból még utoljára, mindent elfogadva elénekli a Nem, nem bánok semmit sem... című siratóját. Marion Cotillard felemelő Piaf-alteregójának köszönhetően ezen a ponton egy klasszikus Piaf-élményt nyújt a film. Mintha ott lennénk a fájdalmas ködben. Vagy itt lenne ő. Mintha élne. Mintha átélnénk, amiről szól a dal. Kár lenne kihagyni ennek az érzelmi katarzisnak a lehetőségét. Ez azoktól a fényektől izzik fel a film végére, amelyeket Edith Piaf leginkább szeretett az éjszakában. Felfedezőjével, Louis Leplée-vel (Gérard Depardieu) RÖVIDEN Stefan Hudák kiállítása Kassa. A jelentős szlovák szcenográfus, Stefan Hudák munkásságáról nyújt keresztmetszetet a Kelet-szlovákiai Galéria kiállítása. A tegnap megnyílt tárlat szeptember 15-ig látogatható. A bemutatott anyag az 1992-es évtől napjainkig követi nyomon a művész munkásságát, (tasr) Mától: Orgonazenei Napok Pozsony. Ma kezdődik a pozsonyi vár zenetermében Európa egyik legrégibb zenei fesztiváljának idei évfolyama. A nyitó koncertet egy fiatal szlovák művész, Martin Gál adja. A további hangversenyeken augusztus végéig lengyel, brit, japán és német, valamint további hazai orgonaművészek lépnek közönség elé. A fesztivál a kezdetek óta a Pozsonyi Kulturális Nyár keretében zajlik, (tasr) Nagy sikerű koncertet adott Pozsonyban Al Di Meola Állótaps a gitároslegendának TASR-TUDOS1TAS Pozsony. Kedden este feledhetetlen gitárvariációival varázsolta el a pozsonyi közönséget A1 Di Meola, a világhírű dzsesszzenész. Számtalan koncertje után végre Szlovákiába is ellátogatott. Meola akusztikus koncertje azok közé a produkciók közé tartozik, amelyek nem kívánnak semmilyen kommentárt. A publikumot, amely szó szerint lélegzet-visszafojtva fülelt minden akkordra, csupán a precízen előadott szerzeményekkel szólította meg. A csaknem kétórás koncerten a Midsummer Night Quartettei (Fausto Beccalozzi - tangóharmonika, Gumbi Ortiz - ütőhangszerek, Peo Alfonsi - gitár) zenélt együtt. A koncertet szólóban kezdte, két szám után csaüakozott hozzá Ortiz, majd további két szerzemény után az együttes többi tagja. A szlovákiai közönség annyira el volt ragadtatva a teljesítményüktől, hogy állótapssal még jó néhány ráadásszámot kikövetelt magának. (Pavol Funtál felvétele) Sebestyén Mártát köszönti 50. születésnapján az MTV A zene bűvöletében MTl-JELENTÉS Budapest. Műsorral köszönti Sebestyén Mártát 50. születésnapján, vasárnap a Magyar Televízió; a Kossuth-díjas énekesnőt, népdalgyűjtőt muzsikustársai és barátai üdvözlik, s bejátszásokkal idézik fel pályája legemlékezetesebb pillanatait. Sebestyén Márta gyermekkora óta a zene bűvöletében él, Kodály- tanítvány zenepedagógus édesanyja révén is. Még beszélni sem tudott, de hallás után már énekelt, 6 éves korában pedig lemezfelvételt is készítettek vele. Képzőművészeti főiskolai tanulmányait az éneklés miatt hagyta abba. Országos ismertségét az István, a király című rockopera (1983) Rékájaként szerezte. A Deep Forest Grammy-díjas világzenei albuma (Boheme, 1995), majd Az angol beteg című film Szerelem, szerelem kezdetű betétdala (1996) hozta meg számára világszerte a népszerűséget. Rendszeresen koncertezett a Sebő, a Muzsikás és a Vujicsics együttessel, a magyar népdalok mellett énekel cigány, zsidó, bolgár és délszláv dalokat is. Csaknem minden magyarországi díjjal kitüntették, amit előadó- művész kaphat. A Liszt Ferenc-díj (1991), a Kossuth-díj (1999), majd (Képarchívum) a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2005) után ez év januárjában az elsők közt nevezték ki a Magyar Kultúra Követének. Vasárnap délután e kivételesen gazdag művészi pályát idézi fel 1- es programján a Magyar Televízió. A születésnapi műsorban közreműködik többek között Bogyay Katalin, Jankovics Marcell, Kováts Adél, a Muzsikás együttes, Novák Ferenc, Sebő Ferenc, Szokolay Sándor, Tolcsvay László és a Vujicsics együttes. Marion Cotillard tökéletes Piaf (Képarchívum)
