Új Szó, 2007. július (60. évfolyam, 151-175. szám)

2007-07-26 / 171. szám, csütörtök

Vélemény és háttér 7 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JÚLIUS 26. FIGYELŐ Ha Hedviget felmentik... „Az igazság győzelméről majd akkor beszélhetünk, amikor a bűnösöket megbün­tetik, Maiina Hedviget pedig felmentik, a rágalmazás mi­att elnézést kérnek tőle a szlovák hatóságok, a magyar kormány pedig megköveti őt, amiért cserben hagyta” - ol­vasható a Fidesz tegnapi köz­leményében, mely az ügyben e héten közzétett új informá­ciók nyomán bekövetkezett fordulatra reagál. Németh Zsolt külügyi kabinetvezető Fidesz-képviselő szerint „a Magyar Köztársaság minisz­terelnökének kötelessége ha­tározottan kiállni és megvé­deni a bántalmazott ember - Tovább enyhül a hőség, és a politikusok is elmentek nyaralni: végre fellélegezhet az ország! jogait”, (mti) (Peter Gossányi karikatúrája) A fejlesztési részhozzájárulás néven bevezetendő tandíjat a tanulmányi teljesítmény alapján kellene fizetni Kell-e tandíj (és ennyi főiskolás)? Magyarországon a felsőok­tatásba idén felvettek az elsők, akiknek túlnyomó többsége tandíjat fizet, ám miután a tandíj eltörléséről szóló kérdés a nagy való­színűséggel kiírandó nép­szavazásban is szerepel, könnyen lehet, hogy az utolsók is. STEMLER MIKLÓS A tandíj a legutóbbi or­szággyűlési választási kampány­ban is az egyik fő téma volt: 2006 februárjában mindegyik parlamenti párt elutasította még a gondolatát is, ám a választás után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy valamilyen formában még­iscsak fizetős lesz a felsőoktatás - bár a tandíj kifejezést azóta is kerülik a kormánypárti politiku­sok. Első körben még a Magyar Bálint vezette oktatási tárca fo­galmazott meg egy koncepciót utólagos képzési hozzájárulás néven, amely lényege szerint a hallgatóknak utólag, bérükből kellett volna törlesztenie képzé­sük árát, s bár a koncepció an­nak idején a kormányprogramba is bekerült, alig egy hónapot ért meg: a Magyar Bálintot váltó Hiller István teljesen másban gondolkozott. Az utólagos kép­zési hozzájárulással az egyik leg­nagyobb probléma az volt, hogy csak több év után kezdett volna visszafolyni a pénz a rendszerbe, miután a hallgatók végeztek, és bérük elérte a megszabott szin­tet, miközben a magyar költség- vetésnek és egyben a felsőokta­tásnak már jóval előbb szüksége volt a plusz forrásokra. A végül elfogadott tandíjkon­cepció rövidítéséből (fejlesztési részhozzájárulás, azaz FÉR) ki­derült, a cél a felsőoktatás igaz­ságosabbá tétele volt, például olyan módon, hogy a költségtérí­téses és az állami finanszírozás­ban részt vevő hallgatók közötti határ átjárható legyen. A FÉR a tanulmányi teljesítmény alapján differenciál: a legjobb hallgatók meglehetősen csekély része nem fizet (az, hogy pontosan hányán mentesülnek a fizetési kötele­zettség alól, az intézmények kompetenciájába tartozik; an­nak idején az első híradások még 15 százalékról szóltak, de az EL- TÉ-n például csak a hallgatók öt százaléka mentesül). A tandíj összegét az állami normatíva 20 százalékában állapították meg: ez jelen pillanatban bachelor képzésen éves szinten 105 ezer forint. Tandíjat először az idén felvetteknek kell fizetniük, 2008 szeptemberétől, mégpedig az első év tanulmányi eredménye alapján. Az elképzelés szerint a besze­dett pénzeket az egyetemek inf­rastrukturális fejlesztésére kell fordítani, bár ezen a téren magát a fejlesztést meglehetősen sza­badon értelmezik a különböző intézmények: van olyan, ahol a bérfejlesztés is ebbe a kategóriá­ba esik. A FER-ről szóló bejelentést an­nak idején élénk tiltakozás kö­vette, a Hallgatói Önkormányza­tok Országos Konferenciája (HÖOK) tüntetéssorozatot jelen­tett be Tandíjstop néven, ám a szeptemberi fővárosi zavarságok miatt ezt végül elhalasztották és csak október 19-én tartották meg, a tervezettnél jóval szeré­nyebb érdeklődés mellett. Bár a tüntetésen a HÖOK akkori veze­tése még azt jelentette be, hogy minden félévre további tüntetést szerveznek egészen addig, amíg a kormány nem vonja vissza a tandíjat, erre végül is nem került sor. így a hallgatói érdekvédelmi szervezetnek a Fidesz által szer­vezett népszavazás adhat majd lehetőséget arra, hogy megpró­bálja érvényesíteni mai napig változatlanul tandíjellenes állás­pontját. A HÖOK levelezőlistáján rövid polémia bontakozott ki, miután kiderült, hogy a tandíj ügyében várhatóan megtartják a népsza­vazást. Ekler Gergely volt HÖ- OK-elnök a népszavazással kap­csolatos aktív kommunikációra kérte a szervezet jelenlegi veze­tését. A HÖOK jelenlegi vezetése egyelőre nem kíván foglalkozni a népszavazással. Miskolci Nor­bert HÖOK-elnök közölte, hogy a jogi procedúra lezárultáig a szervezet semmilyen módon nem kíván foglalkozni a népsza­vazással. Aktivizálódása ugyan­akkor több forrás szerint később sem várható, ugyanis a HÖOK el­nöksége attól tart, hogy bármi­lyen részvétel a népszavazási kampányban a pártpolitika csa­táiba kényszerítené a szerveze­tet. (Aggodalmuk valószínűleg nem teljesen alaptalan, hiszen ősszel a Tandíjstop kapcsán a HÖOK már megkapta a jobbol­dal bérence minősítést a kor­mányoldaltól.) Bár azt még egyelőre nem tud­ni, hogy az elvileg a nagyrészt a felsőoktatás minőségi fejleszté­sére fordítandó tandíj milyen változásokat hoz ezen a téren, az első hatások máris érzékel­hetőek: a tavalyinál 24 ezerrel kevesebb hallgató jelentkezett idén továbbtanulásra, és ennek megfelelően a ponthatárok is alacsonyabbak lesznek. Bár az Oktatási és Kulturális Minisztéri­um (OKM) szerint a tandíj és a jelentkezők számának csökkené­se között nincs összefüggés, a lo­gikai reláció meglehetősen vilá­gosnak tűnik, és nem is feltétle­nül a minisztérium szándékai el­len való. Az utóbbi években a felsőokta­tásban tanulók magas számának köszönhetően nagymértékben nőtt a diplomás-munkanélküli­ség, és a magyar felsőoktatás rendkívül széttagolt, rengeteg felsőoktatási intézménnyel. A hallgatói létszám csökkentése mindkét problémán segíthetne: a kevesebb jelentkező azt jelent­heti, hogy némileg egészsége­sebb arányok alakulnak majd ki a munkaerőpiacon, a gyengéb­ben teljesítő intézmények pedig közép- és hosszú távon elvérez­nének a hallgatókért folyó vet senyben. (hirszerzo.hu) Mára szinte kiürültek a vidéki cseh templomok és temetők, amit lehetett, azt már ellopták belőlük... Az eltűnt műtárgyak gazdagok házait ékesítik KOKES JÁNOS Mintegy 400-500 templomot és más egyházi műemléket lopnak ki évente az utóbbi időben Csehor­szágban a szervezett bandák - de­rült ki abból a kimutatásból, ame­lyet a cseh rendőrség hozott nyü- vánosságra a napokban. A szerve­zett bűnbandák jól átgondolt és profi módon véghezvitt akcióival szemben a hatóságok többnyire tehetetlenek. Nem véletlen, hogy a rendőrség - természetesen túl­zással - azt állítja, rá már lassan nem is nagyon lesz szükség, hi­szen mindent, amit lehetett, már elloptak. A szinte alig őrzött vidé­ki templomok, műemlékek és te­metők szervezett megdézsmálása a kilencvenes évek első felében érte el csúcspontját. „Bizonyíthatóan több ezer érté­kes műtárgy került azokban az években külföldre, többnyire Né­metországba és Ausztriába, való­színűleg magánszemélyekhez. A régiségkereskedésekben csak né­hány tucat lopott műtárgy tűnt fel, ezek egy részét sikerült vissza­szereznie a cseh államnak” - mondta újságíróknak Roman Skíepek, az országos rendőrpa­rancsnokság szóvivője. Az idei év első felében mintegy száz műemléknek nyilvánított épü­letből tűntek el értékes műtárgyak. Bár a lopások száma az utóbbi években fokozatosan mérsékelten csökken, a szóvivő szerint ez nem a rendőrség hatékonyabb munkájá­nak a következménye. „Egyszerűen arról van szó, hogy lassan már nincs mit ellopni” - ismerte be ke­serűen a rendőrségi szóvivő. A rendszerváltás óta ellopott műtárgyak becsült értéke mintegy 23,5 milliárd korona. „Ez persze laikus becslés, a tényleges kár en­nek néhányszorosa” - szögezte le Skíepek, megjegyezve, hogy szá­mos műtárgy pénzbeli értéke gya­korlatilag meghatározhatatlan. A statisztika szerint a rendőrség­nek az utóbbi években csak mint­egy a lopások 20 százalékát sikerül felderítenie. „A bandák megrende­lésre lopnak. A műtárgyakat min­dig valaki megrendeli, tehát na­gyon szervezett az egész. A tolva­jok ráadásul kitűnő helyismeret­tel rendelkeznek, a templomok, temetők bebiztosítása pedig na­gyon gyenge.” Nagy a kereset a különféle szobrocskák és kőke­resztek iránt, amelyek aztán a gazdagok családi házait ékesítik elsősorban Nyugaton. Nagy prob­léma az is, hogy számos műtárgy eltűnését csak későn, gyakran hó­napok múlva veszi valaki észre, s igen gyakori az is, hogy a lopást nem jelentik a rendőrségnek, mert az illetők tartanak a bonyo­dalmaktól, a magyarázkodástól, a vizsgálatoktól. KOMMENTÁR Az infláció mint banánhéj SIDÓ H. ZOLTÁN Furcsa dolog a politika. A döntéshozók sokszor nem rossz lépése­ik miatt bűnhődnek, hanem tőlük független erők kedvezőtlen összjátéka miatt. Például Robert Fico és fegyvertársai rendíthe­tetlenül próbálják lerombolni a meglevő és működő nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszert, akár olyan áron is, hogy nemzet­közi egyezményeket sértenek vele, komoly perek garmadája zú­dulhat az országra, vagy pedig intézkedéseik révén újra növeked­het a munkanélküliség. Ezek súlyos vádak, ehhez képest viszont a vállalkozói szféra erejéből mindössze néhány ejnye-bejnyére te­lik, a korona árfolyama pedig már lassan agyagba döngöli az amerikai dollárt. Az ország gazdasága meg olyan jól érzi magát, hogy a pénzügyi tárcának néhány hónap leforgása alatt már har­madszor kellett felfelé módosítania az idei éves növekedést előrejelző mutatót. Szlovákia most kegyelmi állapotban van, egy konjunktúrahullám tetején dagadó vitorlával szörfözik, és ebbéli egyensúlyából még az eddigi kormányzati otrombaságok sem billentették ki. A Fico-kabinet kevés hasznos döntés mellett kötelezte el magát sziklaszilárdan. E kevés jó dolog egyike az euró 2009-es beveze­tése, és az ennek érdekében történő infláció visszaszorítása. A pénzromlás mértéke napjainkban már-már eléri az igazságtala­nul szigorúan megállapított mércét, pénzügyi elemzők a napok­ban pedig úgy nyilatkoztak: a nyár folyamán ez a kritérium is fel­kerülhet a kipipált feladatok listájára. Azonban mint egy jó ki­rálydrámában, máris érkezik a kellemetlen fordulat: kiderült, a kenyérbúza ára rekordokat döntöget, az áramszolgáltatók pedig 10 százalékot meghaladó áremeléssel riogatnak. Nem mindegy, milyen tételek drágulnak. Ha mondjuk, az atomerőműi hűtőtor­nyok ára lódul meg, az kevés ember idegeit borzolja. Viszont ha többet kell fizetni a villanyért, a kenyérért, az rögvest sokunkban ellenérzést vált ki. Arról nem is szólva, hogy az alapvető élelmi­szer és a villamos energia számos végtermék árába gyűrűzik be, azaz jócskán inflációgerjesztő hatású. Nem kizárt, a kormányfő majd hatalmi szóval avatkozik be az ár­képzés folyamatába, ami nem szerencsés, mert torz árviszonyo­kat teremt. Az is feltételezhető, hogy Brüsszelből vagy Majna- Frankfurtból ránk szólnak: csak semmi trükk, az inflációnak a valóságot kell tükröznie. Szomorú esetben a pénzromlás mérté­kének terén elbukhatunk - ez legkésőbb 2008 májusában derül ki -, akkor pedig oda az eurós álmunk. Fico számos dologban bűnrészes, futószalagon szállítja a nem kiérlelt ötleteket, min­dent megtesz azonban az alacsonyabb infláció érdekében. Ha mégis ez lesz az a képzeletbeli banánhéj, amelyen a miniszterel­nök elcsúszik, akkor vele együtt szinte mindannyian hasra esünk. Hogy miért? Mert a kormány a kényszerű takarékosság helyett a 2010-es parlamenti választás időpontja láttán dühödten költe­kezni kezdhet, szétzüálva ezzel az államháztartást, és az ígérete­sen szilárduló korona lába alól a külföldi spekulánsok kihúzhat­ják a szőnyeget. JEGYZET Chipset csomagolnak JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Olvasom egy frissen készült fel­mérésben, hogy a fiatalok döntő többsége, ha munkát ta­lálna külföldön, már nem is si­etne hazafelé, s bárhol a nagy­világban el tudja képzelni az életét. Globalizálódunk, s las­san elveszik a haza fogalma. Azé a hazáé, amelyik eddig sem bánt velünk kesztyűs kéz­zel, s ahol még a szűkén vett közösség is atomjaira hullott az évek során. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt, amikor Buda­pesten tanultam, többször megkérdezték tőlem, hazajö- vök-e, ha befejezem a tanulmá­nyaimat. Mindig felháborított a kérdés, mert a legszigorúbb magánügynek tartottam, s ahogy az ember nem szokott érdeklődni a másik szexuális szokásai felől, nem tartottam etikusnak, ha a „haza kell jön­ni” sztereotip szerepzavart vág­ták a fejemhez. Az persze sen­kit sem érdekelt, kikövezték-e a hazafelé vezető utat, vagy sem. Mégsem volt számomra egy pillanatig sem kérdés, hazajöj- jek-e (bár ki tudja, hogy hol a haza), s elutasítottam több jól kecsegtető állásajánlatot is. Itt­hon aztán volt is állásom meg nem is, de legalább megtud­tam, hogyan működik a hivatal lassú, de üzembiztos gépezete, s megtanultam, hogyan lehet szociális segélyből megélni. Ha meg lehet... Évfolyamtársaim többsége nem jött haza Ma­gyarországról, főleg a kárpátal­jaiak, az erdélyiek és a vajdasá­giak maradtak ott, s nagy ré­szük már a magyar állampol­gárságot is felvette. Szülőváro­som lélekszáma az évek során több ezer fővel csökkent, elsősorban az értelmiségiek és a fiatalok mentek el. De a kör­nyező falvakból is eltűntek mindazok, akiknek a feladata lett volna az ottani közösség megtartása, Néhány napja Ri­maszombatban egy rég nem lá­tott barátommal hozott össze a sors, kétdiplomás ember, egy ideig tanáremberként dolgo­zott, mivel szülei is pedagógu­sok, sőt édesapja az egyik kör­nyékbeli középiskola igazgató­ja, aki a helyi közügyekben is jelentős szerepet vállalt. Ná­lunk a tanárkodás taposóma­lom, a pedagógusnak a legele­mibbjogai sincsenek, mondja. Lelkesen mutat be a feleségé­nek, elújságolja, hogy már évek óta Angliában élnek, egy kisebb üzemben chipset csomagolnak. Napi nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, s még az angoltu­dásukon is finomíthatnak. Arra a kérdésemre, mikor jönnek ha­za, csak egy csalafinta mosoly a válasz. Nekik nem annyira sürgős, teszi hozzá búcsúzóul. Ahogy látom, a közösségüknek sem, amely elengedte őket.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents