Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-11 / 185. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 11. Szalon 13 A Fábry-ház Stószon, homlokzatán az író emléktáblájával (Stósz község honlapjáról; www.stos.ecu.sk ) hatalom író-olvasó találkozók szorgalmazásától remélte „a dolgozóknak a szocialista kultúra létrehozásába és irányításába való fokozott bevonását”. S ezzel kapcsolatban kifejezett preferálást élveztek a művészi ízlés leszállítását pártoló megnyilatkozások. A zeneművészek például azt kapták feladatul, hogy magyarázzák meg a dolgozóknak a szimfonikus zene mibenlétét, s azt kedveltessék meg velük, ami úgymond kihat majd a termelőmunkához való lelkes, bensőséges viszonyra is. Ebben a légkörben indított vitát a nyolcak kötetéről az Új Ifjúság. Barsi Imre vitaindítója elismeréssel nyugtázta, hogy a „nyolcak nagy része felülmúlta az előttük járók formaművészetét”. Ám bírálta a kötet eszmeiségét, „saját szavaik szépségétől elbóduló” önmagukba fordulást vetve a fiatalok szemére. Roncsol László ugyan méltányolta Barsi Imre árnyalt szemléletét, de vele és főként Tolvaj Bertalannal polemizálva higgadt meglátásokkal érzékeltette, hogy a nyolcak nagy belső indítékokból fakadó probléma- és kérdésfelvetésekkel jutottak el a hangzatos közéletiség helyett a lélek belső rezdüléseiben kereshető társadalmi elkötelezettségig. Roncsol írása szinte máig érvényes látleletet adott az antológia költőiről. Ezek után jelent meg Bábi Tibor hozzászólása, aki - legalábbis közvetlenül - nem reflektált Roncsol megállapításaira. Sokkal inkább ráhangolódott a Barsi Imre kifinomult ízlésű fordulatai közé rejtett ideológiai-politikai nyilak húrjaira. Bábi, érezhetően személyes önérzetében is sértve érezve magát, kikelt az ötvenes évek elején indult, sematizmussal terhelt nemzedékének és a nyolcak csoportjának értékalapú szembeállítása ellen. A második nemzedék jelentkezésében Tőzséren és Cselényin kívül nem látott eredményekben is megnyilvánuló hozadékot. Annak viszont már eleve megvolt a veszélyes politikai felhangja, hogy szerinte „a csinosan megfogalmazott szubjektív hangulatok, a nép életétől elvonatkoztatott szűk élményvilág jellemzi a nyolcak költészetét”. Bábi ezt még megtetézte azzal, hogy az új nemzedék költészete a „n. írókongresszus liberális és revizionista légkörében fogant”. S a fiatalok „eszmei szegénységéért” a kritikát tette felelőssé, ami nyilván elsősorban Fábry Zoltánra és Tür- czel Lajosra vonatkozott. Elismerve Fábry Zoltánnak a „kevesebb verset, több költészeted’jelszó alatt kifejtett segítő igyekezetét, szerinte ez úgy hangzott el, hogy elnémította a nehéz körülmények között induló kezdőket, s táptalajt adott a kispolgári ízlés elbuijánzásának, a szentimentalizmusnak, s a kispolgári düettánsok vállveregető, lebecsülő magatartását váltotta ki az első nemzedékkel szemben. Furcsamód Barsihoz és Bábihoz csatlakozott Tolvaj Bertalan is. Csak sejteni lehet, mekkora nyomás nehezedhetett rá iskolaigazgatóként a keleti végeken. Fábry Zoltán a titkosrendőrség megfigyelése alatt Az Új Ifjúságban lezajlott vita lezárását követően jelent meg két részben, az Irodalmi Szemle második és harmadik számában Fábry Zoltán Rés poetica című terjedelmes, a nyolcak kötetét elemző írása. Fábry a kisebbségi lét fennmaradásával azonosított költészet folyamatosságát biztosító tettként méltatta az összeállítást. A kötet valamennyi szereplőjét elemezve a bírálatot roppant érzékenységgel, biztató tapintattal párosította. A szocialista mának az antológiában úgymond hiányzó jelenlétét han- goztatókkal szemben a hétköznapok Móricz Zsigmondtól és a sarlósoktól örökségbe kapott munkatudatosítását emelte ki. Ugyanakkor az egyéni és kollektív humánumot azonosító vox humana talaján állva felrótta a fiataloknak a jelen „kategorikus imperativusának”, a békeharcnak az elhanyagolását. Időközben lezajlott a szocialista kultúra kongresszusa, mely lefolyásával, illetve utóhatásával nem volt képes teljesen ellehetetleníteni a művésztársadalomnak a hatalom szorításából kiszabadulni akaró igyekezetét. Éppen ezért gyanítható, hogy 1959 őszén, amikor már némi lazulás jelei mutatkoztak az írószövetség magyar szekciójának ülésén, a fábryi vox humana elleni kirohanásban lehet, hogy nem is annyira felülről jövő hajlíthatatlanság, hanem sokkal inkább szubjektív szándékok táplálta ideológiai kardcsörtetés játszott meghatározó szerepet. Mindenesetre ekkor Fábry Zoltán már jó másfél éve a titkos- rendőrség megfigyelése alatt állt. A Nemzeti Emlékezet Intézetének levéltári nyilvántartása szerint még 1958 márciusában a titkosrendőrség, azaz az Stb pozsonyi kerületi parancsnoksága 333-as számmal „Spisovatelia” (írók) fedőnév alatt csoportos dossziét nyitott, s az ezt követő sorszámokkal megfigyélés alá került Török Elemér, Bábi Tibor, Monoszlóy Dezső és Fábry Zoltán. A dossziékat 1960-ban lezárták, levéltárba helyezték, majd megsemmisítették. Értetlenség, mímelt dogmatizmus, intrika? A szekcióülésről az Irodalmi Szemle 1959. évi 4. számában megjelent összefoglaló szerint Tür- czel Lajos vitaindító előadását követően elsőként Bábi Tibor szólalt fel. Bábi tulajdonképpen megismételte az Új Ifjúságban megjelent cikkének gondolatmenetét, de ezúttal már nyíltan a fábryi vox hu- manának tulajdonította a fiatal költők csoportjának „eszmei fogyatékosságait”. Győry Dezső vers- és köteteimére utalva a vox humanát az egykori szlovákiai magyar szellemiségnek a megelevenedéseként értelmezte. „Csakhogy ez a múltbeli emberi, erkölcsi és politikai magatartását összegező jelszó vagy varázsszó nem válhat manapság a marxista kritika kritériumává, nem pótolhatja a marxista értelemben vett pártosság és eszmeiség igényét az üodalommal és a költészettel szemben - szögezte le dörgedelmesen. Majd így folytatta: - Az antifa- sizmus és béketudatosítás az osztályharc szerves része, s ezt így is fejeztük ki, anélkül, hogy elválasztottuk volna tőle és a szocializmus építésének tág problematikájától. Fábry megfogalmazásai akarva, vagy akaratlanul elködösítik a célkitűzések körvonalait.” Barsi Imre egyenesen arra szólított fel, hogy „tovább kell jutnunk a vox humana sugallta és meghatározta korlátokon.” Fábryt Thomas Mannhoz hasonlítva kijelentette, hogy még ott tart, ahol Thomas Mann és a többi antifasiszta, humanista tartott 1945-ben. Dobos László igyekezett gátat vetni a két vitázó nézeteit esetleg kizárólagossá emelő légkör kialakulásának. Leszögezte, hogy a vox humana kérdése nem tekinthető lezártnak, Bábi hozzászólása a kérdésfelvetés erejével bír. Ugyanakkor kijelentette: „a vox humanát mint eszmei és esztétikai kritériumot múltveretűnek tekintem én is”. Hasonló, a vox humana körüli bizonytalanságról tanúskodó értelemben nyilatkoztak további hozzászólók is. Turczel Lajos viszont az erélyességig menő határozottsággal mondta ki: „...én a haladó hagyomány lebecsülésének és a tiszteletlenség és baloldaliság együttes luxusának tekintem azt, ahogyan Bábi és Barsi a vox humánéról beszélt. Ezt a vox humanát Fábry mai kritikusi munkásságában kevesellni, elégtelennek tartani lehet, de lebecsülni és ironizálni nem.” Találónak tekinthető Fonod Zoltánnak a Perben a történelemmel című, Fábryról készített, 1993-ban újrakiadásban megjelent könyvében szereplő megállapítása: a hozzászólók „nem meghaladni akarták a vox humanát, hanem megtagadni”. Persze ez a minősítés azért árnyaltságot kíván. Dobosék a fábryi értékekre támaszkodva érezték elégtelennek a vox humanát, míg Bábi és Barsi valójában a vox humanát értékeitől megfosztani igyekeztek. A problémát mai szemmel látva a vox humana lényegének - talán még máig is tartó - leszűkítő megközelítése és értelmezése okozta. Bábi éleslátással ismerte fel, hogy Fábry vox humanája ekkortájt már nem azonos az osztályharcos szemlélet egyfajta továbbvitelével. Bábi magatartását jó adag ellentmondás bonyolítja. Impulzív természeténél fogva sokszor tett a hatalommal szembeszegülő kijelentéseket. Nem véletlenül került a megfigyeltek listájára. Ugyanakkor hajlott, főként heccelések hatására a balos megnyilatkozásokra. Ebben szerepet játszottak önértéktudatának zavarai. Joggal lehetett tudatában a mégoly rendszertelenül is szerzett, társadalomtudományi elmélkedésre képesítő ismereteinek, viszont erősen hatalmába kerítette a viszálykodó, főkent a Fábryhoz közelállókkal való versengés szelleme és szertelensége. Fábry számára a vox humana az ötvenes évek elejétől az osztályharcos keretektől elváló, szuverén szellemi-erkölcsi kategóriává vált, ezzel mért maga körül mindent, magát a társadalmi valóságot is, s nem a marxista ideológiából eredeztetett látásmóddal. Mindezt tulajdonképpen nyilvánvalóvá tette az Antisematizmus című tanulmányának a Hét hasábjain 1963-ban megjelent első részében. Itt szerepelt az a mondat, hogy a szocializmus humanizmus nélkül egyenlő a fasizmus kíméletlenségével. A mértékegységet viszont a vox humana értékrendje testesítette meg. Nem sokkal később B. Nagy László a Kortársban megjelent írásában elsőként juttatta kifejezésre azt a felismerést Fábryval kapcsolatban, hogy „ha a háború a totális pusztulás, a béke a gondolat organikus teljessége. A stószi mérték a teljességigény megkövetelése egy olyan korban, melynek jellemzője hosszú ideig a megszorítás, a kirekesztés, a redukció, a megalkuvás volt.” E sorokból kiérződik, hogy a látlelet nem csak a múltra vonatkoztatható érvénnyel bír. Fábry Zoltán mai értelmezői szembetalálják magukat azzal az elengedhetetlen követelménnyel, hogy ebből a fokozatosan kiterebélyesedett teljességigényből nem szakítható ki - a megtorpanásokat, az esztétikai szemlélet korlátáit is beleértve - a Fábry-életmű egészének gondolattelítettsége.
